Birtalan Ferenc

ezerkilencszázötvenkilenc nyarán apu hozott a minisztériumból kölcsönbe egy kétszekrényes íróasztalt a nagyszobaajtótól balra tettük teleraktam könyvekkel füzetekkel

nézem a beretválatlan arcú holdat hittem ezüsttallér isten pénztárcájából gurult az égre s kuporgatott gyerekfilléreim mellé képzeltem az agyagmalacba

hintázó kopasz nyárfa
kéményekből a satnya füstöt szél ráncigálja
ezek már nem azok az évek
fekete gomolygása az ócska szén füstjének
kazánok sunyi konvektorok
huszonegyedik századi január
s még itt vagyok

miből lesznek emlékek? buta kérdés. mindenből, amit megélünk, ami nem hal túl minket. és kezdünk kutakodni. sokasodnak, tágulnak a fehér foltok. eltűnik egy arcél, egy illat, ami hozzá tartozott, a hangok. előgurul egy szivárványos üveggolyó, hatalmas, gyönyörű. belobbannak a fények, fölcsendülnek a rég űrbeszaladt hangok, nevetések. érezni a készülő vasárnapi ebédek konyhaablakon át udvarra úszó illatát.

egyszer majdnem tagja lettem egy színjátszókörnek
a kései siratót bízták rám
és annyira megviselt a harminchat fokos láz
hogy sokáig nem mentem a szilágyi dezső tér környékére sem
évtizedek múlva is azok a sorok szakadtak föl
ha néztem az erkély mögötti ablakokat

nem vagyok túl optimista
mindig másé a jövő
legalább végy szelvényt
mondta a szent
ha a lottón nyerni akarsz
rajtam ne múljon
utol ne érjen a vád
ha kérni akartál
mért nem nyitottad ki a pofád

megértem sokezer holnapot
ékesít két méternyi vágás
itt vagyok majd hetven éve
minek a rinyálás