András László: A megkerülhetetlen minta


„A nevelés az, hogy mi élünk, ők meg nézik.”

Néhai keresztapám annak idején — mikor keresztanyám veszekedni kezdett vele a nevelés hogyanmikéntjét kérve számon rajta —, megfontolt hallgatás után — ami már önmagában épp elég ok lehet a veszekedésre —, ennyit mondott: azt gondoltam, a nevelés az, hogy mi élünk, ők meg nézik. A „nézik” ige használatával kapcsolatban el lehet kezdeni szőrszálat hasogatni, de a mondat lényege így is világos. Nevelés — nincsen. Ami van, az a minta.

Utánozás majomszokás — mondják az óvodások, és Darwin óta tudjuk, ennek az utánozásnak mekkora jelentősége van. Írtak, beszéltek erről sokszor, sokan, konyha- és valódi pszichológusok, dívány- és egyéb pszichiáterek, bennszülöttek, civilek, csodatévők. Afféle kétszerkettő ez, amit olykor érdemes elmondani. Ezért beszélek róla most én is.

Szóval ennek a majomszokásnak köszönhetünk mindent, no meg a kíváncsiságunknak. Kezdetben a kíváncsiság viszi előre a dolgokat. Pontosabban: ennek révén jutunk hozzá a dolgokhoz. Legelőször a saját testrészeinkhez, majd a kezünk ügyében lévő dolgokhoz. Később távolabb eső dolgokhoz azáltal, hogy odaférkőzünk hozzájuk. Kúszunk és mászunk. Aztán felállunk és elindulunk. Akinek van gyereke, tudja, akinek még nincs, de kivételesen jó a memóriája, az emlékezhet, hogy már egy-két éves gyerekek is milyen tévedhetetlen biztonsággal különböztetik meg a valódi tárgyakat azoktól, amelyeket azért tettek elébük, hogy azokkal foglalkozzanak. Ez utóbbiak az úgynevezett játékok, előbbiek pedig azok a tárgyak, amelyeknek önálló funkciójuk van. Az úgynevezett használati tárgyak. Itt keletkezik a turista-szindróma: azt fogod látni a világból, amit megmutatnak neked (például ukrán hastáncosnők műsora egy jól felszerelt közép-sivatagi bárban), vagy pedig többre vagy kíváncsi, arra, amit magad fedezhetsz föl (például sós mocsár éjjel).

A kíváncsiság mértéke alkatilag eltérő, és a korai évek is hatással vannak rá. A minta azonban minden körülmények között működik. Azoktól tanuljuk meg, hogyan kell, akiket nap mint nap látunk, hogyan csinálják. Megtanuljuk, mikor és hogyan kell fölkelni. Lefeküdni. Tenni-venni, jönni-menni. Viszonyulni. Hogyan keletkezik egy konfliktus, hogy oldódik meg, és mi marad utána.

Mintát adni tudatosan nem lehet. Aki mintát akar adni, akár viselkedéssel, akár szóbeli „neveléssel”, az a disszonancia mintáját adja át: azt, hogy valamilyennek szeretne mutatkozni, miközben másmilyen. Ha a rendszerben (család, szülők) feszültség, konfliktus van, azt a gyerek érzi. Az a mintája része. Ha a feszültséget, konfliktust megpróbáljuk eltitkolni előle (nicht vor dem Kind), az is a minta része. Mármint hogy a feszültséggel, konfliktussal úgy kell bánni, mintha nem lenne. Ha ordítozunk egymással, majd minden átmenet nélkül egymás nyakába borulunk, akkor az a minta. Ha napokig nem szólunk egymáshoz, akkor meg az. Ha valaki ordít, a másik meg kussol, és annak lesz igaza, aki ordít, akkor ezt tanulja meg: aki ordít, annak igaza van. Etcetera.

A jó hír az, hogy mindannyian mintaszerűen élünk. Akkor is, ha tudatában vagyunk ennek, és akkor is, ha nem. Akkor is, ha megpróbálunk tudatosan a minta ellenében cselekedni. Egy ilyen próbálkozás csak akkor lehet eredményes, ha felismerjük magunkban is azt a mintát, amely ellen próbálunk cselekedni, és megpróbáljuk azt megváltoztatni. Magunkban. Van, amit lehet, és van, amit nem. De felismerni mindenképpen lehet, és törekedni is arra, hogy ne uralja az életünket. Van, hogy ez sikerül, van, hogy nem.

3 Replies to “A megkerülhetetlen minta”

  1. Köszönöm, amennyiben nem puszta irónia volt. Meglehetős spéttel láttam ezt a hozzászólást, amennyiben aktuális még, Facebookon megtalálható vagyok, esetleg itt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.