Az útról

Lehetetlen nem nagy útként szemlélni mindazt, amit Tandori művészi munkásságának évtizedei során bejárt, megközelített, meg-, illetve elérintett. Működésének széthagyott mérföldkövei nem elégszer felkeresett, szelíd dolmenekként állnak irodalmi útjainkon, útfeleinken. Ennek az útnak nagyságát és jelentőségét, egyszersmind visszaadhatatlan egységét mi sem mutatja jobban, mint hogy a műveire érzékenynek bizonyuló, kétféleképpen is fontos figyelem, a részmegfigyelésekre korlátozódó, egy-egy útszakaszon kitartónak bizonyuló kritikus követés éppúgy, mint a nagy igényű pályaleírásra vállalkozó merészség kénytelen lemondani a végigjárás lehetőségéről, a belátás reményéről. „Az út nyelve az út hazája” — írja egy helyütt Tandori minden utak egyik megtévedt „szentjére” és bölcsére, Kőrösi Csoma Sándorra emlékezve és hivatkozva. S ha ez igaz, elmondhatjuk, hogy Tandori úgy halad jelekkel teletűzdelt körletén előre, mindig előttünk, s úgy kell őt követnünk eltéríthetetlen útjának állomásain, hogy nagy utazásának egészen pontos és valóban időtálló térképeit egyelőre nélkülöznünk kell. Illetve neki köszönhetjük azokat, hiszen Tandori régimódi, de meghaladhatatlan generozitással állítja elő és bocsátja közre olvasásának, befogadásának segédleteit, a magasba- vagy mélybetörés mutatványát sosem magyarázó, de megvilágosító magányos útjelzőket. S ahogy folytatódik és egyre folytatódik az út, bár mind lehetetlenebb fordulókon, az utazót szinte végső próbára tevő szorosokon, a nehéz átjutás Tandori által is emlékezetesen megverselt bibliai, tevés tű-fokain át haladunk, még mindig, a látszólag legkietlenebb panorámában, a „világon kívül lét” világában is ott találjuk az előttünk megérkező engedékeny és körültekintő figyelmére, egyszersmind hallatlan felkészültségére, helyzetfelismerésére utaló elirányításokat.
Tovább …

A madarak nyelve

Szokás Tandori Dezső költészetét az első két kötet léte miatt ünnepelni, szokás az életművet a második kötet után meghúzott határvonallal két korszakra osztani, és szokás elfeledkezni az utóbbi két-három évtized verseiről, különösen a nyolcvanas évek köteteiről. Én azonban arra szeretném kihasználni a rövid köszöntő lehetőségeit, hogy az életmű épp ezen időszakára, a nyolcvanas évekre hívjam fel a figyelmet. Elsősorban azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy minden elhanyagolás, sőt elfeledettsége ellenére voltaképp ez az időszak a Tandori-költészet centruma, ide futnak az első kötetek szálai, és aztán ebből nőnek ki a következő évtizedek témái is.
Tovább …

„Az ember a pont a pí-n”

Van egy képvers, lettrista költemény, Hules Béla: föltenni az i-re a pontot. Úgy emlékeztem, hogy a Napút folyóiratban láttam, de itthon nem találtam rá, és a folyóirat honlapján sem. Egy antikvárium internetes adatbázisa szerint megjelent a szerző Aki A-t mond mondjon B-t is című, 2001-es könyvében. Ha vizuális memóriám nem csal meg, fekete alapon fehér i betűről van szó, a képmezőhöz viszonyítva szerény méretű betűtest fölött hozzá képest irdatlan nagyságúnak feltűnő ékezettel (ponttal). Összhangban az élettapasztalattal: az i-re föl kell tenni a pontot, kellene, jó lenne talán, de nehéz, sőt nehezebb, mint a „betű” többi részének megrajzolása, legalábbis annak látszik, aztán ha mégis sikerül, lehet, hogy túllövünk vele a célon, túlrajzolunk, túlírunk, a befejezés gondja nincs arányban a mű készségének értékével, de az is lehet, hogy a míves befejezés épphogy fölértékeli az egészet, anélkül meg sem állna, sőt akár az egész értelme vagy lényege maga az ékezet. Az ábra összességében az instabilitás, benne a „pont” a súlyosság benyomását keltheti: mint egy roppant vasgolyó, mely ha legördül vagy -esik, agyonnyomhatja az alá hajlót. A gravitáció láthatatlan láncával lehet napkorong is — az ékezet, a befejezés körül kering, arra vagy abba zuhan a betű, az egész (sőt fekete nap?, időnként negatívjába vált bennem a kép).

Tovább …