Gyűlnek a linkek „nő-femin-gender”-dokumentumomba, naponta 2-3-mal bővül a gyűjteményem. Ezeket küldtem tovább munkatársaimnak, hallgatóimnak, amikor készültünk Nőuralom!?-rendezvényünkre, hogy reflektáljunk rájuk háttéranyagainkban. (A megmaradtakat most szétosztom tudósításomban.) Negatív kedvencem a feltáruló jelenségek közül a következő mondás mögöttese: a nő szoknyája mindent eltakar. Ezt szeretik hangoztatni a patriarchális orosz kultúra női fenntartói is, szegény férjeiken sajnálkozva, akik ugyan ütik-verik-csalják őket, de hát van nekik (mondják asszonyaik) elég bajuk: börtönbe, hadszíntérre küldik őket, meg fetrengenek az alkoholtól, amibe menekülni kénytelenek. Legalább mi ne rontsuk már tovább a helyzetüket, a kedvüket — így a női szólam.
Az oroszok nagyon szeretik a jubileumokat. Nem is szenvednek hiányt bennük. 2015 az Orosz Irodalom Éve lett Bulgakov, Bunyin, Csehov, Solohov, Jeszenyin, Blok, Paszternak és mások többé-kevésbé kerek évfordulói miatt, de már folyik a készülődés A Mester és Margarita publikálásának, fél évszázados jelenlétének ünneplésére, ami jövőre aktuális.
A nálunk 2014 közepén, Németországban 2013-ban megjelent A szörnyeteget felfokozott várakozás előzte meg, s a kritikai reflexió jelentős eseményként méltatja. Cselekménye mintegy folytatja Az egyetlen ember a kontinensen című előző művét, amelyben a női főszereplő még él, ám mégsem az ő problémái s közös életük személyes síkja az ábrázolás közege.
Szőke Katalin joggal állapítja meg az orosz nőirodalomról: „Az általában értelmiségi olvasóközönségre számító, színvonalas, cselekményes, intellektuális jegyeket mutató, de nem esztétizáló prózát sorolják ide, például a Magyarországon inkább, mint Oroszországban népszerű Ljudmila Ulickaja regényeit, valamint Gyina Rubina műveit.” (Ugyanott a külföldön oroszul alkotó írónők közt Mariam Petroszjannal említi egy lapon Gyina Rubinát.) Jelen ismertetőmben róla írok.
A közép-európai rendszerváltásokat egy-egy jelentős alkotó pályaívén át bemutató film hívta közös fedélzetre az orosz Vlagyimir Szorokint és a magyar Jankovics Marcellt. Az orosz író életműve jól ismert hazánkban, s nem először jár az A38-as hajón sem. A magyar rajzfilmes-etnográfus munkáin pedig nemzedékek nőttek fel nálunk és más nemzeteknél.
Oroszos témát szerencsére nem csak a politika szolgáltat nálunk. Konferenciák zajlanak, kiadványok jelennek meg irodalmukról, kultúrájukról, meg persze fordítjuk őket. Nem mondhatni, hogy ők viszont nem foglalkoznak velünk, ha meglepő is néha, éppen melyik írónkkal.
Havasréti József regénye különleges anyag, megdolgoztatja befogadóját, recenzensét. Tapasztalatom szerint kétszer legalább el kell olvasni, mert e mű esetében az első olvasás valójában mindössze tapogatózás, s csak újrakezdve és megint végighaladva benne teszünk szert a leíró olvasatra. Első nekifutásra a második rész felől, azaz körülbelül a közepétől, arra a tömbre még jól emlékezve kezd megtapadni valamiféle értelemkoherencia vagy legalábbis többé-kevésbé összefüggő cselekmény.
Új szociális költészetről, narratív stratégiák átalakulásáról, a mozi antropológiájáról, az Ivan Gyeniszovics egy napjában a nyelv reformjáról s a mindennapok ideológiájáról írnak az NLO folyóirat 126-os számában. Tudósítanak egy nemzetközi Sterne-konferenciáról, a természettudományok nyelvéről szóló kollokviumról,valamint a szépről folytatott diskurzusról az új médiumokban. A lap hétköznapi ideológiák rovata (Kigyógyulás az egészségből a modern médiagyakorlatban s a humán kutatásokban) sokat foglalkozik a szabadidő eltöltésével a közelmúltban és most az oroszoknál és a magyaroknál. Ljudmila Kuznyecova a Nyitott társadalom Alapítvány jóvoltából egykori szovjet üdülőhelyeiket vizsgálja a kikapcsolódás, a szabadság és a kontroll szorításában. Magyar érintettségű, de angolból fordított anyag (ha esetleg magyarok is a szerzők, cirillre átírt nevükből nem lehet rájuk ismerni) szól a zsidó elit szocializációjáról és identitásának alakulásáról, ezek meghatározásának stratégiájáról a szocialista Magyarországon. Idő, trauma, emlékmű címmel ismertetik s értelmezik mások a budapesti Szoborpark Múzeumot.
A külfölddel, a külföldivel, az idegennel, idegenszerűvel való viszony tematizálódik sok más friss (és régi) szövegben is az orosz kulturális palettán. A határaikon kívül élők és alkotók helyzete ugyancsak folyamatos reflexiójuk tárgya — diszciplínáik alakulnak a „közeli külföld”, a „távoli külföld” irodalmainak tanulmányozására. A több hullámban megvalósuló, történeti perspektívában szemlélhető emigráció és a közelmúlt „újoroszainak” kiáramlása feszültségteli viszonyt képez a célországokban. Így a franciáknál, akik hagyományos befogadói az oroszok migrációjának: Nizzában külön templomuk is van a régieknek és újaknak, akik közül az utóbbiak az „újgazdag” címkét kapják a fehérorosz emigránsok leszármazottaitól, akik keveslik azt a szellemi és anyagi ráfordítást, törődést, amivel az újak részt vesznek e kettős kötődés kialakításában. Előfordul azonban, hogy orosz gyökereikhez a már kint születettek is későn, nehéz, magányos léthelyzetben találnak el. Akik nem a templom körül csoportosulnak, s a nyelvet sem hozzák otthonról.
Nem könnyű orosz nyelvű könyvhöz jutni Magyarországon, a vidéki városokban és Budapesten sem. Tanúi lehetünk kísérleteknek, amelyek behoznák hazánkba őket. Ilyen a Zebra Je Kiadó esete is Gecse Géza történésszel, rádiós szerkesztővel, aki először a Ráday Könyvesházba, néhány éve pedig a Nyugati melletti BookStation könyvesboltba szervezte be az érdekes nevű moszkvai kiadó termékeit.
