Hogy remegek, hogy fázom,
neked nem róhattam fel.
Pedig akkor is éppen kabátért
meg valami koptatható íróeszközért indultam.
Az egészet kívülről néztem.
Nem zavart a tekintete vagy a karja,
ahogy rám fonódott,
csak leültem magam mellé és bólogattam:
igen-igen, rám fonódott.
Bólogattam arra is, ahogy a fülembe súgott,
ahogy a kávét kavarta, a sorozatot nézte,
ahogy a tányérokat egyesével a falhoz —
bólogattam — pont úgy volt jó, ahogy.
Mint az ágyban az ujjai, ahogy vitákban a karja.
Bár a viták nem érdekeltek.
Inkább csak a megszokás, mint bármilyen
érzelmi töltet hajtotta őket.
Helyettük ceruzával jegyeztem a füzetekbe,
hogy mikor, hol tartottam éppen.
Satíroztam a lapon feketére a kockákat,
a grafitban az érzelmi töltet:
tehetek bármit, de a szövetről lassan
— bólogattam — a szövetről lassan
az összes víz lepereg.
Megjelent a Műút 2014046-os számában