Ahogy korábbi könyveidben, úgy a Sziában is megjelenik — méghozzá igen hangsúlyosan és sokszor aktualitásában — a politika; több oldalról körbejárod pl. a besúgó (Javított kiadás; A Pokorny-fiú esete), a kommunizmus (Narratív hiba; Rossz világ/nézet; Az ősi rom; a TGM-re reflektáló szövegek) és az intézmény-hatalom-szakma témáit (Profik diktatúrája; Győz a jó; A magyar Colli és Montinari). Mindenesetre az jól érezhető, hogy esztétika és politika mint kölcsönösen inherens szférák jelennek meg a kötet összes szövegében: hol egy műalkotás elemzésének, bírálatának részeként (Szép és jó és szép és jó), hol adott irodalomtörténet, irodalompolitika elemzéseként, kritikájaként (Jobb kánon a Balkánon), hol közvetlenebb társadalom- és politikakritikaként (Az „önzés” — a magyarok hamis filozófiája). Maradni fogsz ennél a sajátos, esztétikai-politikai megalapozottságú, elméleti érdeklődésű kritikai publicisztikánál, vagy vannak esetleg új, (kicsit) más műfaj vagy téma felé orientálódó késztetések, tervek?
A politika univerzálé. A családban kezdődik és a globálisban sem végződik. Ugyanígy az esztétika. Mindennek van esztétikai aspektusa. Etika. Hermeneutika, matematika…
Persze mindenféle tervem, sőt régóta készülő munkám van. Pl. remélem, hamarosan lesz publikálható változat, az ősmagyar kori szóállomány, valamint a MTA standard etimológiáinak és koncepcióinak tüzetes, sok szempontú vizsgálata. Mondjam? Na jó, egy kicsit: a magyar nyelv eredete nagyon nincs megfejtve, a (szinte természet)tudományos szupermakulátlanság rémisztő orcáját öltő — pontos elnevezés — „finnugrizmus” tudományosan egyáltalán nem szupermakulátlan. Sok mindent jól megcsináltak, de legfőbb büszkeségük, az összehasonlító hangtan egyáltalán nem alkalmas és nem elégséges olyan következtetések levonására, amilyeneket levonnak. Elfogult a használata, finnugor irányban végtelenül puha, minden más irányban végtelenül rigid. A diskurzus minden mikro- és makroműveletén látszik, kimutatható a kizárólagos finnugor eredet nagyon történelmietlen elképzelésének hisztérikusan dogmatikus és rejtélyesen motivált bizonygatása. A szókincstan viszont egy egészen különleges, felerészt ismeretlen eredetű, felerészt indoeurópai, uráli és altáji (ezek aránya nagyjából azonos) szómegfelelésekkel bíró nyelvet mutat. Az ősmagyar pont hogy „etnikailag” nem értelmezhető, kevert és keveredő, sokféle népség nyelve, pont hogy a legkevésbé van egyvonalú leszármazása. Sokkal inkább térségi (pontusi-kárpát-medencei) és többszörösen összetett alakulat nyelve, mint egy északról jött, zárt, senkivel nem kommunikáló nép (a „hivatalos diskurzus” szerint i. e. 1000-től [„az” „ugor” „elválástól”] i. sz. 550-ig [a török feltűnéséig] egyetlen jövevényszót sem vett fel a magyar). Pont amennyire nem igazolt és történelmietlen a „finnugrizmus” központi dogmája, annyira rossz, hatósági a stílusa, és akadályoz minden más irányú a kutatást, elsőként is az evidens, jól igazolható és sokrétű régi indoeurópai kapcsolatokat, összetevőket.
