Patak Márta: Törzsvendéget temettek


Egy törzsvendéget temettünk, mondta a kocsmáros, de közben rám se nézett, törölgette tovább a söntéspultot narancssárga mikroszálas rongyával, mintha elejét akarná venni minden további kérdésnek, vagy, és ezt utána is sokkal valószínűbbnek éreztem, most meg, ahogy az egész jelenetre visszagondolok, már szinte biztos vagyok benne, egyszerűen nem akarta mutatni előttem a megrendülését, pedig senki nem volt még a kocsmában, kilenc óra alig múlt, én voltam az első vendég, jószerivel az orrom előtt nyitotta ki az utcai kaput, és álmos szemekkel maga elé tuszkolt, intett, hogy menjek csak, aztán láttam, hogy bent nincs még senki, még be sincs gyújtva a kályhába.

Ültem a kávémmal a kályha mellett, figyeltem a kocsmáros arcát, miközben gyakorlott mozdulatokkal tolta be a vastag hasábokat az üvegajtajú vaskályhába, néztem, ahogy füle alatt táncol az arcizma, mintha rágna, járt az állkapcsa is, még talán a foga is megcsikordult egyszer-egyszer, hallani ugyan nem hallom, mert zörgött a fával meg az újságpapírral.

Egy törzsvendéget temettünk, visszhangzott bennem a kocsmáros mondata, és próbáltam magam elé képzelni ismerős arcokat, borostás férfiakat, sötétkék munkásnadrágban, malterosan vagy mésztől pöttyösen, amint repedezett, kérges tenyerű kezükkel megfogják a söröskorsó fülét, és hajszálpontosan a fülével szemközti oldalon, tizenkét óránál isznak, vagy hatnál, pont a fülénél, mert máshol nem érvényes, így szól a régi szabály, amit nem lehet megszegni, mert söröskorsóból három óránál vagy akár tíznél csak a pancserok isznak, rendes melós hatnál vagy tizenkettőnél. Ahogy szemem előtt hirtelen megjelentek ezek a férfiak, sorban egymás után, valami feltűnt, magam sem tudtam akkor még, hogy micsoda, de éreztem, ahogy jönnek be egymás után, és kérés nélkül kapják a felesüket meg rögtön utána a korsó sört, tudtam, hogy valami itt nincs rendben, de azt még nem, hogy micsoda.

Nem volt meleg, a kabátomat se vetettem le, még akkor is kabátban ültem, amikor már hangosan pattogott a tűz, égett az akácfa a kályhában, néztem az üvegajtón keresztül, ahogy körbenyaldossák a lángok a szabályos gúlát, ahogy lángra kap a vécépapírtekercsből megmaradt guriga, amit a végén a fáskosár aljából a tetejére dobott a kocsmáros. Fázósan kavargattam azt a csésze kávét, és azon gondolkodtam, kérek még egyet, és fél szemmel a söntéspult felé sandítottam, hogy befejezte-e a kocsmáros a pakolást, de még mindig a rongyával bíbelődött, nem állt rá a keze, az üres szendvicsestál mellett elnézve megállapítottam, hogy a lányok ezt nála sokkal jobban csinálják. Tízig volt a kocsmáros, tízre jött a lány, délután kettőig maradt, akkor felváltotta a délutános, aki nyolcig maradt, utána megint a kocsmáros vette át a boltot, ő maradt zárásig. Én jobbára nyitáskor meg záráskor jöttem, reggel megittam a kávémat, elolvastam az újságokat, este megittam a fröccsömet, játszottam egyet, szigorúan egyet a flipperen, csak a rend kedvéért, egynél sohase többet, így szólt magammal az egyezség, és én keményen tartottam magam ehhez, sokkal keményebben, mintha a feleségemnek vagy az anyámnak ígértem volna meg, mert bár ők nem is sejtették, de én mindig tudtam, hogy nem vagyok én akaratgyenge, csak nem tudnak bánni velem.

