A hangsávon az esőerdő atmoszférikus zörejeit lassan elnyomja a horrorfilmeket idéző disszonáns muzsika: egy gallyon ülő hangyát látunk, felhúzott potrohával görcsös félkört alkot, miközben lábaival mintha fejét és csápjait próbálná megtisztítani. Beteg hangyának tűnik, rovaroktól akkor szoktunk hasonló mozdulatsort látni, ha lefújtuk őket Chemotoxszal, és a konyha padlóján agonizálva végzik utolsó automatikus mozgásaikat.
Scott Hawkins első regényét nem pusztán az alapkonfliktus szintjén szervezi a tudás elérhetetlensége, és így a világmagyarázó könyvtártemplomból való kirekesztettség. Ahogy elrabolt kisgyerekekből felcseperedett hőseinek sincs róla sok fogalma, pontosan miért is neveli és kínozza őket pótapává lett fogvatartójuk, úgy az első néhány fejezet alapján Az Égett-hegyi könyvtár azonnali értelemadásra törekvő olvasójának sincs könnyű dolga. A filmszerű nagyjelenetek — egy kihalt országúton baktató, vérző, fiatal nő; egy bizarr barbecue-délután; egy milliomos rapper elszabadult kabalaoroszlánjai — mentén szerveződő elliptikus cselekményvezetés mintha egy Rube Goldberg-gépezet irodalmi megfelelője lenne, amely nagyon egyszerű végcélokhoz (például egy tolvaj felkérése, hogy törjön be a címbeli könyvtárba) igen bonyolult kerülőutakon jut el (az említett tolvajt a hősnő először elcsábítja, meggyilkoltatja, feltámasztja, kimenti a börtönből, majd csak a kötet közepe tájékán közli vele a tényleges feladatot).
Csábító a gondolat, hogy az emberi kultúrában feltűnt megannyi elvarázsolt erdő és misztikus rengeteg valójában egy és ugyanaz a tér. Dante ugyanabba a „sötétlő erdőbe” érkezett, ahol Piroska a farkassal kergetőzött, ahol Robin Hood és vidám haramiái megfeszített íjjal várták a következő nottinghami mézsörszállítmányt, és ahol csak idő kérdése, hogy egy korhadó kabin pincéjében óvatlan kempingezők felolvassanak a Necronomiconból. Bár ritkán jutnak tovább egy-egy jól behatárolt műfaj motívumkészleténél és csekély a valószínűsége, hogy a vérszomjas hillbillyk mellett Dante Alighieri is felbukkanjon, az olyan művek, mint a Ház az erdő mélyén virtigli metahorrorja vagy az Egyszer volt, hol nem volt… a Maine állambeli rengeteg sűrűjében eldugott kisvárosának mese-szappanoperája épp ezt a gondolatot fűzik tovább. Legyen szó mesehősöket halmozó tévésorozatról, ravasz zsánerjátékről vagy épp Robert Holdstock mitikus fantasy-folyamáról, ezekben a művekben a varázserdő afféle kreatív petricsésze, szabadon feltölthető tartály, amelyben a legváltozatosabb kulturális hagyományokból összehordott vándormotívumok léphetnek reakcióba egymással.
Nehéz bejelenteni, hogy valójában nincsenek határok a különböző esztétikai kategóriák közt, miközben a mindennapi tapasztalat azt igazolja, hogy vannak. Használjuk őket, amikor a könyvesboltban a szakácskönyvek helyett a vámpíros polchoz húz a szívünk, hogy aztán egy ibrik sült vérrel vacogjunk kedvenc pokrócunk alatt. Használjuk őket, amikor bosszankodva teszünk félre egy könyvet, mert a fülszöveg váteszi erejű science fictiont ígért az emberiség jövőjéről, de ehelyett verseket találunk benne a forradalomról. És használjuk akkor is, amikor egy rovatot a zsánerirodalom kritikájának szentelünk, nem pedig valami másnak.
A 2013-ban elhunyt Elmore Leonard első megjelent novellája (az 1951-es Trail of the Apaches) óta a modern amerikai kultúra két meghatározó műfajában alkotott: bő fél évszázados pályája alatt elsősorban westernregényeket és bűnügyi történeteket írt, melyek közül utóbbiak a klasszikus krimihagyományok rejtélymegoldó narratívái helyett rendre a maffiózók (Pronto), szélhámosok (Szóljatok a köpcösnek!) és profi tolvajok (Mint a szamár szürke ködben) mikrotársadalmának belső dinamikájára koncentráltak.
Ami radikálisabbá teszi Grossman regényét műfajtörténeti előzményeinél, az a fantasy rögzült szabályainak a korábbiaknál jóval konkrétabb felidézése, és az ezt illusztráló megannyi szövegközi utalás a műfaj olyan klasszikusaira, mint a Narnia krónikái, A gyűrűk ura és természetesen a Harry Potter. A The New York Times kritikusaként is ismert szerző ezt az olykor tolakodóan reflektált, az elméleti megfontolásokat feltáró beszédmódot alkalmazta A varázslókat megelőző Codex című regényében is azzal a különbséggel, hogy ott a küldetésen (questen) alapuló kalandtörténetek mechanikáját forgatja ki, közös nevezőre hozva a pre-realista lovagregényeket napjaink videójátékaival.
Az eredetileg 2014-ben megjelent és angol nyelvterületen jókora kritikai sikert aratott Zsiványok magyar kiadása legalább annyira hiánypótló vállalkozás, mint amennyire kockázatos, főképp a könyvtárgyként is tiszteletet parancsoló gyűjtemény méretei miatt — huszonegy, esetenként kisregénybe hajló novella nyolcszáz oldalon, keménykötésben. Gardner Dozois és George R. R. Martin válogatását — mint azt utóbbi egy pároldalas bevezetőben deklarálja is — nem műfaji szempontok szervezték, hanem a címben is jelzett tematika: minden szöveg a törvényen kívüliek, szélhámosok, tolvajok és egyéb antihősök működését mutatja be, fantasytől a hard boiled krimin át a new weird és a science fiction különféle kortárs formáiig.
„Ha a rákot nem a test mélyében eltemetett pszichológiai okkal magyarázzák, a leghatalmasabb ellenség a legtávolabbi cél metaforájává válik. Kennedy ígéretét, hogy az amerikaiak le fognak szállni a Holdon, Nixon azzal igyekezett túlszárnyalni, hogy a rákot pedig le fogják győzni”[1]…
Mintha mindig is csak mi ketten lettünk volna: innen nézve egyáltalán nem zavaró, hogy már egyek vagyunk. Az üstökös éjszakáján ugyanis Zed hozzám nőtt — habár szerinte én nőttem őhozzá. Karjaink — nekem a jobb, neki a bal — fonnyadt csökevényként kandikálnak a törzsünk érintkezésénél keletkezett vájatból, vállaink egyetlen csontos hústömb, hátunk bőrfodrokkal díszített, sápadt pusztaság. Koponyáink olykor összekoccannak, főleg ha túl gyorsan beszélünk, de ezt szeretik a nézők. Talán ezt a legjobban. Ha koccanást teszünk egy videóba, azt pár tucattal mindig többen nézik meg.
Egyedül ébredsz és rosszul. Egy kútból másztál ki éppen, aminek az alján régi, új és eljövendő dolgok kísértenek. Megtántorodsz a káván. Egyensúlyozol. Talpon maradsz.
Kinyitod a szemed.
