A film páratlan szemléletességgel ábrázolja Macbeth felemelkedését. A történet elején Macbeth még a szabad ég alatt, a csatamezőn alszik a többi katonával együtt, majd vendégsátrakból és faépítményből álló otthonába tér haza, királlyá koronázása után már tekintélyt parancsoló kővár illeti trónteremmel, tágas csarnokokkal és fejedelmi hálóval. Ezzel párhuzamosan szólal meg lelkiismerete, és ennek nyomán kerítik egyre inkább hatalmukba elméjét a véres tettek szülte látomások.
A Man and Superman ősbemutatóját 1907-ben tartották Shaw rendezésében a kortárs drámák mellett elköteleződött Sloan Square-i Court Theatre-ben, mivel a National Theatre akkoriban kizárólag klasszikusokat játszott. Az ír drámaíró maga teremtett hagyományt azzal, hogy kihagyta hosszú prológusát és a harmadik felvonást, szétválasztva ezáltal „a komédiát és a filozófiát”. Simon Godwin rövidített, de mind a négy felvonást tartalmazó rendezése azért is figyelemreméltó vállalás, mert Nagy-Britanniában 1915-ben Edinburghban, a Lyceum Theatre-ben játszották először és utoljára együtt mind a négy felvonást.
Az előadás minden hiányossága ellenére nézhető, helyenként mulattató, de összhatásában mégis elmarad attól, amit az író–rendező-párostól és egy ilyen nagy hírű színház színészeitől várhatnánk. Olivia Vinall bájával és többnyire hitelesnek látszó önmarcangolásával kiemelkedik a színésztársai közül, de nincs meg benne az az erő és árnyaltság, hogy képes legyen akár egyedül is elvinni a vállán az előadást.
2010 őszén tartotta a Debreceni Csokonai Színház Szergej Prokofjev A tüzes angyal című operájának magyarországi ősbemutatóját. Az Armel operaversenyre készült előadást mindössze hat alkalommal láthatta a debreceni közönség. Az azóta Csokonai Nemzeti Színház névre keresztelt teátrum 2014 novemberében újra elővette Silviu Purcărete a kritikusok és a szakma által is sokat méltatott rendezését.
A darab ereje a Tar-regényből átemelt szociográfiai tanulmányhoz illő pontosságú közegábrázolásában rejlik, melyet Mészáros Tibor úgy alkalmazott napjainkra, hogy mit sem veszít relevanciájából és hitelességéből. Az eredeti mű humorából is sikerült sok mindent megtartania, bár a színészek szájából néha erőltetetten szólalnak meg a poénok és ritkán csattannak úgy, mint például Székely Csaba Bánya-trilógiájában, mely az általa ábrázolt közeg és az élethelyzet, de legfőképp a kilátástalanság miatt mutat némi rokonságot a szóban forgó előadással.
A világszerte elismert rendező a Szentpétervári Balti Ház Fesztivál Színházban vitte színre a hamburgi Thalia Theaterben általa már korábban, 2011-ben színpadra állított Shakespeare-tragédiát. Perceval rendezésében a boszorkányok gyönyörű testű, meztelenségüket csak hosszú hajukkal takaró fiatal lányok, akik lassan, már-már kínosan lassan jelennek meg egymás után a színpadon, hajlott derékkal, hajukat a földön húzva, és így foglalják el a helyüket az aszimmetrikusan felfüggesztett, egyedüli díszletelemként szolgáló, az egész színpadon keresztbe érő hatalmas csöveken vagy azok mellett. Az egyébként szinte teljesen üres, sejtelmesen megvilágított térbe a többi szereplő is hasonló lassúsággal lép be és foglalja el helyét, hogy először és utoljára, mint egy tablóképen, együtt lássuk őket. A darabhoz képest kevesebb szereplő (egyedül a boszorkányokból van több) és a játékidőhöz képest igencsak hosszúra nyújtott bevezetőből azonnal sejthető, hogy Perceval nem ragaszkodik a mű minden egyes sorához, ahogy szereplőjéhez sem, és alaposan megnyirbálja az egyébként is rövid darabot.
