Pallag Zoltán: Most már mindig boldognak kell lenni

Baglyas Erika Indigó kedv / Indigo Mood című kiállítása elé


„Nem vagyok semmi. Semmi egyéb, mint halvány sziluett az estében egy kávéház teraszán.” Így kezdődik Patrick Modiano Sötét boltok utcája című regénye. A kedvenc regényem. Csak ezt az egy mondatát olvastam. Nem olvasom tovább, mert nem szeretnék csalódni benne, és szerintem ilyen erős nyitás után lehetetlen ezt a szintet tartani. Egyébként a regényről olvastam más emberek írásait, akik elolvasták. Ők azt írják, hogy a főhős a gyilkost keresi, és a végén rájön, hogy ő a gyilkos.

Nekem valahogy mindig könnyen ment az azonosulás a halvány sziluettekkel, az olyan tulajdonságok nélküli, arctalan valakikkel, akik Baglyas Erika képein csetlenek-botlanak. Dolgokat művelnek. Azért, mert dolgokat művelni muszáj, míg élni nem muszáj.

Erika egy New York-i találkozásból jutott el az itt kiállított rajzokhoz. Találkozott egy emberrel, aki kényszerű választásból mindenét — családját, élethivatását, minden tulajdonát — feladva a nulláról kezdte újra az életét. Ez az ember — nevezzük Senkinek — elmesélte az életét Erikának. De egy élettörténetet, pláne egy ilyen nulláról kezdőset, nem lehet csak úgy elmesélni, mintha tüsszentene az ember. Az ilyen sztorik megterhelnek, gyomorra mennek. Ezeket emészteni kell, forgatni, aztán üríteni.


Ennyi sok neked mondott szó megbetegít, ha magadban tartod. Legalább rajzold ki, vagy valami. Látva a kiállítást ez jó stratégiának tűnik. Erikában működnek az egészséges önvédelmi mechanizmusok. A rajzok szövegei is csupa jó tanácsokból állnak. „Tarts ki!”; „A következő lépés csak a kezdet.”; „Felejtsd el a határokat!”

Az van, hogy az ilyen jó tanácsok tartanak meg engem. Ezek jelentik azt a valóságot, amelybe kapaszkodni lehet, ha mondjuk úgy dönt valaki — vagyis hogy Senki —, hogy olyan dolgokat művel, amit soha azelőtt nem csinált. Mondjuk új életet kezd, csinál egy zászlót láncszemekből, vagy Baglyas Erika munkáiról beszél.

Never again. Soha többé. Soha többé nem teszek olyat, amit már megtettem. Soha többé nem ismétlem magam. Ismétlem: soha többé. Soha többé nem emlékszem olyan dolgokra, amiket már megtettem. Soha többé nem felejtem el azokat a dolgokat, amiket már megtettem. Minden csak egyszer van. Minden most van. Ebben a pillanatban történik minden. Minden tettem újrakezdés. Minden tettem ismétlés. Minden tettem emlékezés.


Emlékszem Erika 2009-es Ember tervez kiállítására Székesfehérváron. (Pedig hányszor megfogadtam, hogy nem emlékszem semmire.) Készült hozzá egy könyv oda-vissza számozott, kártyalapokra emlékeztető üres lapokkal, amit én jegyzetfüzetként használtam. Abban az évben csúsztam rá a porokra. Abban az évben távolodott el egymástól a valóságom és az álmaim. Abban az évben csak terveim voltak. Ma újra kinyitottam azt a könyvet, meg nem valósult terveim koporsóját. Egy átszpídezett mosztári éjszaka nézett vissza rám 2011-ből Vedrana, a nagy szemű, fekete, bosnyák lány kézírásán keresztül. Ezt írta az egyik üres lapra: „A pill to make you numb, a pill to make you dumb, a pill to make you anybody else. But all the drugs in this world won’t save her from herself.” Ez egy Marylin Manson refrén. A szám címe: White Coma.

A drog jó dolog, egy csomó minden ellen megvéd, csak magam ellen nem védett meg. És ha nem választok, hát az is egy választás. Évek teltek el így — mottógyűjtögetéssel. Az egyik ez volt: „A biztonság kedvéért mindig kell egy A-terv is.”


Addig mormoltam ezt a mottót, míg végül tényleg meguntam a lebegést a B-tervek tengerében, választottam egy A-tervet, és annak részeként ma délelőtt emelt szintű történelem érettségit írtam. Hétfőn meg magyart.

Nem tudom, mi lehet Vedranával. Én lejöttem a drogokról, abbahagytam az ivást, és letettem a cigit. És hogy őszinte legyek, be vagyok szarva. Hogy most már mindig boldognak kell lenni. Ezzel együtt remekül érzem magam. Kedvem: indigó. Nevem: Senki. És szeretek olyan dolgokat művelni, amit eddig nem csináltam.
Még soha nem nyitottam meg Baglyas Erika-kiállítást.
Ez az első alkalom.
Ez az utolsó alkalom.
Ebben a pillanatban történik minden.
A kiállítást megnyitom.

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2014. május 7-én.
Baglyas Erika
Indigó kedv / Indigo Mood című kiállítása
2014. június 14-ig tekinthető meg
a VILTIN Galériában (1054 Budapest, Széchenyi utca 3.).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük