Bujdos Attila

Bujdos Attila

(1959, Sátoraljaújhely) újságíró

Jó emberek

A majdnem-igazság kurta aranykora — az értékelést készen kapjuk Brechttől, magától. Azt kellene elfogadnunk tehát, hogy ezt a történetet láthattuk így és ilyennek. Hogy az útmutatás, a maga sajátos nézőpontjából szemlélve voltaképp helytálló, mert hát mégis valami tapasztalatot összegezve része a narratívának: mondta a nép, mondta az énekes, mondta Bertolt Brecht. Sehol sincs tagadás a hivatkozások szintjei között. Sehol nincs nyoma a kételynek, a megingásnak. Csak az egyetértés. Tévedést kizáró, magyarázatokat nem igénylő magabiztosság ez. Ez volt. Ilyennek látták. Így mesélik időtlen idők óta a bíró Acdak és a krétakör történetét. Ennyire kerekre csiszolva szolgál jog és erkölcs — máskülönben bonyolult viszonyát egyfajta helyes, az embert a vágyaiban, érzéseiben is felismerő és felmutató, és nem puszta jogalanyként azonosító — példázataként.

Innen el

Ezt a kort csak elszenvedni lehet. Tenni ellene vagy megváltoztatni nem — mondatja ki hősével Benkó Bence és Fábián Péter. A k2 írói-rendezői által teremtett drámai és színpadi helyzetre ráilleni látszik a jelző: kilátástalan. Fontos pillanat ez: a felismerésé. A nincs más út igazsága megszenvedett, és végső soron szomorú — az idealizmusról lefoszlik a remény, most válik valósággá, amiről azért remélni lehetett: akarat, tudás talán képes felülírni. Létezhet tökéletes zsákutca, amelyből nem vezet ki az értelem. Helyzet, amelyben nincs más, mint megfelelés.

Sajáthatár

Rakd össze a saját világod, ennyiből. Hogy akkor te ki vagy. És ki leszel. Egek! Ki beszél a száddal? Máris ezek a te szavaid is? Ezek rögzülnek? Viszed tovább ezeket a hangsúlyokat? A hangerőt? Amíg világ a világ. És még egy nap. Vagy találsz jobb szavakat, legalább is pontosabbakat ebben az otthonosságban való elveszettségedre? Ha legalább magadnak fogalmaznál, ha legalább magadnak részleteznéd a magány unalmát, a változatlanságot szétfeszíteni igyekvő szorongást. Ha tudnád, hogy ez a nevük az érzéseknek.

Magyar kedély

Az élő színház Rusznyák Gábor válasza a kérdésre: mesélhető-e ma úgy Móricz Zsigmond, mint holmi irodalmi zárvány, magyar „egyszer volt, hol nem volt”. Véget ér-e a Kivilágos kivirradtig története ott, ahol Móricz Zsigmond lezárja: amikor az István napot ünneplő társaság ajtót mutat Annuska zsidó kérőjének. Amikor Pogány Imre, összes érzésében, akarásában megcsalatva, elviharzik. Amikor kirobban az utána kiáltó dzsentrifiúból az idegengyűlölet addig is dolgozó, kényszeresen lefojtott dühe. Amikor nemcsak ennek az új generációs alaknak az akarnoksága nem engedi szétszéledni a társaságot, de az összezártság is továbbélteti az onnantól valóban fékevesztett mulatságot. Megvolt a határátlépés, nincs tovább takargatni valójuk, ha egyszer a jólneveltség elvárásainak való megfelelés a közös élményben végleg lehámlott róluk: az idegenséghez való viszony visszamenőleg is elméleti kérdésnek, sok szempontból — például a megértéséből, az elfogadáséból — kitárgyalható témának mutatja magát, miközben a korrekt viselkedésre való törekvés elbukott a gyakorlat próbáján. Az igazság pillanata ez, amelyben az ember végül csak: az, aki. És nem: az, akinek mutatná magát. A zsidónak nincs helye ezek között az emberek között. Ha ébred emiatt szégyen, az itt nem ír felül semmit, olyan helyzet lehet ez, amelyből, lám, nem létezik kilépés. Kivilágos kivirradtig biztosan nem.

Átmeneti évad

Átmeneti évadot zár a Miskolci Nemzeti Színház. A műsorterv nagyobbrészt még a szerződtetés befejezése előtt menesztett igazgató, Kiss Csaba nevéhez köthető. Ő — a köztük lévő, szakításig vezető viták és a tényleges szakítás miatt mondhatni érthetően — egyáltalán nem számolt a mai igazgató, Béres Attila közreműködésével, míg az új színházi kurzust három éve együttes munkával megalapozó művészeti tanács más tagjainak tervei beépültek a 2015–2016-os szezon programjába. Szabó Máté megbízott vezetőként zárta le a szerződtetést, és hirdette meg az évadot, amelyért végül kinevezett új igazgatóként Béres Attila szavatol.

A szív joga

A szerelem a létezés szavakkal birtokolható tartományán kívüli érzés Szabó Máté Liliom-rendezésében. Molnár Ferenc hősei nem is küszködnek vele, hogy legalább a maguk számára tisztázzák, mi lakik a szívükben, mit és hogyan adott meg számukra a pillanat, mitől lesz teljes a közös sorsuk. A végzetük. Nem a róla való beszéd a fontos, hanem hogy megtörténik. A személyes döntésen túl az egymásnak rendeltetés bizonyossága. Felülírhatnák-e a sorsukat a pontosan megválogatott, egymásnak feszülő szavaik? Ha képesek lennének kimondani a helyzetet és a vele, és egymással kapcsolatos érzéseiket leíró mondataikat.

Ványa

Korosztályi színházat látunk a Játékszínben. A Szőcs Artur épülő rendezői életműve szempontjából fontos miskolci munkáiban jól felismerhető az igény, hogy a születő előadás generációs tudásból, nézőpontokból és nyelvi-színházi nyelvi, képi eszközökből formálódjon. A Mi és Miskolc (2012), A hideg gyermek (2013), a Ványa bácsi (2015) — az alkotó gondolkodás egyazon útjának állomásai. A formát tekintve lényegi elem a konvencióktól és elvárásoktól független történetkezelés, amely egyértelműen a mesélő szempontjait helyezi az előtérbe, erkölcsi kérdéseket is felvetve persze: lehet-e tiszteletlenül kíméletlen a színház, akár a komor témák feldolgozásában is, nevethet-e azokon a helyzeteken és embereken, amelyeknek és akiknek az ábrázolására vállalkozik. Másfelől kinek hihetnénk el az ítéletét a valóban szánni való, vagy egyenesen szánalmas sorsokról, hibákról, ha nem a különalkukban, vállalhatatlan vállalásokban még nem érintett nemzedéknek, amelyik éppenséggel nem a hibázás szándékával vág neki az életnek. Amely korosztályos művészeknek akár bántó egyenessége tehát nem okvetlen nyegleség, mert művészi szándéka sem az önfelmentés vagy az önigazolás. A szabadság keresése és akarása ez. És a szabadságnak sokféle hangja lehet

Függöny!

A gonosz itt fortyog körülöttem, mérgezi a földet, felfalja testvéreimet az Úrban, a honfitársaimat, én meg ülök karba tett kézzel, mintha nehéz munka után volnék; ülök, nézek, hallgatok… huszonhét éves vagyok, és harmincévesen ugyanilyen leszek, aztán jön a hájas lomhaság, eltompulás, teljes egykedvűség minden iránt, kivéve ami a test igénye, és aztán a halál! Elment az élet! A hajam égnek áll, amikor erre a halálra gondolok!