A század- vagy ezredfordulók mindig létrehoznak egyfajta dekadens áramlatot, amely általában ugyanabban a reakciós és konzervatív kesergésben tetőzik. Hangot kap benne az elmúlt évszázad gyűlölete, a korszak szidalmazása, a szóban forgó pillanat körülményeinek pocskondiázása és az egész a hajdani értékek és a régi szép idők magasztalásával párosul. Ez a séma egészen egyszerűen működik, nagyon könnyen alkalmazható és föllelhető a dekadencia minden gondolkodójánál, tegnapelőtt Joseph de Maistre-nél és Donoso Cortes-nél, tegnap Maurras-nál és Drumont-nál, Spenglernél és Rosenbergnél, ma pedig a nagy erények egészen apró dicsőítőinél, akik az avantgarde rekviemjét zengik, az űr korszakát emlegetik, a kultúra komédiáját, a gondolkodás vereségét és egyéb variációkat a Nyugat alkonya levitézlett témájára.
Ha létezik még preszokratikus mérnök a XX. század végén, akkor minden bizonnyal Panamarenko az, a játékos gépek föltalálója, amelyeket nem létező helyekre irányuló utazás céljából tervezett. Szándéka? Megszabadulni az elemektől, elszigetelni, látni, alárendeli őket saját akaratának, repülni, úszni a víz színén vagy a mélyben, futni vagy változóan nagy sebességgel kitérni az ismert elemekből az éteri magasságba, a levegőn túl, a klasszikus fizika által kategorizált jeleken is túl. Panamarenko, művész és barkácsoló, mérnök és költő, fizikus és fogalomalkotó, fokozza a test lehetőségeit. Erre a kérdésre: Mire képes a test? — így válaszol: sokkal többre, semmint azt általában gondolnánk. Többre és másképp, különbözőképpen, megszabadulva az egyetemes gravitáció kényszerétől, a szabadon eső testek törvényétől, a levegő és a víz ellenállásától, vagy mindentől, ami korlátozza világunkat, olyan univerzumot vesz szemügyre, amely nincs alárendelve a véletleneknek és szemben áll a mi szükségszerűségeinkkel.
A pillanattól kezdve, amikor nyilvánosságra hozták, hogy megkapom a Médicis-díjat, gyakorta föltettem magamnak ezt a kérdést: „No és ez a díj mit változtat az életeden?” És mindjárt válaszoltam is rá: „Semmit!” Mert valóban az égvilágon semmit sem változtatott. Azonban nagyon gyorsan változtatnom kellett a nézetemen és leszögeznem, hogy az irodalmi díj igenis változtatott valamit a létemen, mármint a mások megítélésében, viselkedésében, nézeteiben, irányomban való viszonyukban: mindegyikük sokkal inkább az lett, mint aki azelőtt volt: a hűségesek hűségesebbek, az irigyek roppant irigyek, az alattomosak még alattomosabbak, a szívélyesek még szívélyesebbek, a gyűlölködők még gyűlölködőbbek, a tárgyilagosak még tárgyilagosabbak. Így hát megtanulhattam, hogy egy irodalmi díj birtoklása félelmetesen hatalmas szelekciós eszköz, eldurvíthatja a kapcsolatokat, megvilágíthatja lényegüket, mintegy mikroszkóp alá helyezve őket. Ami pedig, valljuk meg, megkönnyíti az életet, mivel szerencsésebben térhetünk ki a többségükben nem kívánatos viszonyok elől, míg az értékesebbeket, az élethossziglan tartókat kissé nagyobb biztonsággal őrizhetjük meg.
Ha visszatekintek mindarra, amit láttam a múzeumokban a hosszú évek alatt, mióta járom a világot mágikus, mitikus és mesés képek után kutatva, eszembe ötlik, hogy minden időben és minden helyen, minden történelmi és földrajzi összefonódásban a festészet lényege roppant gyakorta három fekete pont közötti mozgásban tárul fel, ezek pedig a szex, a vér és a halál. Az európai barlangokban az ember által hagyott első nyomoktól kezdve az utolsó, még friss festményekig, amelyek ugyanennek a régi kontinensnek a tárlatain sorakoznak, legtöbbnyire e három entitásnak a variációi, amelyek kirajzolják és létrehozzák a művészettörténetet.
[…] Milyen kitűnő ötlet Nietzsche mondatával, amelynek eredetét tudakolod, fölavatni e levelezést! Azt hiszem, ő jogosultabb bármely egyéb filozófusnál a zene területének fölkutatására. Először is azért, mert ő maga is zenész volt, aztán meg mivel dionüsszoszi gondolkodó, amint köztudomású. Az idézet a Virradat 250. számú aforizmájából való. Teljes egészében lemásolom neked ezt az aforizmát: „Éjszaka és zene: A fül, a félelem érzékszerve, csak az erdők és a barlangok éjszakájában és homályában fejlődhetett ki úgy, ahogy kifejlődött, a félénk emberek életmódjának megfelelően, vagyis az eddigi leghosszabb emberi korszakban; a világosságban a fülre nincs olyan nagy szükség. A zene ezért az éjszaka és a homály jellegzetes művészete.”
