Párhuzamos valóságkifejletek
Gilbert Edit kritikája Paul Auster könyvéről (Európa Kiadó) a legutóbbi Műútból
Gilbert Edit
kritikus, irodalmár, műfordító, a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének docense, összehasonlító irodalomtörténettel, kortárs irodalmakkal foglalkozik. (Fotó: Bittner Mónika)
A dimenziódoboz mélysége
Havasréti József második regényében a kritikám címébe emelt motívum foglalkoztatott a legjobban, amit spoilerezés nélkül nem tudok megmagyarázni. A homályos célú kísérlet egyik szereplője, Szaszkó egy ismeretlen rovart tartogat sokáig a konyhájában, amit végül elpusztít és berak indigókék könyvébe. Bepréseli valamiképp, bár addig úgy tűnt, nagyobb annál, hogy beleférjen egy könyvbe. Bármilyen nagy is az a könyv, amit egy még nagyobb bőröndben lehet hordozni. Ugyan korábban sem kapunk még megközelítőleges méretleírást sem a rovarról; lehet, hogy rútsága, visszataszító mivolta olyan mértékű, hogy hosszát és szélességét is tetemesnek véltük. Nem beszélve teljes térfogatáról, ami nem fér azóta sem a fejembe: hogy lehet egy dobozt, ami az állat koporsója, egy könyvbe tenni, amibe addig csak feljegyzéseit, lázálmait, fantáziáit, látomásait dokumentálta, és aminek oldalaira képeket ragasztott a szerző. Valami különös történik itt a mélységgel. „[…] precízen kivájt üregben roppant méretű ocsmány rovar feküdt, odaragasztva”. (253)
KH — orosz (2017. április 10.)
Most, miközben írom ezt a cikket, éppen élőlánc veszi körbe a Közép-Európai Egyetem épületét, másfélezren követik a Facebookon az egyik portál élő közvetítését, a másikét tizenhétezren, kénytelen vagyok minimum kétfelé figyelni. Az orosz befolyás, az orosz nagyhatalmi érdekeknek való megfelelni akarás lehetősége gyakori motívuma közíróinknak, enyhén szólva benne van a levegőben most is a téma. (Hopp, egy molinó: Putyin legvidámabb barakkja.)
KH — orosz (2017. január 16.)
Legutóbb a Nobel-díj kapcsán jelentkeztem, átkötésként most hadd jegyezzem meg: még a 2016-os irodalmi Nobel odaítélése előtt kiadtak náluk, Moszkvában egy nagy Dylan Thomas-válogatást annak összegyűjtött verseiből (Rudomino Könyvcentrum). 2015-ös a könyv, teljességre törekszik, s az arról szóló 2016-os kritika kiemeli: negyven éve várnak rá. Figyelmébe ajánlom az orosz–angol szakosoknak és a műfordítás iránt érdeklődőknek: a verseket több, nem egyszer hat, zömében friss műfordításban közlik, minthogy önmagában egyik sem felel meg az eredetinek. Így megszületik az oroszul szépen hangzó, a szenvedélyes, a macsó — és a fésületlen Dylan Thomas is. A naivabb olvasó pedig kapkodja a fejét: ez is, az is ő?
KH — orosz (2016. október 24.)
Friss kikötői hírek Oroszországból az irodalmi Nobelről! Két dolog érdekelt, ezért néztem szét portáljaikon s hallgattam bele műsoraikba. 1: Csalódottak-e, hogy megint nem az ő favoritjaik futottak be (a tavalyi esetet még emésztgetik, nem érzik teljesen sajátjuknak, de hát 28 év után kapta orosz nyelven író, s érzik, most még várniuk kell), és 2: összefüggésbe hozzák-e a döntést saját nemzeti bárdhagyományukkal s a műfaj jól működő jelenével. Kiderült persze, hogy az orosz internetet és irodalmi sajtót is élénken foglalkoztatja Bob Dylan Nobel-díja. Elhangzanak szépen sorban a mi érveink, kommentárjaink — oroszos kiadásban.
