Nyilas Atilla

Van egy képvers, lettrista költemény, Hules Béla: föltenni az i-re a pontot. Úgy emlékeztem, hogy a Napút folyóiratban láttam, de itthon nem találtam rá, és a folyóirat honlapján sem. Egy antikvárium internetes adatbázisa szerint megjelent a szerző Aki A-t mond mondjon B-t is című, 2001-es könyvében. Ha vizuális memóriám nem csal meg, fekete alapon fehér i betűről van szó, a képmezőhöz viszonyítva szerény méretű betűtest fölött hozzá képest irdatlan nagyságúnak feltűnő ékezettel (ponttal). Összhangban az élettapasztalattal: az i-re föl kell tenni a pontot, kellene, jó lenne talán, de nehéz, sőt nehezebb, mint a „betű” többi részének megrajzolása, legalábbis annak látszik, aztán ha mégis sikerül, lehet, hogy túllövünk vele a célon, túlrajzolunk, túlírunk, a befejezés gondja nincs arányban a mű készségének értékével, de az is lehet, hogy a míves befejezés épphogy fölértékeli az egészet, anélkül meg sem állna, sőt akár az egész értelme vagy lényege maga az ékezet. Az ábra összességében az instabilitás, benne a „pont” a súlyosság benyomását keltheti: mint egy roppant vasgolyó, mely ha legördül vagy -esik, agyonnyomhatja az alá hajlót. A gravitáció láthatatlan láncával lehet napkorong is — az ékezet, a befejezés körül kering, arra vagy abba zuhan a betű, az egész (sőt fekete nap?, időnként negatívjába vált bennem a kép).