Aztán Felvilágosodás és konspiráció címen fut egy másik hosszabb munkám. A normál paradigma hogyan diszkreditálja a később paradigmaváltó igazságot és egyéb történetek. Tudományosság mai működése; igen, inkább elrekeszti, mint terjeszti a tudást. A felvilágosodás eredetileg ennek az ellentéte: lényegében, ismeretelméletileg demokratikus. Commonsense van, mindenki számára érthetően add elő, nyugodtan, nem az inkvizítor mondja már meg a frankót. De mára a despotikus, bürokratikus politikára, az inkvizícióra egyre több dologban emlékeztet a tudomány működése, főleg persze Mo.-n, de másutt is. Az amerikai értelmiség pl. történelmileg példátlan kollektív elfojtás áldozata, 13 éve söpri szőnyeg alá a 9/11-es eseményekről szóló hivatalos sztori és jelentés tömérdek anomáliáit, bizonyított hamisságait, ordító hiányosságait stb. Nagyon kíváncsi vagyok ennek a fogadtatására, remélem lesz már ezután, hogy ilyen aranyosan köszöntem.
Aztán egy direkt politikai írás volt most, az is hosszabbacska, A megoldás címet viseli és azt állítja, hogy ha bevezetjük váratlanul a 2×-es törvényt, miszerint a közszférában, minden állami fizetésből élő dolgozóra érvényesen a maximálbér 2×-ese a minimálbérnek, akkor azonnal minden jóra fordul. Ugyanis kizárja a jelenlegi korrupció fő formáit és céljait. Az áprilisi választáson nincs komoly demokratikus erő, az új választási törvényt pedig egyvalaki írta, ezért erre szerintem ne szavazzunk, és ha több mint 50% nem szavaz, akkor második forduló lesz, ahol arra szavazunk, aki bevezeti a 2×-es törvényt. Az írás azért ilyen hosszú, mert amilyen biztosnak tudom, hogy ez valóban egy egyszerű, gyors, mélyreható, könnyű és igazán demokratikus váltás — olyan biztos az ötlet nem komolyan vevése, annyira nem passzol a mainstream politikai közhelyek sorába. Szembe tart a fő közdogmával, mert azt állítja, hogy a cinizmus és a korrupció etikai döntés, nem pedig az emberi természet. Kritizálja az egész rendszerváltást, és azt, hogy „realistának” mondja magát az önkéntes gondolatrendőrök széles néptömege, ami azt jelenti, hogy minden ötletet, ami lényegében, stílusában stb. eltér ettől „a valóságtól”, ettől a gánytól, amit ma „politikának” neveznek — eleve diszkreditálnak mint komolytalant, jó esetben mint viccesen irodalmit vagy bájosan naivat, rossz esetben mint a szánalmas őrület vagy butaság jelét.
Kapcsolódva a despotikus tudomány problémájához: a kötetedben két hosszabb írás foglalkozik aktualizáltan kánonkritikai kérdésekkel; az egyik Szegedy-Maszák Mihály Irodalmi kánonok című könyvének elemzésén és kritikáján (itt a kritika inkább pozitív, leszámítva a Kosztolányival kapcsolatos pozitív diszkrimináció tételezését)…
…meg azt, hogy ne állítsuk be színtisztán esztétikainak, ami politikailag is motivált, ami pont hogy nem baj, csak ha el akarják rejteni, hiszen univerzális, kikerülhetetlen aspektus, és pont ezt mondják a diskurzus nagyjai, túl azon, hogy nincs színtisztán esztétikai sem, az viszont politikailag inkorrekt, hogy az a homo æstheticus lenne az olümposzi magasság, amely „megveti” „a politikát” odalenn…
…a másik Bezeczky Gábor Irodalomtörténet a senkiföldjén című — Kulcsár Szabó Ernő irodalmi szemléletét, Bezeczky kritikája szerint inkább sok tekintetben kifogásolható gépezetét vizsgáló — könyv jórészt egyetértő szemlézésén keresztül. Látsz ma olyan kánonképző erőket, melyek szimpatikusak?
Nem vagyok annyira képben az ezredforduló óta a kortárs irodalomban. Ezt-azt olvasok, ott vagyok rendezvényeken, nagy irodalmár ismeretségi kör stb., elér azért ez-az, de még több minden nem. Tehát nincs átfogó képem a mai kánonképző erőkről. De ha lenne valami markáns, arról tudnék, nem?