Egy törzsvendéget temettünk. Vissza-visszatértem a kocsmáros iménti mondatához, és vártam, hogy elkapjam a pillantását, miközben a pultnál tesz-vesz, nem akartam megzavarni a munkában, nem is volt annyira sürgős az a másik csésze kávé, igazából még el se döntöttem, hogy tényleg meginnék-e még egyet, szívem szerint inkább valami töményet ittam volna, konyakot vagy unikumot, azt meg tudtam, hogy nem lehet, mert még vezetnem kell.

Szöget ütött a fejembe a kocsmáros mondata. Vajon miért így mondta? Miért nem mondta a nevét, miért nem mondta, hogy a Jóskát temettük, tudod, aki mindennap itt itta a kisfröccsét, ezen a sarkon, azt mondta, a kályha felőli oldalon nem szeret állni, ott hamarabb a fejébe száll, innen különben is előbb kiér a vécére, ha mennie kell, mert már nem úgy működik a prosztatája, mint régen, és mindig felnyerített, mint aki valami nagyon humorosat mondott. De nem, nem mondta, hogy a Jóska volt, pedig talán tudtam volna, mindjárt, elsőre, ha névről nem is, de ha kicsit pontosabb személyleírást ad róla, biztos, hogy felismerem, hogyne ismertem volna fel, hiszen a látszat ellenére én figyeltem, ha nem is nagyon beszélgettem senkivel. Nem méltat rá, hogy megnevezze előttem a törzsvendéget, akit eltemettek, gondoltam, vagy nem is feltételezi rólam, hogy ismerem. Még mindig azt hiszi, én vagyok az a balfék újságíró, aki ki se lát a halom újságja mögül, idejön a kávéjával, kiolvassa a napi sajtót, de meg nem szólalna, nem beszél az az égvilágon senkivel, magának való, nem is értem, minek jár kocsmába az ilyen, mikor a kocsma pont arra való, hogy emberekkel találkozzon, emberekkel szót váltson az ember, ez meg ahelyett, hogy kinyitná a szemét meg néha a száját is hozzá, inkább beletemetkezik a rohadt újságjaiba, és olvassa bőszen a híreket, ott sincs a kocsmában, még akkor se, mikor este flipperezik egyet. Egyetlenegyet. Hogy lehet egyet játszani azon a rohadt flippergépen? Elvarázsolt egy figura.

A kocsmáros csörömpölése rángatott vissza a valóságba, miután megelőlegeztem neki ezt a véleményt rólam, el is mosolyodtam, megráztam a fejemet, hogy már megint meglódult a fantáziám, előreszaladtam, merő spekuláció az egész, ez mind végigszaladt bennem, mikor elkaptam végre a kocsmáros pillantását, és kikértem a második csészével. Nem álltam föl, megvártam, hogy idehozza az asztalhoz, és miközben meghallottam azt a jól ismert szörtyögés-szuszogás-sípolásszerű hangot, amellyel hajnali háromkor is ki tudnának verni az ágyamból, pattannék föl, mint akit darázs csípett meg, aztán rögtön ráeszmélnék, hogy semmi baj, csak a kávém folyt le, megnyugodva szippantanám be azt az egyszerre édeskés és kesernyés illatot, amiben ott a gőz is, a pára, amit a gép kifúj, az a nedves illat, attól kúszik olyan kellemesen a nyálkahártyámra, mert nem kell semmit tennie, csupán elvegyülnie azzal a nedvességgel odabent a nyálkahártyán, és máris bennem van, minden porcikámmal érzem azt a zsongító-bódító, andalító illatot, amelyik többet ér nekem százezer étel illatánál, ebbe az édes illatba merültem el majdnem, mikor gondolatban rápirítottam magamra, hogy legyek észen, most nem adjuk át magunkat az élvezetnek, munka van, szóba kell elegyednünk egy emberrel, meg kell találnunk vele a hangot, pontosan azt, amit szeretne, azt kell megütnünk vele, se túl szívélyesen, se túl blazírt arccal, éppen csak úgy odavetve, de nem fölényesen, hanem hogy természetesen hasson. Nem tudtam ellenállni a csábító illatnak, már-már elmerültem benne, nagy nehezen azonban mégiscsak sikerült kivonnom magam a hatása alól, és ahogy a kocsmáros közeledett a gőzölgő fehér porceláncsészével, magamban gyakoroltam azt a háromszavas kérdőmondatot, amit majd pontosan akkor kell kimondanom, amikor koppan a csészealj az asztalomon, sem előbb, sem később, pont ott kell elkapnom a kocsmáros tekintetét, amikor emeli föl az asztalomtól, és mondja, hogy egészségemre, már fordulna, menne tovább, vissza a pulthoz az üres kávéscsészémmel, akkor nem szabad hagynom, hogy továbbmenjen, hanem ki kell mondanom ezt az egy mondatot.

