Turkáló a Margit körúton, a budai hídfőnél, ezer éve nem mentem be, eleve leszoktam a turkálásról, kár, visszaszokhatnék, nem kéne a fast fashion üzletláncok profitját növelni. Most mégis betérek, a nyár az utolsókat rúgja, nemsokára kétéves lesz a fiam, ma délután egyedül vagyok, nélküle, mikor, ha nem most. Vele nem lehet.
2010. május 16-án, az első napon, amikor egymás mellett ébredünk, megnézzük régi kedvenc filmemet, Hal Hartley Trustját. Napra pontosan öt évvel később egy budavári házasságkötő teremben kimondjuk a boldogító igent. Én ugyan nem vetettem le magam egy több méter magas betonfalról a lánykérés után, mint Maria a filmben, de számtalanszor elkaptuk már egymást az elmúlt évek alatt.
Még meg sem született a gyerek, máris itthon vagyok. Három és fél hónap kényszerszabadság a szülésig, táppénz, a fizetésem 70 százalékáért. Eddig azt hittem, könnyen hagyom majd ott a munkát és maradok itthon a gyerekkel, küzdöttem érte, hogy így történhessen, hiszen a minta, amit hozok, ennek szöges ellentéte. Velem szinte az apám volt otthon, megtehette polgári foglalkozás híján, na meg hát kellett is, hogy ott legyen, mert anyámnak eltartott egy darabig, míg felépült a gyermekágyi pszichózis után. Tele vagyok fekete-fehér képekkel — apám visz kenguruban, a fényképezőgép lencséje felé mutat az ujjával, de én valahova máshova nézek. Kézen fogva sétálunk, rajtam bojtos sapka, anyám kezében az anyóstól elhozott, étellel telepakolt kosarak (tudom, hogy utálta). A háttérben a nyolcvanas évek utcaképe, egy csókolózó pár.
Hálóingben bolyongok egy kórház folyosóján, tudom, hogy megszületett a gyermekünk, de nem igazán érdekel, közönyös, félig öntudatlan állapotban sétálok erre-arra. Aztán Mátéval beszélek telefonon, otthon van, beteg, nem jöhetett el, nem volt ott a szülésnél. Közben eszmélek — még nem láttam és nem fogtam a kezemben a kicsit! Kétségbeesetten keresni kezdek valakit, aki segíthet, egy nővérrel találkozom, felvilágosít, hogy nem olyan egyszerű a kérésem, különböző papírokat kell ehhez kitölteni, időbe telik a dolog. Akkor már hangosan zokogok, leguggolok, összegörnyedek, mondom a nőnek, értse meg, nekem muszáj azonnal látnom a gyerekemet.
Augusztusban fog születni. Már itt van, akkora most, mint egy kivi. Öt ujját megszámolta az orvos, van róla dvd-felvételünk. Létezése többé nem titok. Mintha csak arra várt volna, hogy végre úgy döntsünk, jöhet. Mi pedig őt várjuk, egyre nyugodtabban, egyre izgatottabban. Még nem tudom, milyen az arca, fiú-e vagy lány, még nem tudom, mit fog a naplójába írni tizenkét évesen, milyen élete lesz, és mit fog rólunk gondolni húsz-harminc év múlva. Ezt még mind nem tudom.
Cinkék szállnak reggel a madáretetőre, de sajnos nem a megfelelő oldalára, mivel fejjel lefelé áll. A magok a teraszon, szétszórva, sitteszsákok és üres banánosdobozok társaságában. A cinkék nem esznek a földről. Mindennap elfelejtesz spárgát venni, amivel rendesen oda lehetne erősíteni az etetőt. Mindennap elfelejtesz megfoganni.
