Németh Gábor Dávid

beraktam valamit a mikróba, három percre, hogy jelezze, meddig kell várni. persze kár érte. ami kihűlt, az rosszabb, mint ami eleve hideg.

néha parfümboltba ment, és idegen illat volt rajta, egy ideig mindig ugyanaz, egy lassan ismerőssé vált harmadik idegen. a pulóvere elnyelte a fényt, tudtam, amikor egyedül van, ráül az egyik kezére, hogy elzsibbadjon, és amikor már nem érzi, akkor veszi le, hogy ne érezze, ahogy vetkőzteti magát, kibújik az ismeretlenből. gyűlölettel nyúlt magához.

sosem gondoltam volna így magamra, a függönyön túl kiabálta valaki alig érhetően (a maszk miatt), hogy elő vagyok készítve. a hordágy széléről lepattogzott a festék, olyan volt, mint a liftajtóba karcolt nevek, mindenki után, aki itt járt, lepattan egy darab.

amikor van alátét, direkt túltöltöm, hogy a habból valamennyi kifolyjon körbe, mint a péterfyben, ami a kacsa után maradt, háton fekve pisilni nem lehet, de ez senkit sem érdekelt, nem betegség, ezt mondta az orvos, hanem hajlam, elmondva nem nagy dolog, ráadásul nagyon gyakori, erre gondolok pár órával a műtét után...

visszafordulok az almához, belemagyarázok mindent a fognyomodba. magunkat magyarázom bele, vagyis leginkább magamat, nem vagyok tisztában az alma viszonyrendszerével, hogyan oszlunk meg benne. szeretnék nagyon szárazon beszélni róla, az almafa termése botanikailag csoportos tüszőtermés, valahogy így, sokáig.