Viszont folyamatosan tanítok kortárs irodalmat, kötelező óra a Miskolci Egyetemen. Esterházyról mindenki hallott, de senki sem olvasta. Hajnóczyról senki sem hallott. Következésképp Garacziról vagy Bartók Imréről, vagy a Mozgó Világról vagy a kritikavitáról senki. Sokan még a Műútról sem. Varró Dániel a nyertes, róla mindenki hallott, és legtöbben olvastak is valamit tőle.
A Szia bemutatóján a szövegeid kapcsán felmerültek a prófétikusság és az utópisztikusság fogalmai. Mit gondolsz ezekről a társításokról?
Legalábbis az egyik fő téma és dráma, hogy a várakozások, már maguk a világleírások önbeteljesítőek. A kognitív pszichológia bizonyította, mint filozófia elég jól működik az amerikai „pozitív gondolkodás” hagyományában, aminek a magyar épp az ellentettje amúgy. Amit vizionálsz a jövőről, arra készülsz, azt teljesíted be. Ugyanígy a jelen alternatív világok: mit vagy hajlandó észrevenni a végtelen kínálatból. Mennyire maradsz kapcsolatban azzal, aki szisztematikusan mást vesz észre. Ez mind döntően befolyásolja a jövőt. A mai magyar a létező legszomorúbb „realizmus” — „tudja”, hogy „az ember” korrupt, ez természetes, ilyen a természete, meg „minden” a pénzről és a hatalomról szól stb. Ez pont akkora tévedésrendszer, amekkora kudarc lett az erre az ideológiára épülő rendszerváltás. „Myth of the Given” — így nevezte Adorno és Horkheimer az uralkodó ideológia egyik tuti fogását: ami van, az van, mondhatod, hogy milyen szép lenne emez meg amaz, de hát látod, hogy ez van. Könnyen vagyok demokrata: szerintem minden embernek végső soron, vagy legalábbis hosszú távon, egyforma hatalma van. Több képzelőerőt — ezt mondtam a múltkor.
Az eddigi könyveid negatív és pozitív kritikáinak szembetűnően közös témája a szövegeid műfajisága, stílusa. Hogyan látod most ezt a műfajkérdést?
A legkorábbi publikus írásaimban már jelentkezik a műfaj- és beszédmódkeverés. Filozófus tulajdonság. Minden műfaj jó, kivéve a funkyt, a sramlit, az exkrementum-pornót… De lehet, hogy simán csak hétköznapi ember tulajdonság. A „civil”, a teljes, a heteronóm és autonóm, a sokféle érdekeltségű, a valós személy (stílusa) jelenjen meg a különböző diskurzusokban. De persze mi más e személy (stílusa), mint különböző diskurzusok egyedi keveréke stb.
A szabálykövetés és értelmezés kezdettől fogva megy, helyesírás, nyelvhelyesség stb. hatos; ha kell, elsőre (de persze későn, 24 évesen) egy jó szonett; sokadikra (még később) egy jó novella; vagy egy régi magyaros dolgozat (20 évesen, Neoplatonikus motívumok Janus Pannonius Ad animamsuam c. versében), ami igen tetszik Horváth Ivánnak. Szóval egy-egy műfaj, nyelvjáték, diskurzus tudása, jól beszélése, az akadémiai követelmények a minimum. Mellette a sokféle, nehezen kifürkészhető logikájú érdeklődésrohamok, mint a Világatlasz 8 évesen kívülről, vagy a dadaista kiáltványok 15 évesen — amikor amúgy hard rockerként is igyekszem megállni a helyem, de eljárok rendszeresen a gimidiszkóba is, amelynek minden diskurzív követelményét természetesen szintén a legcsillogóbban szeretném teljesíteni. Szóval el lehet veszni a részletekben, de az egészség is fontos. Az ember a legkülönbözőbb terepeken mozog, ha teheti, ha szabad. Kíváncsi, nyitott, engedi, keresi a régi és az új tapasztalatot, jól akarja érezni magát, high és deep, izgalom és nyugalom stb. üdvös kombinációját keresi, idegenben is, otthon is. Ezek között ő a közvetítő. Mindegyikben meg kell jelenítenie magát mint a komplex, komplett embert, különben elveszett, ő is és a szakdiskurzus is. Minden (művészi, tudományos, szakmai stb.) szakdiskurzusnak végső soron a laikusok jelentik a közönséget. És minél nagyobb a közönsége, annál jobban érezheti magát, vélnénk, mégis igen gyakori, hogy a szakdiskurzusok sem a laikusokkal, sem egymással nem kommunikálnak (jól). Begettósodott, minden arra járóval szemben azonnal igen szigorú diskurzív, minőségi és egyéb követelményeket támasztó barátságtalanság bír lenni sok szakterületen, lett légyen tudományos vagy épp irodalmi/művészeti. Főként műfaji és beszédmód-, ill. stílus-korlátozások formáját öltik. Ezt puszta nyelvi jelenlétemmel opponálni voltam kénytelen, úgy látszik. Ebben találtam magam. Hogy mit választ az ember, meg mit nem, az néha lassan, és van, hogy sose derül ki.