Megnyugodtam arra a néhány másodpercnyi időre, amit nyertem, erősen koncentráltam, tudtam, hogy nem lehet baj, most menni fog, nem rontom el, nem leszek flegma, sem túl jelentéktelen, akit csak úgy félvállról lehet kezelni, lerázni egy legyintéssel, hogy Ja, az a mafla, úgy néz ki, mint aki kettőig se tud számolni, aztán közben jó nagy szélhámos lehet. Talán nem is volt egész másodperc, hanem tizedrészekben mérhető idő, amíg közeledett felém a kocsmáros, de tudtam, hogy nem szabad fölnéznem az asztalról, nem közben kell keresnem a tekintetét, amíg jön felém, nehogy azt higgye, bratyizni szeretnék vele, valami miatt hirtelen fontos lett, hogy szóba álljon velem, és ezzel elriasszam a választól, hanem pontosan akkor, amikor leteszi az újat, és emeli föl az üres csészét, hogy induljon vissza vele a pulthoz, akkor kell kimondanom azt az egy mondatot.

Nem gondolkodtam el, micsoda ostobaság, ilyet kérdezni, egy faluban, ahol tele van az összes hirdetőtábla, gesztenyefa, boltajtó, még talán a kocsmaajtó is a gyászjelentéssel, magam is olvashattam volna, mikor tegnap délután be akartam jönni, ott volt kiszögelve a gyászjelentés az ajtón, majd kiszúrta a szememet, de hiába, ha nagyon el vagyok foglalva valamivel, én azt se veszem észre, amit odatolnak az orrom elé, nem gondolkodtam, hanem befelé jövet rögtön megkérdeztem, hogy miért volt zárva tegnap délután a kocsma, talán pont így, ebben a szórendben, de mindegy is, a lényeg az, hogy erre válaszolta a kocsmáros, hogy egy törzsvendéget temettünk, és közben rám se nézett, maga elé tuszkolt, talán hogy ne kelljen többet mondania nekem.

Most nem ronthatom el még egyszer. Kivártam a megfelelő pillanatot, nem követtem el azt az otrombaságot, hogy rámolás közben zavarom meg, akkor kiáltok jó hangosan, hogy a vízcsobogástól is hallja, ha esetleg éppen vizet enged, hogy kiöblítse a rongyát, vagy az üvegekkel csörömpöl, mert feltölti a hűtőben a sört, vagy épp a poharakkal, a szárítóból rakosgatja vissza a helyére, amit az este záráskor elmosott, és kint hagyott reggelig. Nem voltam olyan faragatlan, hogy félbehagyassam vele a munkát, pedig tudom, hogy nem olyan fontos ez, javarészt azért csinálja, hogy teljen az idő, megszokásból, szól a rádió, és közben rámol, tudja, hogy én vagyok csak a kocsmában, rám nem kell odafigyelni, megkaptam a kávémat, elücsörgök vele az újságjaim mellett egy jó darabig, ha meg befejeztem, úgyis fölállok majd, és odamegyek a pulthoz, hogy fizetek. Nem hagyattam vele félbe a rutincselekvést, nem szóltam jó hangosan, hogy Legyen szíves!, amitől, gyanítom, minden kocsmárosnak futkos a hátán a hideg, legalábbis úgy képzelem, ha én kocsmáros lennék vagy pincér, biztos, hogy hideglelést kapnék ettől a mondattól, pedig a legtöbb vendég ezzel intene magához, azt is tudom. Én kivártam, amíg fölnéz, és elkaptam a pillantását, akkor rendeltem a másik kávémat.