Egy (füves)ember élete
Egy emberi életet követ végig ez a mai orosz szerző, születéstől a halálig formálja meg az egyes létfázisaiban akár szent együgyűnek, félkegyelműnek is tekinthető alakot a regény. Emlékeztet, mint többen megjegyzik, Ecóra, a mágikus realistákra, történelmi-vallási metafikciókra (alcímében: Nem történelmi regény), kissé Saramago műveire is. Horizontja sokszoros: az emberi életutat tágan, archetipikusan érti, s a mű világában a szereplők mintaismétlését bibliaivá tágítja, a vezeklés motívuma által kötve össze a központi figura univerzális szellemiségét nemzeti kulturális tradíciójukkal.
KH — orosz (2016. augusztus 1.)
Natalja Csernih összegyűjtötte, milyen verseket olvastak az irodalomszerető oroszok az év első felében, s kiktől. Négyüknek néztem utána: hárman a hatvanas, egyikük a hetvenes évek szülötte. IIja Szemenyenko-Baszint a magyarok előtt sem ismeretlen Gennagyij Ajgihoz hasonlítják. A Líra vadállatoknak című, sokhúrú kísérleti verseskönyvét sokat emlegetik. Közvetlen, meleg hangulatú életképek sorjáznak benne, mint a „Ne lógassátok le nyakuknál a babákat a balkonon”. Természetesség jellemző e versekre, szerves építkezés, a mai hang a száz évvel ezelőtti szabadvers imitációjában nyilvánul meg — s a reménytelenség szorongása önti el a teremtett világot.
KH — orosz (2016. május 9.)
Valószínűleg mindannyiukhoz eljutott néhány napja a hír: Ulickajára rátámadtak Moszkvában. Az írónő a tőle megszokott higgadt racionalitással válaszolt az újságírói megkeresésekre. Igen, ennyi erővel nagyobb baj is lehetett volna, másféle vegyi anyaggal tartós sérülést is okozhattak volna a bántalmazók. Az Egyének a történelemben, Oroszország a XX. században címmel kiírt Memorial-pályázat díjkiosztóján vett részt éppen diákokkal, akiket szintén megdobáltak és lefröcsköltek a Putyin-hívő ifjú aktivisták.
KH — orosz (2016. február 15.)
Az autobiografikusság, az életrajz, az életutak dokumentarista feldolgozása egyre inkább előtérbe kerül korunk irodalmaiban. Konferenciákat szerveznek róla, a nyár elejére interdiszciplináris szlavisztikai felolvasónapokat hirdettek például a témában Szombathelyre, s éppen lezajlott február elején egy másik a PIM-ben, ahol az orosz irodalom önéletrajzi szerzői közül Nabokovot, Dovlatovot, Szolzsenyicint és Salamovot emelte ki M. Nagy Miklós. Az első önéletírását követhetetlensége, utánozhatatlansága (Sartre-éról is ezt mondta Angyalosi Gergely), a másodikat anekdotikussága, az utolsó kettőt pedig a lágertapasztalatok irodalomba fordítása okán idézte meg.
KH — orosz (2015. november 23.)
Legutóbbi jelentkezésem óta irodalmi Nobel-díjat kapott egy oroszul író szerző! Mint bizonyára mindannyian hallották, akik e sorokat olvassák (a Nobel arra jó, hogy fókuszba állítson írót, jelenséget, országot), meglehetősen vegyes, ambivalens reakciókat váltott ki a döntés az érintett országokból. Belarusz (amit a rendszerváltozás előtt iskolába járók Belorussziaként ismernek) vezetői enyhén szólva nem örülnek a renitens Szvetlana Alekszijevics tényfeltáró munkásságának, s hogy most éles fénynyaláb vetül rájuk, azaz a rendszerre, amit ő szívósan és sokrétűen kutat és bírál. Nem a belorusz népet, hangsúlyozta most is az írónő, amikor szóváltásba keveredett az elnökkel, aki, amíg külföldiek figyelték, jó képet vágott a nagy dicsőséghez, aztán viszont rossz honleánynak nevezte a díjazottat, aki árulkodik az országára.