Nyilvánvaló egyébként, hogy hagyományos műfajokban lehet a legnagyobbakat alkotni, a legészrevétlenebb, legáthatóbb újdonságot hozni, populárisnak is lenni, meg zseniálisnak is. Én viszont annyi különböző (tudományos, művészeti, hétköznapi stb.) műfaj, mű, szerző, diskurzus valamilyen szintű követéséhez ragaszkodom, hogy óhatatlanul ezek interferenciája kell megjelenjen a stílusomban. És lehet, hogy a posztmodern tényleg nem irányzat, hanem állapot, és a diskurzusok kontaminációja nemhogy elkerülhetetlen, de az evolúció egyik eminens módja.
Az írásmódod deKON-csoporthoz fűződő kapcsolatából milyen momentumokat emelnél ki? A deKONosok dekonstrukcióját mennyiben, miben látod markánsan különbözőnek a nyugati irányzathoz képest?
Hja, a 80-as-90-es években még voltak értelmiségi divatok… Még voltak értelmiségiek… A nyugati dekonstrukció intelligens és bátor diskurzus, tudományosan diszciplinált, de vadul interdiszciplináris, és persze az irodalminak számító szövegekkel is mélyen interdiskurzív, a jövő kellően komplex filozófiai és humántudományos beszédmódjainak jelentős előzménye, kitűnő művelői legalábbis, de mint minden diskurzusban a feminizmustól a matematikai topológiáig, itt is vannak tehetségtelen, ürügyszerű, vagy komisszárszerű művelők, akik mindig jól jönnek az ellenséges erőknek és a rossz nyelveknek. A szegedi deKON intenzíven olvasta ezt a diskurzust (is) és intenzíven adaptálta a kortárs, sőt régi magyar viszonyokra. Ez a minimum egy egyetemi közegben, leköveti a világot, igyekszik interkulturálisan képben lenni és helyi is lenni, tanult és eredeti is. Laza, sokfelé szálazódó közösséget képez, valamelyes stílusa is van, de (vagy és) befogadó, lehetőségeket nyújt sokaknak, szakmailag ambiciózus is, otthonos is stb. Mindezek az erények nagyjából teljesen hiányoznak a mai magyar egyetemekről.
Viszont egy radikális tudásszociológiai váltásba torkollott az ügy. A nyugati minőségi dekonstrukció éppúgy, mint a szegedi deKON, az utolsó sznobok, avagy a régi világ és egyetem utolsó mohikánjai, amennyiben még hatalmas műveltséganyag tudását előfeltételezik. De, noha az általános és középiskolák heroikus erőfeszítéseket tesznek, hogy a hagyományos standardokat teljesítsék, az információs robbanásban nevelkedett nemzedékeknek már sokkal szórtabb a figyelme, más heurisztikákat működtet stb., nekik ez már nem megy, hogy Kant is meg Duchamp is, Prótagorász is meg Gödel is, meg a Jóbarátok is, meg a Megasztár… A tudás és a szakdiskurzusok közvetítődésének egy magasabb levelre kell lépnie.
Örömmel azonosulsz a kritika fenegyereke címkével? Pár napja bukkantam a kifejezésre, olvasgatáskor. Deczki Sarolta egyik kritikavitához kapcsolódó szövegében emleget így téged, inkább leíróan, mint ítélkezően.
