Kezdetben

Elkerülöm az érintéseket, és a macskám sem emelem fel egy idő után, mert azt mondják, szenved tőle, hogy olyannak neveltem, amilyen én vagyok. Nem tudom, mit árul el rólam, mikor a sokadik vérvételnél kitép egy darabot a nővér kézfejéből, de néhány nap múlva már nem zavar, mert végre megeszi az ebédjét, hempereg a billentyűzeten, majd felborítja a kukát. Tovább …

Mindennap

Délelőtt van, a nagyelőadóhoz vezető folyosón ülünk, ahol állandóan elmegy mellettünk valaki, szóval nekem meg kell próbálnom épp annyira lehalkítani a hangom, hogy még ne tűnjön úgy, mintha szégyellném azt is, hogy beszélek, de azért ne is értse senki más, amit mondani készülök. A barátnőm kér tőlem tanácsot, vagy csak bátorítást, nem tudom, talán mindkettőt meg kéne próbálnom, mert most nehéz időszaka van, olyan, amiben nekem lehet tapasztalatom. A bátorításhoz meg is vannak a szavaim, nagyon gondolkodnom sem kell, magamnak is ezeket mondogatom mindennap. A tanáccsal vagyok bajban, hiszen az azt is jelenti, hogy van egy elképzelésem arról, milyen lehet a megfelelő viselkedés számára, én pedig csak annyit szeretnék kérni tőle, hogy ne legyen bátrabb, mint én. Tovább …

Minden este

Büfébe mentek, válaszoltam Kati néninek, pedig az alsósok csak péntekenként mehettek büfébe, délután egy és kettő között, kizárólag tanári felügyelettel. Ez rendkívül kellemetlen volt, hiszen mind a huszonhetünknek ez alatt az idő alatt kellett a legmegfelelőbb kombinációkat kiválasztanunk, azok közül az édességek, péksütemények és üdítők közül, amiket a szüleink máskor nem vettek volna meg nekünk. Éppen ezért teljesen egyértelműnek tartottam, hogy a bátrabbak erre egy másik, alkalmasabb időpontot keresnek majd, ahogy azt is, hogy a lebukást méltósággal kell viselniük. Ez az elméletem megdőlt, mikor aznap délután már senki nem hintázott velem, én pedig vigyáztam, csak előre nézzek, mert akkor a fák épp eltakarták, ahogy a többiek köröket futnak a játszótér körül. Sokáig nem szólt hozzám senki, mégis az bántott leginkább, hogy félreértették a helyzetet, azt hitték, nem tudok hazudni. Tovább …

Tavasszal

Igyekszem éppen annyit sírni, amennyi még kifejezi a törődést, de nem látszom tőle kétségbeesettnek. Erősnek mutatom magam és optimistának, meg minden más ilyesminek, hogy ne kelljen fölöslegesen aggódnod miattam. Így is naponta megkérdezem, te félsz-e, mert bízom benne, annak ellenére, hogy terapeuta leszel, nem fogsz valami olyan nevetségessel előállni, minthogy a saját félelmemet próbálom kivetíteni. Azt mondod, nincs mitől félni, de mégis te vagy az, aki hónapokig nem merte kimondani, amit már magában eldöntött, aki nem tudta, hogyan reagálnék, mert én olyan. Aztán mégsem fejezted be a mondatot, mert én olyan tudnom kéne, milyen vagyok. Tovább …

Holnaptól

Ma is feléd fordulok az ágyban, mert azt beszéltük meg, már nem kell egyedül lennem, mikor sötétben a halálra gondolok. Nagyon félek, de ezt már ismered, tudod, ha mindent, amit terveztem, sorban elkezdenék megvalósítani, akkor valamikor az állatsimogató őr, a katona és a börtönigazgató után egyszerűen véget érne az életem, mert statisztikailag körülbelül ennyi fér bele, vagy még ennyi sem. Azt kellene mondanod, hülye vagyok, és majd megvédesz, ehelyett megpróbálod megértetni velem, már megint itt tartunk, hogy a halál természetes, és mire odajutok, már nem fogok üvölteni a gondolattól. Pont olyan ez, mint mikor a terhességről beszélsz. Tovább …