Hakni (1)

Annyira csábítónak tűnt az ötlet, hogy végül engedtem a zsarolásnak. Karácsony másnapján tíz órakor szedtek fel egy elágazásnál. Már együtt volt az egész csapat. Az ABAJDÓC: Bradyke, Woodo, Maldoror, Boniek és Zoff. Nekem az anyósülésen hagytak helyet. Percekig azon röhögtek, hogy én fogok először meghalni, ha bármi lesz. Idióták. Többségüket nem láttam vagy harminc éve. Pocakosodó, gyérülő hajú ötvenesek, válásokon, asszonyokon és gyerekeken túl, a szerelmen innen. Szenvedélyek önkéntes rabjai. Boldog férfiak. Tovább …

Vagy tán

Nyolcadikos voltam, négyből buktam félévkor. Szerintem maga is megbuktatott. Délután hazavittem a bizonyítványt, este késtem az erőnléti edzéséről. Kaptam plusz öt kört. Hideg eső permetezett. A reflektorfénytől olyan zöld volt a fű, mint a tévében. Maguk már túl voltak egy dombfutáson. Víz és veríték folyt mindenki arcáról. A korláton ültem. Sírtam. Maga plusz öt körrel büntetett. Jó volt abban a rohadt esőben futni. Akkor még élt az apám. Emlékszik rá? Tovább …

Műút

Valaki biztosan lemondta, gondoltam, mikor a telefonból kigyűrődő mogorva hang közölte, sok szeretettel meghívják csapatunkat az országos döntőre. Helyszín itt és itt, időpont ekkor és ekkor. Az ország legjobb tizenhat csapata közé. Bármilyen ország is lett volna a miénk, akkor sem csak a miénk, és mindenképp büszkeség a legjobbak közt szerepelni, még ha utálom is a focit és a büszkeséget. Tovább …

Pontatlan

Az ember nem valahová, hanem valami elől iszkol. Javítom: a meneküléshez üldöző sem kell. Mondjuk jó, ha van. Egy idő után úgyis életformává válik a menekülés. Otthonosan berendezhetővé. Néha a világűr sem elég tágas hozzá, de egy szoba sarka is elég lehet. Képes az ember azzal és annyival beérni, amit és amennyit az olajozatlanul kattogó sors dob elé. Tovább …

Önarc

A futball egy halálosan nárcisztikus játék. Nemcsak az élők, a valóságosan létező emberek nárcizmusa hajtja, hanem a holtaké is. Sérelem, düh és bosszú éltetik. Láthatatlan szálakkal kötődik minden helyhez, ahol játsszák. Lehet mindenki „idegen”, egy csapat sosem képes kiszakítani magát létezése közegéből. Két faluval odébb ugyanaz a csapat teljesen másként játszik, ugyanazok a szurkolók más rigmusokat kántálnak. Az egyéni kvalitásokat a hely szelleme a maga képére formálja. Tovább …

Azt bünteti

Mire odaértünk, többen olyan rosszul voltak, hogy pályára sem tudtak lépni. Arcunkon hervadhatatlan bamba vigyorral bóklásztunk a szép, zöld gyepen, és számolatlanul kaptuk a gólokat. Az egyik meccsen a középcsatárunknak olyan helyzetben akadt össze a lába, mikor a közelében sem volt senki. Kaptunk egy szánalom-büntetőt, ami végül a mi számunkra vált büntetéssé, mert az egyébként biztos lábú ítéletvégrehajtónk álló helyben luftot rúgott, majd egyensúlyát vesztve rázuhant a labdára. Hárman alig bírták leemelni róla. Tovább …

Hazai pályán életveszélyes

Igen, leginkább egyedül szerettem játszani. Apám kétéves koromtól meccsre hordott, a tévében néztük az olimpiát, télen síugrást, sífutást, jégkorongot, műkorcsolyát, tavasztól ősz végéig focit, atlétikát, röplabdát, teniszt. Rádión hallgattuk a körkapcsolást. Minden nap megvettük a Népsportot. Vasárnap már hatkor sorban álltunk a trafik előtt, hogy kapjunk még spotújságot. Mi az, hogy miért? Különben mit csináltunk volna a lassan vánszorgó munkaszüneti napokon? Én például órákig ültem a vécén, az utolsó mondatig elolvastam mindent, a szombati focimeccsektől a lóversenyig vagy ritmikus sportgimnasztika eredményeiig. Életbevágóan fontosnak tűnt, hányas osztályzatot kaptak a focisták, ki vezeti a góllövőlistát, milyen formában vannak az úszóink, és még sorolhatnám. Egy sportlexikon volt az agyam helyén. Nem csoda, hogy egyik születésnapomra olimpiatörténeti adattárat kaptam. Néhány hónap múlva már fejből tudtam minden magyar érmes nevét. Ki, hányszor, hol, milyen idővel, milyen különbséggel. Aztán már a nem magyarokat is. Bírtam az afrikai futókat. Kipchoge Keino és Miruts Yfter voltak a kedvenceim. Tovább …

Inog

Mikor először jártam ott, 7:1-re nyert a csapatom. Kevés, de annál intenzívebb emlékem maradt arról a meccsről és a faluról. Emlékszem a völgyben fekvő focipályára, az oda vezető földútra, amely közvetlenül a kocsma mellől indul, a takarítatlan öltözőfolyosón szanaszét heverő, stoplik luggatta sárdarabokra, az egyik hazai játékos kartonpapírból hajtogatott sípcsontvédőjére, a székelykapus házra a buszfordulóban, a rotundára és a gyűlölettel vegyes félelemre (mindig kézen fogva járnak lelkem kivilágítatlan tájain), amely hazafelé úton kimondatta valamelyikünkkel azt a szépséges mondatot: ezeket ki kellene irtani mind. Tovább …

Rurális El Clásico

A foci háború. Kevésbé véres, de ugyanolyan bestiális. Hány olyan történetet hallottunk már, ami kábé így kezdődik: békében, jó szomszédokként éltünk évtizedek óta, aztán jött a háború, és a szomszédnak feltűnt, hogy más nyelven beszélünk, másképp dicsérjük a Teremtőt, más ünnepeink vannak; először a kutyánkat mérgezték meg, aztán a kutunkat, reggel belőttek az ablakon, este már menekülnünk kellett otthonunk lángoló falai közül. Tovább …

Rurális El Clásico

Szerdán edzőmeccset játszunk a másik szomszéddal. Mikor megérkezünk, kiderül, hogy nincs velük sem edző, sem szertáros. Bíró sincs. Bemondásra játszunk. Mi bemondjuk, megy tovább a játék, ők bemondják, és büntetőt rúgnak. Aztán egyre több farmeres-pulcsis idősebb srác áll be hozzájuk. Hülyéskednek, dribliznek, kötényeket osztogatnak, ha nem sikerül valami, fenyegetőznek. Alig várjuk, hogy vége legyen. Akinek kell, az árokba hogyozik. Az enyémek otthon kérdőre vonnak. Miért kellett ez, mi haszna volt? Szemükből süt a remény: az elkeseredettség és a dac. Tovább …