Mindenesetre a közeg látványosan a negatív kritikát imádja, a pozitív kritikát pedig nem, vagy rosszul műveli. Vajon én is ilyen voltam? Felfigyelhettem rá, hogy mennyire nem tárgycentrikusan, hanem a helyi „hatalmi erőviszonyok” szempontjából olvas a magyar kulturális közeg. És hogy ez döntően orális kultúra. Alig van nyílt, nyilvános, közös gondolkodás. A személyeket jobban meghatározzák a szóbeli mitologizmusok, mint a publikus írásaik. 94 táján, amikor ez a fenegyerekség-mitologéma keletkezett, még kis pubi voltam néhány lényeges szempontból. Ez sokat segített a cinizmus elkerülésében.
Egyfelől. Másfelől a dekonstruktív dialektika, hogy minden belátásnak van vakfoltja. Azt nekem kell megtudni, hogy mi módon keltek én, specifikusan, másra nem kenhetően diszkomfortot a környezetemben, és hogy hogy lehet ezt könnyedén átfordítani az ellenkezőjébe.
Szórtan ugyan, de már az első könyved is tartalmaz képzőművészeti gondolatfutamokat, de 2010-ben egy külön, kimondottan festészeti érdekeltségű kiadvány is született, a Hotel Triglav, s a Szia is tartalmaz öt képzőművészeti írást. Műfajilag ez szintén vegyes, hisz van köztük kritika, megnyitószöveg és videóperformanszhoz írt szöveg is. Az utóbbi években a képzőművészet talált rád, vagy inkább te találtál rá a képzőművészetre? Hogy érzed, mennyire okozhat kellemes meglepetéseket számodra ez a terület?
Mindig is érdekelt a képzőművészet, mindenhol nézek mindenféle képeket, „vad befogadó” vagyok. Könnyen írok képzőművészetről, jól esik, különösen hogy jó néhány lassú műfajt is művelek. Megkerestek, pont hozzám illő feladat, esztéta is vagyok, papírom van róla stb. És van az a visszajelzés, hogy igen, a külsős olykor frissítőbb tud lenni, mint a szűk szakmabeli.
Voltak versengő szerkesztési koncepciók? Nem merült fel esetleg a tematikus rendezés, akár ennek megfelelően a több kötetre osztás? A borító közös vagy egyéni munka volt?
Próbálgattam pár percig tematikusan rendezni, de gyorsan rájöttem, hogy az időrend az jó, egyszerű és informatív. Nem akartam többkötetest.
A könyv a Kalligram Könyvkiadó egy sorozatának darabja, by Tibor Hrapka, tehát bizonyos dizájnelemek adottak voltak. De mindegyiken van egy kép az első borítón. Küldtem neki 5 (elég különböző) képet, hogy amelyik neki tetszik. „Természetesen” egy hatodik képpel küldött egy tervet, egy ravasz Edward Hopper-képpel — hű, de más lenne az egész könyv azzal —, de nem találtunk belőle elég jó felbontásút, úgyhogy aztán az általam küldöttekből választotta ezt a Michael Parkes-képet, ami végül is a borítóra került, és abba is gyorsan beleegyezett, hogy a hátulján folytatódjon. Tetszik a könyv.
A kötetben a szövegperformansz az egyetlen szépirodalmi szöveg. Egyéb szépírásaid (pl. a Holmiban megjelent A Kolostor) miért maradtak ki belőle?
Igen, a Láthatatlan esemény inkább irodalom. Van néhány határeset. Mindenhol előfordulhatnak irodalmi effektek. De azért a Szia minden írása valamelyest értekező. A Kolostor viszont szépirodalmi mű. Már régen ki kellett volna adnom egy összegyűjtött szépirodalmit. Pont kb. egy kötetnyi lehet az elmúlt 30 évem közölhető munkássága. A Mégis győztes, mégis új c. „hosszúvers és pályázati kiírás”-t (Kalligram, 2012/2) sajnálom, hogy nem tettem bele, mert az egy korrekt Székely himnusz-elemzés, és asszem, a népszerűségi mutatókat is javította volna.