Izsó Zita

Hazafelé menet befordultam a Kossuth utcába, aminek hatalmas diófáiról már most elkezdtek hullani a levelek. Ma már az önkormányzat gondoskodik arról, hogy az utcák a legeldugottabb környéken is rendezettek legyenek, gyerekkoromban azonban a fákról lehulló levelek hosszú ideig a járdán maradtak, ott száradtak ki és barnultak meg az úton, és váltak megejtően törékenyekké. Minél szárazabb volt egy ilyen levél, annál kevésbé simult teljes felületével a földhöz, mert egy idő után meggyűrődött, a középső része felemelkedett, és ha az ember rálépett, olyan hangot hallatott, mint amikor valaki ráharap egy szem chipsre.

Aznap a szokásosnál később kelt fel. Általában zaklatottan aludt, mióta a felesége leszoktatta a nyugtatókról. Fiatalabb korukban, amíg mindketten aktívan dolgoztak, a gyakran éjfélig tartó tárgyalások, értekezletek után kénytelenek voltak bevenni valamit, mert másképp egyszerűen nem tudtak volna elaludni. Aztán a felesége néhány évvel azelőtt kitalálta, hogy sürgősen abba kell hagyniuk a nyugtatók szedését. A férfi utóbb belátta, hogy a gyógyszerektől való függés megszüntetésének sürgető kényszere nagyjából egybeesett annak a ténynek a felismerésével, hogy egymásra viszont egyre kevésbé volt szükségük. A felesége ettől kezdve egyfolytában azt hangoztatta, hogy a függés tönkreteszi az ember jellemét, a nyugtatók tulajdonképp rosszabbak, mint a heroin. Mintha egyszerre meggyűlölt volna mindent, ami a szokásosnál nagyobb kötődés létjogosultságát bizonyítja. A nyugtatókról a nő állhatatosságának köszönhetően sikerült is leszokniuk, néhány évvel később azonban elváltak.

Munka közben gyakran kiment az erkélyre cigizni. Az ajtóból nyíló kis kilépőn pont egy ember fért el. Ez az építészeti megoldás azokban a napokban új értelmet nyert számára, hiszen csak ott lehetett feltűnés nélkül egyedül. Kollégái a történtek után egy percre sem hagyták magára, egyfolytában kérdezgették tőle, miben segíthetnek, és teljesen ismeretlen emberek is az együttérzésükről akarták biztosítani. De az erkélyen annyira egyedül volt, hogy akár úgy is dönthetett volna, hogy kiugrik. Később sokszor gondolt rá, hogy talán épp ez mentette meg: bárhol volt, mindig tudta késleltetni ezeket a gondolatokat azzal, hogy az az erkély lesz majd a legmegfelelőbb helyszín, ott úgysem tudja majd megakadályozni senki sem. Aztán ha végre kiállt oda, mindig más dolgok foglalkoztatták. Legszívesebben akkor időzött ott, amikor már sötétedett, de még nem kapcsolták fel az utcai lámpákat. Szerette ezt a néhány percig tartó kétes, bizonytalan derengést, amíg nem lehetett kivenni az utcán közlekedők, a megállókban várakozók arcait, amikor akár azt is lehetett képzelni, hogy egyik-másik egy rég nem látott, kedves ismerős. Az emberek a buszra várva ilyenkor rendszerint egyetlen nagyobb csoportban álldogáltak, mint a festéskor a szoba közepén összetolt bútorok. Mintha érezték volna, hogy készülődik valami, nemsokára elárasztja a lemenő nap fénye a betont, visszatükröződik az autók szélvédőinek üvegén. Aztán ahogy felkapcsolták az utcai lámpákat, és észrevette alakját a szemközti ház tükrös ablakában, rögtön bement.

Magától értetődő volt, hogy a bátyja távollétében a kocsma tulajdonosa vigyáz a fiúra. A szállást is tőle vették ki, és mivel még csak néhány napja érkeztek, senki mást nem ismertek. Néhány perccel azelőtt járt a kocsmában egy másik gyerek is, akit azért vittek oda a szülei, hogy játsszon egy kicsit a fiúval, terelje el a figyelmét. Az asztalon hagyott poharában még ott van a szörp maradéka, amivel a kocsmárosnő kínálta a másik gyereket. A bogarak közül, amikre a kocsmárosnő folyton panaszkodik, egy beleszállt az asztalon hagyott poharába. A nő szól a fiúnak, hogy szedje össze az üres poharakat. A fiú a szörpmaradék fölé hajol. Az idegesen mozgó test körül apró körök keletkeznek, a fiút talán elkápráztatná formájuk tökéletessége, ha nem vonnák el a figyelmét a középpontjukban rángatózó bogár kétségbeesetten szabálytalan mozdulatai. A fiú megfogja a poharat, és szépen lassan a pult mögé sétál. Szemét nem veszi le a bogárról, megvárja, amíg abbamarad a mozgás, kisimul a folyadék felszíne, és csak azután önti ki undorral az egészet a mosogatóba.

A K. gyerekek voltak a legjobb tanítványaim. Szinte zavarba hozott az az elszánt figyelem, ahogy figyelték minden egyes szavam. Nagyon hamar megkedveltem őket, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy akkoriban költöztem a városba, és nem nagyon ismertem senkit, aki hozzájuk hasonló módon érdeklődést tanúsított volna a személyem vagy a mondandóm iránt. A szomszédaim közül addig csak egy idős férfit láttam, aki frottír fejpánttal a homlokán ütögetett mindennap reggel héttől nyolcig egy teniszlabdát a garázsnak, ezzel pedig elviselhetetlen hangzavart okozott. Ez a labda egy-egy túl széles kézmozdulatnak köszönhetően aztán érdekes módon majdnem mindig pont akkor repült át a kertembe, amikor épp sétálni indultam a kutyámmal. Én persze minden alkalommal felvettem a labdát, és készségesen visszadobtam, bár borzasztóan idegesített, ahogy ütemesen a garázsnak csapódik. Ennek ellenére, mivel csak nemrég költöztem ide, úgy éreztem, nem szólhatok neki.