Szentesi Zsolt

Szentesi Zsolt kritikája a Színház és társadalom című kötetről (József Attila Kör – Prae Kiadó)

Kritikánk elején leszögezhető: sajnos Szilasi László könyve sem képez kivételt a fentebb leírt jelenségkört illetően. Ráadásul — a hatalmas műveltséganyag birtoklása mellett — a mű alapjául szolgáló (sajnos nagyobb részt erőteljes valóságalappal bíró) szüzsé egyáltalán nem mindennapi, sőt erőteljesen drámai: az elbeszélőt szinte minden előzmény nélkül, egyetemi előadása kellős közepén teríti le egy epilepsziás roham: „Sokak szerint úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg, canis aureus, csapdába került aranysakál.

Két választott könyvünk Magyarországon az évezredforduló tájékán meghonosodó posztmodern szemléletmódok, elsősorban a recepciósztétika, valamint a kultúratudományok és a medialitáselmélet felől tekint vissza a XIX–XX. század fordulójának, a XX. század első felének néhány történésére, alkotójára és művére.

Darvasi László legújabb novelláskötetét először végigolvasván a recenzens első „felindulásában” legszívesebben egy enyhén zaftos elismerő káromkodással kezdte volna írását. A második olvasásra aztán még durvább lett volna megfogalmazása. Ám győzött a józan ész: mégiscsak egy irodalmi lap kritikája íródik. Így maradt az egyszerű, de velős ténymegállapítás: Darvasi (továbbra is) legjelentősebb epikusaink egyike (tulajdonképp már az 1999-es Könnymutatványosok legendája óta), aki a kisprózának is nagymestere.

A recepcióesztikai eredetű fordított dialogicitás irodalomtörténeti horizontjának távlatából vizsgálódva lett igazán megkérdőjelezhetetlen az 1990-es évekre, hogy a 70-es és 80-as évek prózafordulatának magyar epikai gyökerei elsősorban a 60-as évtized azon alkotóinak munkásságára nyúlnak vissza, akik akkoriban (sőt a rendszerváltásig) a korabeli kultúrpolitika besorolásában csak az úgynevezett tűrt kategóriába tartoztak; ahogy akkortájt nem kevés eufemizmussal definiálták őket: a kísérletező/polgári irodalom írói voltak. Ám többek közt épp ez az epikai paradigmaváltás fedte fel pregnáns módon annak tényét, hogy valójában e szerzők és műveik képviselték ezen időszakban a magyar regény és novella élvonalát. Lényegileg más világ-, lét-, ember- és művészetszemléletük, illetőleg epikánk több aspektusú poétikai megújítása révén váltak közvetett és közvetlen előzményeivé prózánk mélyreható transzformációjának, melynek alkotói kezdettől fogva őket említették, ha elődökről, mintákról faggatták őket. Különösen igaz ez Mészöly és Nádas esetében, mely szoros kapcsolatról biográfiai adatok, információk (Kisoroszi, dokumentált elmélyült beszélgetések stb.) is számos adalékkal szolgálnak.

Az Éles című regényben az ürességgel, a kilátástalansággal, az ok- és célnélküli sivár léttel szembesülhetünk. A figurák egyik napról a másikra élnek (időnként vegetálnak), az iváson, a szexen, alkalomadtán a drogon, a pótszerként, pótcselekvésként szolgáló interneten és Facebookon kívül nincs semmi, ami életüket kitöltené, mindennapi céljaikat determinálná.

A kádári puha diktatúra kultúrpolitikai hatalomgyakorlásáról írt imponálóan informatív, apró részleteiben is igencsak adatgazdag könyvet György Péter. Az ismert esztéta, eszme- illetve kultúrtörténész alaptézise szerint a Rákosi-éra dogmatikus, szélsőségesen kirekesztő, vulgármarxista (sztálinista/zsdanovista) időszaka után 1957-től, de különösen a következő évektől egy toleránsabb, megengedőbb, s egyúttal a művészi értékesség szempontját jobban respektáló „esztétikai gépezet” (12) beindulása konstatálható, mely persze továbbra is diktatórikus és monolitikus volt, s habozás nélkül lépett fel azon művészekkel szemben, akik határozottan (aláírások, megszólalás „ellenséges” rádióadókon) kinyilvánították ideológiai-művészetszemléleti opponálásukat

Van egy magyarul publikáló magyar író, aki több mint három és fél évtizede Németországban él. Soha nem akart csoportokhoz, írói társaságokhoz, szekértáborokhoz tartozni, „alkatilag kívülállónak” vallja magát, sőt ahogy mondja: „nem szeretem a fizikai jelenlétemet igénylő nyilvánosság semmilyen formáját, és mindig is idegenkedtem hasonszőrű emberekből álló, szervezett csoportoktól.” 10 művel rendelkező szerző, aki viszonylag kevéssé ismert, vagy legalábbis kevéssé emlegetett alkotó. E tíz műből hat olvasható könyvformátumban, három az író internetes honlapján érhető el (ebből kettő ott is csak részleteiben), egy pedig ott sem. Egy — a számokat tekintve — viszonylag termékenyebbnek tűnő szerző, aki 30 éves kora óta ír, de első könyve kiadásakor 41 éves, s mikor a második napvilágot lát, már csaknem 50. Akinek több nyelvre is lefordították egyik könyvét (Nyolc perc) 2007-es megjelenése óta. Ő Farkas Péter.