Negyedik
Izmok rövidülnek,
ahogy egymásba csúsznak az
érzékelés rétegei – testem
egy nem észlelhető kiterjedése
vagy.
Weeber Luca Borbála
1999-ben született Budapesten. Egy szombathelyi gimnázium végzős
tanulója.
Csomók
Mint anya a magzatot, hordozom
magamban egy kényszerbeteg
emlékeit; a lépcsőházat, az ajtót, amit
hatévesen az ujjamra csuktam, a kocsiban
a régi zenelejátszót, a felszeletelt éveket.
Minden szakasznál kötök egy
csomót a köldökzsinórra,
arra emlékeztet, hogy felejtek.
Viasz
A Nap jönne föl, de visszanyelem.
Az árnyékok maradjanak a helyükön,
és mindig legyen, ami melegen tart.
Így nehéz bármit is rejtegetni:
átvilágít az olvadó, viaszos bőrön,
az erek csatornáiban hullámot kelt
a belém zuhanó Ikarosz.
Látod, végül mégis labirintusban hal meg.
Titkos napló a 2017-es Szöveggyárból
Hatkor kelni akkor is nehéz, ha épp nem iskolába készül az ember — ennek megfelelően kellően álmos fejjel érkezem meg a pályaudvarra, ahol rögtön kiszúrom Körösztös Gergő haját. A társaság hamar összeverődik, mind ismerjük egymást előző táborokból, így a vonaton már magasröptű témákról folyik az értekezés, kitárgyaljuk Kamilla szokatlan alvási szokásait és mind egyetértünk abban, hogy Esterházy Péter lett volna a tökéletes köztársasági elnök.
Csak a vakok
Már megint itt vagyunk.
Azt mondod,
ideje az őszinteségnek, de
rég nem tudom,
hogyan mondjak igazat.
Mint valami többfunkciós, univerzális
háztartási robotgép, cserélgetem a
szerepeimet, ahogy
egyre többféle űrt kell betöltenem.
Limbus puerorum
még nincs eldöntve semmi
lógok a levegőben
mint a halhatatlanok
belém szorulnak a szavak
kicsapódnak homlokomon
a csönd szétfeszíti a falakat