Bántott, hogy eleve nem mondta a törzsvendég nevét, mert ezzel félreérthetetlenül jelezte, hogy én nem tartozom a törzsvendégek közé, vagy ha igen, akkor a többiekhez képest ugyanolyan névtelenül, amilyennek az én szemembe gondolta azt, akit tegnap temettek. Befelé jövet nem mondott nevet, utána se látszott az arcán, hogy folytatná a beszélgetést, a kávémat is úgy hozta ki, mint máskor, nem álltam meg a pultnál, hogy megvárjam, amíg lefő, és magam vigyem a helyemre, hanem mentem egyenest, leültem kabátban, és vártam, hogy kihozza, de közben már ki is terítettem magam elé az első lapot, csak akkor emeltem föl, amikor hallottam, hogy indul, akkor vettem föl az asztalról, hogy legyen hely a csészének.

Melyik volt az?, robbant ki belőlem a jól begyakorolt mondat, abban a pillanatban, amikor a kocsmáros letette elém az új kávét, és ugyanazzal a lendülettel emelte föl a régit, az üres csészét, éreztem, mozdul előttem a levegő, ahogy fordulna, hogy visszamenjen a pultba, és akkor elhangzott a kérdésem. A kocsmáros megtorpant, a hirtelen mozdulattól megbillent a csésze meg a kanál az alátétként szolgáló kis tányérban, úgy kellett utánakapnia, hogy le ne essen egyik se, nagy lapátkezét rátette a csészére, betakarta kanalastul, alátétestül szinte, nézem, mintha burát csinált volna tenyerével a csésze fölé, ahogy sután utánakapott, át is fordította egy pillanatra, aztán mikor visszaállt az egyensúly, újból csak az egyik, a jobb kezében fogta.

Hiába gondolkodom rajta azóta is, nem jövök rá, mi döbbentette meg annyira a kocsmárost, hogy majdnem kiesett a csésze a kezéből, az-e, hogy megkérdezem, vagy hogy még ennyit se tudok, kicsoda volt az illető, mikor tucatnyi helyen olvashattam volna a faluban, mindenki ismerte, nem igaz, hogy ennyire a Holdon élek, hogy még ezt se tudom. Nem tudok rájönni, pedig érdekelne, mert akárhogy is van, foglalkoztat.

Határozottan emlékszem rá, hogy a kocsmáros arca is megrándult, mikor válaszolt, kimondta nagy nehezen, rekedtes hangon azt az egy mondatot, utána jó darabig köszörülte a torkát, arra vártam, mond még mást is, hátha valami közelebbi alapján rájövök, ki volt az, mert abból, amit mondott, még fogalmam se volt róla. Asztalos volt, a Jani, és a vezetéknevét is mondta, de már elfelejtettem, azt biztos, hogy svábos csengése volt, valamilyen -wein volt a vége, de nem esküszöm rá, csak hogy sváb név, arra emlékszem.