Alkésztisz és Admétosz mítosza több változatban is él, a hitvesi önfeláldozás történetének legismertebb formája Euripidész első fennmaradt műve, az i. e. 438-ban keletkezett Alkésztisz. Az Alkésztisz már műfajilag is nehezen besorolható. Szatírjátékként maradt fenn, ennek ellenére az irodalomtörténészek többsége amellett érvel, hogy ez a besorolás valószínűleg egy Euripidész korabeli elírás vagy félreértés eredménye, és inkább tragédiának tartják, annál is inkább, mert a halál a központi témája. Némelyek a hagyományos tragédia/komédia/szatírjáték besorolás helyett a hármat ötvöző, de azokon túlmutató műfaj születését vélik felfedezni az Alkésztiszben. A Székely Csaba által átírt, Sorin Militaru rendezésében színpadra állított darabban mindhárom említett műfaj elemei felellhetők, ami jól reflektál a több ezer éves műfaji dilemmára. Annak ellenére, hogy megmaradt a halál és az áldozathozatal mint központi motívum, a végkicsengését tekintve pedig nem férhet kétség ahhoz, hogy tragédiát látunk, a darab első felében a Székely Csabától már megszokott csattanós párbeszédek többször is hangos nevetésre ingerelik a közönséget. Székely a védjegyévé vált jellegzetes humorát jó arányérzékkel és kellő visszafogottsággal csempészi bele az ókori görög drámába. Az eredmény egy modern hangvételű, de mégis örök érvényű igazságokat és évszázados erkölcsi dilemmákat hordozó átirat Székely Csaba diszkrét, de jól felismerhető kézjegyével. Az átirat humora azért is működőképes, mert Militaru a jelenbe helyezve, egy modern családot (erre nemcsak a ruhák, de a gyerekek kezében lévő fényképezőgép és mobil eszközök is utalnak) mutat nekünk a színpadon, ami nagyobb mozgásteret biztosít az írónak, így a poénok véletlenül sem lógnak ki a színre vitt miliőből.
A rendszerváltás előtti időszak egyik komoly, a maga teljességében a mai napig feltáratlan, egyéni és társadalmi szinten is feldolgozatlan problémája az ügynökkérdés. Nem csoda, hogy az utóbbi években egyre szaporodnak a témával foglalkozó alkotások: Bergendy Péter A vizsga, Török Ferenc Apacsok, Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmjei, Réczei Tamás Hangyabolydulás című színműve. Mivel a rendszerváltás óta eltelt időszakban sem a jobb- sem a baloldali kormányok nem hozták nyilvánosságra a besúgók listáját, kézenfekvőnek tűnik a feltevés, hogy az elmúlt rendszer kiszolgálói ma nemcsak köztünk élnek, de meglehet, jelentős politikai, közéleti szerepet töltenek be. Pintér Béla ezúttal sem fél szembesíteni bennünket ezzel a kellemetlen igazsággal és számon kérni mindazt, ami egyelőre hatalmas hiányjelként szerepel a közelmúlt történelmében. Pintér fikciós elemekkel készíti el kíméletlen kordokumentumát a rendszerváltás előtti időszakban működő besúgóhálózatról, és az előadás egyben a ma pengeéles kritikája is. Legújabb darabja megmutatja a késő Kádár-korszak politikai rendszerének minden torzságát. A hétköznapi emberek sorsán és egyéni tragédiáin keresztül mutat be egy egész korszakot, amiről szeretnénk azt gondolni, hogy a múlt részévé vált, de éppen az ügynökkérdéshez hasonló rendezetlen ügyek, a fel nem tárt titkok miatt nagyon is eleven része a mának.
Hatalmas, aranykeretes, szobabelsőt ábrázoló festmény foglalja el a színpadot. Egyik oldalán tekintélyes méretű szarvasagancs látható, felette Welcome to Transylvania felirattal. A kép jobb felére kanapét festettek, rajta középkorú férfi ül, mögötte hasonló korú, mosolygós tekintetű asszony. Az idill valóban festménybe illő, de túl szép ahhoz, hogy sokáig tartson. Amint a színpad oldalán elhelyezkedő három zenész játszani kezd, a festmény középen elválik, és lassan feltárul mindaz, ami mögötte van. Első pillantásra ugyanaz a szoba látszik, némileg mégis más. Rejtvényújságok feladványaihoz hasonlóan a lényeg a Bányavakság esetében is a festmény és a mögötte lévő, azonosnak tűnő, de mégis fontos változásokat mutató kép között rejlik. Az előadás haladtával egyre mélyebbre látunk a festmény mögött rejlő világba anélkül, hogy egy pillanatra is elhagynánk a díszletként szolgáló nappalit.
