A filozófia a görögökkel kezdődött. Van-e ennél laposabb közhely? Még a laikusok is tisztában vannak vele; az elsőéves filozófia szakos hallgatókat pedig már életük első filozófiatörténeti előadásán megismertetik azokkal a Thalésznek tulajdonított mondatfoszlányokkal, amelyekben a filozófiai gondolkodás a világtörténelem során állítólag először kifejezésre jutott. Úgy tűnik, a konszenzus teljes és megbonthatatlan: a filozófia görög eredete olyasvalami, amiben még Bertrand Russell és Martin Heidegger is tökéletesen egyetértett, ezt pedig egészen nyugodtan vehetjük a teljes és megbonthatatlan konszenzus biztos jelének.
„Thomas Nagel nem hibbant meg” — igyekezett megnyugtatni a kedélyeket a Prospect Magazine kolumnistája a nagy felzúdulást kiváltó Nagel-könyvről szóló kritikájának címében. Nem sokkal korábban Steven Pinker, az ismert evolúciós pszichológus és nyelvész egy Twitter-bejegyzésben finoman kétségbe vonta Thomas Nagel elméjének épségét. Pinker ugyanebben a bejegyzésben terjedelmes könyvkritikát ajánlott követői figyelmébe, amelynek címe — Do you only have a brain? On Thomas Nagel — alighanem egyszerre utalás a Nagel által támadott materialista-redukcionista filozófiára, az Óz, a nagy varázsló agyatlan Madárijesztőjének filmbéli dalára és Nagel elmeállapotára. A könyvet neves filozófus kollégák nevezték felelőtlennek, veszélyesnek, egyikük pedig afelett sajnálkozott, hogy a mű egyáltalán megjelent.
Smith nem azt állítja, hogy a rasszizmus a 18. században jött létre. Legalábbis kétséges, hogy volt-e olyan időszak az emberi faj történetében, amikor a saját csoporttól eltérő kinézetű, életmódú, kultúrájú embercsoportok megkülönböztetése, erkölcsi megbélyegzése, olykor akár dehumanizálása ne lett volna ismert gyakorlat. Az emberiséget néhány nagy, egymástól világosan elhatárolható, tapasztalati úton meghatározott biológiai paraméterekkel definiált kategóriára felosztó „rassztudomány” azonban viszonylag kései fejlemény a nyugati gondolkodás történetében. Smith szerint azok a fogalmi, gondolkodásmódbeli változások, amelyek ennek az állítólagos tudománynak a létrejöttét lehetővé tették, a 17. század végén jelentek meg, és a 18. század második felére teljesedtek ki.
A könyv azt igyekszik megmutatni, hogy az emberek valójában kevésbé önzőek, mint amilyennek gondolnánk őket — ennek az önzésnek a határait pedig éppen az embertársaink halálunk után folytatódó életének mindeddig alábecsült jelentősége világítja meg. A szerző végső soron nem kevesebbet állít, mint hogy bizonyos értelemben az emberiség túlélése fontosabb számunkra, mint a sajátunk. Az emberi önzést alapvetőnek tekintő, az altruizmus korlátozott — vagy legalábbis külön magyarázatra szoruló, problematikus — mivoltából kiinduló modern erkölcsfilozófiák és közkeletű vélekedések felől tekintve ez egy meglehetősen radikális állítás.