Egy Jani nevű asztalos volt, ennyit tudtam meg mindössze, ezért volt zárva tegnap délután a kocsma, mikor hazafelé be akartam menni, hogy megigyak egy Unicumot meg egy sört, igaz ugyan, hogy a szokásosnál jóval korábban, de egész éjjel ügyeltem a szerkesztőségben, gondoltam, könnyebben elalszom, ha megiszom azt a kis felest meg hozzá a sörömet, aztán zárva találtam a kocsmát. Nem vettem észre a gyászjelentést, pontosabban nem is figyeltem, valahol kívül volt kitűzve, de én éppen nem arra figyeltem, a szememet is kiszúrhatta volna, amúgy is eléggé szelektív a látásom, különösen ha írásról van szó. A kocsmáros magyarázata alapján se tudtam meg többet, nem is firtattam aztán, visszavitte az üres csészémet a pultba, miután annyit mondott száraz torokkal, mint aki még nem sokat beszélt reggel óta, hogy a Jani volt, az asztalos, maga nem ismerte, ennyit mondott, semmi többet, nem írta le, hogy néz ki, nem mondta, hány éves volt, igaz, nem is kérdeztem, csak bólintottam rá, amikor mondta, hogy ki volt, talán nekem kellett volna még kérdeznem, de mivel ő eleve azt mondta, hogy nem ismertem, nem kérdeztem. Mondhatta volna, hogy harmincöt éves volt, motorbalesetben halt meg, a motor volt a mindene, hat és fél éves a kisebbik fia, a nagyobb meg nyolc, itt maradt utána apa nélkül a két gyereke, hiába beszélt neki a felesége, hogy ne üljön motorra aznap reggel, a Jani mégis motorra ült, ki tudja, talán szándékosan tette, elege lett mindenből, össze is kaphattak talán a reggelinél, már morcosan ébredt az asszony, neki meg nem jött be az a nagy megrendelés, feszült volt, egész éjjel csak hánykolódott, így ült motorra a reggeli civakodás után, aztán az asszony már csak a rendőrt látta az ajtóban, mikor indult volna munkába, nem telt sokba, alig egy órába, egyetlen óra se múlt el azóta, hogy feldúltan elrohant, még talán fél sem, vagy alig húsz perc mindössze, nem kellett neki sok, csak amíg elért a motorral addig az éles kanyarig az egyenes után, az egyenesen megeresztette, aztán nagyon hirtelen vette a kanyart, átsodródott a szemközti sávba, és egy kisteherautó éppen elkapta szemből, azonnal vége lett, de jó hosszan repült még az út menti mezőn.

Semmi ilyesmit nem mondott a kocsmáros, pedig elég lett volna egyetlen apró elem, abból én rögtön következtetek, mindegy is lett volna, ismerem-e vagy sem, csak valami közelebbit, valami jellemzőbbet mondott volna róla annál, mint hogy Jani és asztalos, mert, teszem azt, ugyanúgy lehetett volna Béla és üveges vagy Tóni és kőműves vagy Laci és burkoló, tudom is én, kicsoda, annyi melós jár be a kocsmába, de a kocsmáros nem adott támpontot, amiből magam elé tudok képzelni egy hús-vér embert, akit sajnálhatok, akiről megállapítom magamban, hogy az utcán is észreveszem, ha szembejön velem, lesz arca, tekintete, mosolya, nem megy el észrevétlenül mellettem, mert nem egy tucatfigura, nem csupán része az egésznek, hanem önmagában egy egész, akkor, abban a pillanatban ott ő a törzsvendég, nem csupán egy a sok közül.

Nem gondolkodtam el akkor hirtelenjében, hogy miért tart engem ilyen kevésre a kocsmáros, csak ültem a kávém mellett, és bámultam magam elé, az újságot se láttam, összefolytak a betűk a szemem előtt, és átvillant bennem, vajon rólam mit mondana, ha jellemeznie kellene, a végén még az is megfordult a fejemben, mielőtt sietve kiittam a második kávémat, mert el is ment a kedvem az olvasástól, az üldögéléstől, hogy vajon ha én halnék meg, akkor is bezárnák-e a kocsmát az én a temetésem idejére, mert azt is mondta, mindig bezárják, amikor törzsvendéget temetnek.

One Reply to “Törzsvendéget temettek”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük