Molnár T. Eszter

Molnár T. Eszter

(1976, Budapest) Író, biológus. Legújabb kötete: Teréz, vagy a test emlékezete, 2019.

Nyers

Apám listát hagyott anyámnak: hol kell fizetni a cascót, mikor újítsa meg a személyijét, melyik könyvet ne olvassa a gyászév alatt. Soha ne hízz el, ezt írta végül.

Elérhetetlenek

Soha nem láttam még ilyen magasról a várost. Innen nézve meztelenek a kertek, kinyílnak előttem a teraszok, a vékony függönyökön átsejlik az ebédlőasztal és a szobapálma. A törpe bicikliket figyelem, hogyan csúszkálnak a síkos úton. Ljudmilla hangja betölti a szobát. Ha kinyithatnám az ablakot, történetei kihullanának a havas háztetőkre. Én nem tudok beszélni, de Ljudmilla nem vár választ, elég, ha bólintok néha.

Sebezhetetlenek

Minden hely tömve van a belvárosban, az egykori takarmányraktárban is két szinten megy a party. A helyiek kemény munkának fogják fel ezt is, gyorsan és céltudatosan isszák le magukat, vadul táncolnak a recsegő parketten, és gyomron könyökölnek mindenkit, aki a közelükbe kerül. Ezért fizettek végül is. Mikor Ratko, a sztár DJ kifarol a pult mögül, hogy elszívjon valamit a folyóra néző VIP pihenőben, Zlata Gold áll be a helyére. Keményebb ritmusokkal pörgeti a hangulatot, aztán rátolja az etnót. Balkán diszkó, imádják. Göndör hajába belesimul a nagy füles, csípőjén szétfeszül a borvörös, ringyós mini.

Hajthatatlanok

Milyen az idő nálatok? Mindig ezt kérdezi, ha már végképp nem jut semmi az eszébe. Esik, mondom, egész nap esett, először hódara, de most már inkább eső. A vonal túloldalán növekszik a csend, puha felhővé dagad, magába zárja a szavaimat. Hallgatok én is. Az ablakból kibelezett Fiatokra látok, rozsdásodó alvázakra, autóalkatrészekre, melyeknek a nevét sem tudom. Jobbra egy autómosó van, az önkiszolgáló porszívók mellett parkoló két jellegtelen lakókocsiban mobil bordélyház, az utcasarki bódéban török büfé. Ezekről neki soha nem beszélek.

Hajnalarcúak

Mindhárman szőkék és kék szeműek, mint az angyalok egy karácsonyi üdvözlőlapon. Arcuk rózsaszínre csípte a reggel, hajuk még összetartja a szoros hajgumi. Két nagyobb lány van egy alacsonyabb, lila kabátos ellen, egyikük támadásba lendül, a másik figyel, és csak akkor avatkozik be, ha a társa alulmarad, vagy nem vesz észre egy felfedett hasat, feneket. A homok csillog alattuk, biztos fagyott az éjjel. Hátrébb húzom a lányom, nehogy eltalálja egy cséphadarószerű kar.

Mezítlábasok

Ötvennyolc napja élünk a faluban. A főbérlőink átlagos németek: Christa családja Romániából települt át és nedves kutyatáppal seftel, Markust pedig eredetileg Mirkónak hívták, és Belgrádban született. Az ő apjáé a ház, aminek a tetőterében lakunk, meg amúgy az övé szinte az egész utca. A beköltözésünk napján Markus centire pontosan kijelölte a parkolóhelyünket, Christa pedig beavatott a szelektív hulladékgyűjtés és a falubeli családok titkaiba. Utána kezdtek eltünedezni a cipők.

Nehézbeszédűek

A négylábú bácsi a szemközti házban lakik, az erkélyünkről belátunk a napplijába. Tudom, hogy a kandallója mellett trófeák lógnak a falon, de az orrán növő hatalmas bibircsókot csak akkor veszem észre, amikor találkozunk az utcán. Lassan közeledik, két bottal jár, azért nevezte el négylábúnak a lányom. Megáll mellettünk. Erősen görbül a háta, le sem kell hajolnia gyerekhez. Ő nagyothall, én alig tudok németül, így beszélgetünk. Nem jutnak eszembe a szavak, hiányoznak a névelők, szilánkokká töredeznek a mondataim. Reszkető kézzel megsimítja a lányom haját a választék fölött. Nem tudom, miért, de szeretném ellökni a karját.

Játszani akartam

Keresztanyám lehetett az első. Szegénynek túl jó szíve volt, vett nekünk lakást, nyaralót, míg végül a vérét is kiszívtuk, legalábbis ezt mondta férje, apám meg azt, hogy szívroham.