Tárnaszentelés

A térképet a kesztyűtartóra teregettem, és lenyomtattam a hordozható széffel. Izgatottan ellenőriztem a zöld intézőbizottsági karikát, ami a bányatelep déli bejáratát jelölte meg. A kenyerekkel meg zsemlékkel teli rekeszek lejtmenetben a sofőrülésnek lökődtek, hegymenetben az ajtó felé csúsztak a platón. Édes gőz szállt föl belőlük, mint a pár napos csecsemőkből: még a visszapillantó-tükör is bepárásodott. A déli kapu őre megállított, elkérte a megbízólevelet, aztán följegyezte a nevem. A rakományt nem ellenőrizte, csak unottan felkurblizta a sorompót. Hiába nyújtogattam a nyakam, a régi, nyolcvanéves aknatoronynak csak a csúcsa látszott.

A térképet a kesztyűtartóra teregettem, és lenyomtattam a hordozható széffel. Izgatottan ellenőriztem a zöld intézőbizottsági karikát, ami a bányatelep déli bejáratát jelölte meg. A kenyerekkel meg zsemlékkel teli rekeszek lejtmenetben a sofőrülésnek lökődtek, hegymenetben az ajtó felé csúsztak a platón. Édes gőz szállt föl belőlük, mint a pár napos csecsemőkből: még a visszapillantó-tükör is bepárásodott. A déli kapu őre megállított, elkérte a megbízólevelet, aztán följegyezte a nevem. A rakományt nem ellenőrizte, csak unottan felkurblizta a sorompót. Hiába nyújtogattam a nyakam, a régi, nyolcvanéves aknatoronynak csak a csúcsa látszott.

A tárnaszentelésre már föl voltak lobogózva az épületek. Miközben az élelmiszerraktárt kerestem, az út mentén megláttam az első gyerekeket. Meglepett, hogy felügyelet nélkül dolgoznak, erejüket nem éppen megfeszítve, de azért kitartóan és legalább csöndesen. Az út fölötti magaslaton térdeltek, és egyesek puszta kézzel, mások rövid nyelű, praktikus kis kapákkal gazolták a füvet. Amikor észrevettek, a tenyerükbe köhögtek. Hanyagul az ablakba könyököltem, mintha meg sem fordulna a fejemben, hogy rám támadhatnak a csökött kapáikkal.

A kereszteződésekben bádognyilak utasítottak az Albert-telér, a víztelenítő meg a szerszámos műhely felé. Cserjék közé vesző ösvények kanyarogtak a kápolnadombra, salakkal fölszórt mélyutak vezettek a szállások takaros barakkjaihoz. Nehezen találtam meg a raktárnegyedet: a bányaszem peremén futó töltést háromszor is megjártam, mire észrevettem a jelentéktelen leágazást. Egy szellőzőkürtő előtt csak az utolsó pillanatban tapostam rá a fékre, mert a gőzgéppel működtetett aknatoronyról — az acéltraverzekről, a pattanni kész feszítőhuzalokról — alig tudtam levenni a tekintetem.

Szép, nagy bánya ez, mondtam magamnak: talán még könyvtára, temetője is van. A zászlórudak meg a rakodórámpák tiszták és fényesek. A széfre ráborítottam a térképet, aztán kulcsra zártam az oldalajtót, és kiszálltam. Egy karpaszományt viselő raktáros fiú aláfirkantotta a szállítási levelet, és máris kezembe nyomott egy vonigát — ő legalábbis így nevezte az ellaposodó kampóban végződő rudat, amin sehogy sem esett fogás, és többször kiejtettem a kezemből. Az árurakodás itt nem a gyerekek dolga, magyarázta a karpaszományos egykedvűen, a hangjában valami gyógyíthatatlan jóhiszeműséggel, miközben beállította a rámpamagasságot, és a vonigáját máris beleakasztotta egy három szintes, imbolygó rekesztoronyba. Megtudtam, hogy a gyerekek csupán az aknaállványt tisztítják, a csörlőtárcsát olajozzák, meg az acélsodronyokat ellenőrzik üzemkezdés előtt; inaskodnak a gépházban, a műhelyekben, a konyhán — a gyengélkedők pedig kertészkednek vagy kisuvikszolják a barakkokat. Amikor kiderült, hogy már a tárnákban sem ők dolgoznak, hanem modern, hitelre vett gépek, elfogott a szomorúság. Miközben mi testi épségünket kockáztatva, idomtalan rozsdavasakkal húzzuk-vonjuk a kenyeres rekeszt, ezek a makulátlan zubbonyú gyerekek szendvicses zacskókat lóbálva tartanak a munkavégzés helyéről a hálóépületek felé. Tán a meddőhányó külső oldalán föl-le liftező fekete pontocskák sem csillék, hanem papundeklin szánkázó, szabadnapos gyerekek.

Végeztünk mind a negyvenkét rekesszel. A karpaszományos beleharapott egy zsemlébe. Azt mondta, fél órába is beletelhet, míg a pénzutalványt kiállítják a pénztárnokok, ezért biztatott, hogy járjak egyet, és ha időm engedi, várjam meg a tárnaszentelést. Láttam, előkelőségek szállnak ki sötétkék kocsikból — városiak, országosak. A bányalelkész bokáig emelt talárral sétálgatott körbe-körbe az udvaron, a tiszti konyhán kisegítőket tanítottak be a kukták. Itt az alkalom, gondoltam, hogy végre alaposabban is szemügyre vegyek egy aknatornyot. Eddig föl se tűnt, milyen régóta izgatnak a megnyitott föld szájára illesztett bonyolult masinák, a földet kizsigerelő kecses szerkezetek — amikor kemény érintkezik keménnyel. A kövezett úton kigyalogoltam a bányaszem pereméig, aztán egy használaton kívüli csillelift huzalába kapaszkodva leereszkedtem a kőzúzalékos meredélyen. Az aknatoronyig nem jutottam el. Egy üregesen tenyésző bokor takarásában két félmeztelen kiskamaszba botlottam, akik legnagyobb megdöbbenésemre közösülést imitálva dörzsölték össze altestüket. Sóhajtoztak, és ziháltak, mintha valóban éreznének valamit. Amikor észrevettek, szégyenkezést tettetve rángatták derekukra a nadrágjukat. Elkeseredtem: ezeknek a gyerekeknek a városi pékek kenyeret sütöttek, hogy legyen mire kenniük a libazsírt; ezeknek a gyerekeknek, ha valóban tisztességesen dolgoztatnák őket a felügyelők, nem lehetnének nemi gondolataik — mint ahogy odalent, a városban nekünk sincsenek. Ennek a helynek odakint nimbusza van.

Sarkon fordultam. Visszakapaszkodtam a meredély peremére, és meg sem álltam a pénztárnok irodájáig. Remegtek a tagjaim. A pénzutalványt elzártam a hordozható széfbe, aztán magamhoz vettem a vonigát, és a kezes-lábasomba rejtve kicsempésztem a raktárból. A platóra dobtam, a rekeszek mögé, aztán fölkapaszkodtam a sofőrülésbe, és rátapostam a gázra. A déli kapu őre már ott állt a kurblinál, mire a sorompóhoz értem. Intett és intettem. Soha még nem emeltem kezet senkire — de akkor, úton a városba, megnyugtatott a gondolat, hogy az a voniga ott fekszik mögöttem a platón. Itt van velem most is. Vízszintes és hűvös, mint a munkában megfáradt, alvó emberek.