Mindig lesz olyan iszlám, amelyik megcáfolja a másikat. Ki mond igazat? Mindenki és senki? Mert az iszlám egyszerre a legjobb és a legrosszabb, és a legrosszabb iszlámról sem lehet kijelenteni, hogy egyáltalán semmi köze az iszlámhoz. Mert mit mondanak Cabu és Wolinski meg a többiek gyilkosai a mészárlás után ezt kiabálva: „Megbosszultuk a Prófétát”? Ezt a kérdést föl kell tennünk. Mert ha nem, akkor nem kapunk rá választ és továbbra sem tudunk majd gondolkodni, mert megrekedünk a fantázia, az ideológia és az önérdekű, gyakorlati politika szintjén.
Csábító vagy átkozódó, élvhajhász vagy moralista, gondolkodó vagy egyszerűsítő? Michel Onfray mindenekelőtt az ébresztés embere. Sziporkázó és komoly személyiség, figyelni kell őt e tavaszi délutánon, amint jegyzetek nélkül kétórás előadást tart ezernél is több hallgatónak a caeni népi egyetemen rég elfeledett materialista, hedonista és ateista gondolkodókról.
Hol olvastam a sír szélén állók apokalipszisének azt a részletét, amely leírja, hogy abban a bizonyos a gázkamrában, két ujjnyira a halált hozó gáz zuhanyrózsájától némelyek a falra másztak, körmeikkel a vasbetont kaparva, hogy még ma is látszik körmeik nyoma, míg mások utoljára kiürítették beleket, ismét mások még egy utolsó, tragikus nemi aktusba kezdtek? A pusztulás előtt, a semmi tőszomszédságában az emberek elkeseredetten viselkednek, elszabadul az őrület, a testi hisztériák diadalmaskodnak. Ez a tanulsága az Érosz és Thanatosz viszonyát ábrázoló festményeknek vagy allegóriáknak is. Mi lehet az oka, hogy az emberek olyan kevéssé vannak tudatában a ténynek, hogy néhány másodperc vagy évtized múltán, az örökkévalóság szempontjából ez már mindegy, mindannyian halálra vannak ítélve és ennek tudatában kell élniük?
Mit érhet a táncról olyan ember véleménye, aki nem táncol? Meg kell hallgatni e témáról a véleményét, annak, akinek nehézkes, esetlen, ügyetlen a teste, de legalább is alkalmatlan a táncra? Mert nem táncolok, sem így, sem úgy, mármint ahogy ezt a művészetek rendszere érti: sem szórakozásból, sem pedig a plasztikus művészetek meghatározása szerint. És ugyan miért nem? Talán, és ebben esetleg tévedek, azért mert azt hiszem, a tánc túl sok erőfeszítést, munkát, fájdalmat követel. Sőt talán még szenvedést is. Ezért soha egyetlen egy táncost sem látok anélkül, hogy el ne képzelném, hogy a mosoly mögött maszk is lehet, vagy a mosolygó maszk mögött a táncban rejlő nagy munkára ne gondolnék, és sosem feledem a munka etimológiáját, a tripaliumot, amely nem egyéb, mint kínzóeszköz. A pszichoanalízissel szólva persze azt is megkérdezhetnénk, miért is gyűlölöm ennyire a testi erőfeszítést, miért nem akarom elhinni, hogy csak a fájdalom útján juthatok a gyönyörhöz, a kínszenvedés révén a jóléthez. Ha e gondolatmenetet morális és moralizáló terhelés nélkül alkalmazható, akkor túl sok benne a mazochista árnyalat. Márpedig én a kürénéi Arisztipposzt kedvelem, nem pedig Sade-ot, sem Masoch-ot…
Az első szivar, amelyet életemben először láttam, mert e napnak el kellett jönnie, apám szájában volt, ünnepi alkalommal. Ő hétköznap kapadohányt szívott, amelyet elegáns csomagolópapírban tartott. Vasárnaponként vastag papírból sodorta cigarettáit, ezek állandóan elaludtak és újra meg kellett gyújtani őket, olyankor kesernyés füstfelhőket eregettek. Különleges, igazán ünnepi alkalmakra tartogatta a cigarillót vagy a szivart. Ám a fehérneműszekrényben, amelynek alsó fiókja családi emlékeket rejtegetett — régi fényképeket és egy szőke hajtincsemet a boldog időkből — volt egy piros kartondoboz is, amelyben két vagy három szivar lapult, szárazabban, mint amilyenek egy évszázados sivatagos időjárás után lettek volna.
