Boldogok a nemnormálisok

Jeanette Winterson majd’ harminc éve a kortárs brit próza egyik legnépszerűbb, összetéveszthetetlenül eredeti hangú szerzője, magyarul azonban alig néhány műve olvasható. Eddigi tíz regényéből mindössze a napóleoni háborúk idején játszódó, mágikus realista elemekkel tarkított A szenvedély (Európa, 1998) és az Atlasz-mítoszt újraíró Teher (Új Palatinus, 2008) jelent meg, gyermekirodalmi művei közül viszont mindkettő napvilágot látott a General Press gondozásban (Gubancrom, 2008; Capri királya, 2005). A magyar könyvkiadási gyakorlat tehát szinte inkább meseíróként jegyzi a posztmodern feminista és leszbikus prózát alkotó Wintersont, míg például a tengerentúli angolszász nőirodalom élvonalát képviselő Margaret Atwood, a friss Nobel-díjas Alice Munro vagy Toni Morrison számos magyar fordítással dicsekedhetnek. Winterson világának közvetítése talán azért is merész kiadói vállalkozás, mert több, a mai brit kánont meghatározó írónőhöz hasonlóan (A. S. Byatt, Angela Carter), számos szinten olvasható, mitológiai és kultúrtörténeti utalásokkal telített regényeket ír, s ezek nem utolsó sorban kiemelkedő műfordítói teljesítményt is igényelnek. Több szempontból jelentős fordulat tehát, hogy a Park Kiadó idén megjelentette Winterson legújabb kötetét, amely egyben az írónő eddigi legerősebben önéletrajzi írása is, s talán éppen ezért lehet kitűnő kedvcsináló az írónő excentrikus univerzumához.

Jeanette Winterson majd’ harminc éve a kortárs brit próza egyik legnépszerűbb, összetéveszthetetlenül eredeti hangú szerzője, magyarul azonban alig néhány műve olvasható. Eddigi tíz regényéből mindössze a napóleoni háborúk idején játszódó, mágikus realista elemekkel tarkított A szenvedély (Európa, 1998) és az Atlasz-mítoszt újraíró Teher (Új Palatinus, 2008) jelent meg, gyermekirodalmi művei közül viszont mindkettő napvilágot látott a General Press gondozásban (Gubancrom, 2008; Capri királya, 2005). A magyar könyvkiadási gyakorlat tehát szinte inkább meseíróként jegyzi a posztmodern feminista és leszbikus prózát alkotó Wintersont, míg például a tengerentúli angolszász nőirodalom élvonalát képviselő Margaret Atwood, a friss Nobel-díjas Alice Munro vagy Toni Morrison számos magyar fordítással dicsekedhetnek. Winterson világának közvetítése talán azért is merész kiadói vállalkozás, mert több, a mai brit kánont meghatározó írónőhöz hasonlóan (A. S. Byatt, Angela Carter), számos szinten olvasható, mitológiai és kultúrtörténeti utalásokkal telített regényeket ír, s ezek nem utolsó sorban kiemelkedő műfordítói teljesítményt is igényelnek. Több szempontból jelentős fordulat tehát, hogy a Park Kiadó idén megjelentette Winterson legújabb kötetét, amely egyben az írónő eddigi legerősebben önéletrajzi írása is, s talán éppen ezért lehet kitűnő kedvcsináló az írónő excentrikus univerzumához.

A Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? könyvtárgyként is azonnal felkelti az érdeklődést, a cím és a borítófotón megjelenő strandlabda ugyanis egyaránt dombornyomásos technikval készültek, s ezáltal tapinthatóan idézik fel a gyermekkori kísérletezés, világfelfedezés hangulatát. A képről a gyermek Winterson mosolyog ránk kissé megszeppenve, a háta mögött pedig egy tengerparti angol üdölőhely homályos látképe rajzolódik ki. Ez a színes-tapintható befogadási mód nagyon is illik az írónő szövegeihez, hisz valamennyi történetéből árad a Winterson védjegyének számító érzéki, szellemes, s közben tekintélyes kultúrtörténeti anyaggal zsonglőrködő elbeszélői lendület. A Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? mégis sokban eltér az írónőtől megszokott, csillogóan megmunkált felszínektől. Letisztult, fájdalmas szembenézés ez a személyes múlttal, az örökbefogadottság érzelmi vákuumával, nevelőanyja vallási fanatizmusával, valamint saját szexuális különbözőségével. A szerző immár nem próbálja mesterien elvarrni saját történetének szálait, s éppen attól lesz hiteles, hogy néha elcsuklik a hangja, és hagyja kipukkadni a színes strandlabdát.

A múlt e tarka gömbjét még legelső regényében, az 1985-ös Nem a narancs az egyetlen gyümölcsben kerekítette önálló világgá, és rögtön be is söpört vele jó pár elsőkönyves szerzőnek járó díjat, sőt BBC-adaptáció is készült belőle. A Nem a narancs szintén Winterson gyermekkoráról és önállósodásáról szól, de alapvetően játékos, varázslatosan eltávolított nyelven igyekszik feldolgozni nevelőanyja érzelmi örökségét, s e tekintetben a Miért lennél boldog a múlttal való szembenézés második nekifutásaként is olvasható. Mrs. Wintersonnak (véletlenül sem „Anya”) „[m]éhsüllyedése, pajzsmirigybetegsége, megnagyobbodott szíve, a lábán soha be nem gyógyuló fekélye, valamint két pár műfogsora volt — egy matt a hétköznapora és egy fényezett »alkalami«” (7); és akinek vallási megszállottsága és szexuális elfojtása Jeanette fejlődéstörténetének alapmotivációivá válnak. Már a regény kezdőmondata jelzi a köztük fennálló antagonisztikus ellentétet: „Amikor az anyám dühös volt rám, ez pedig gyakran előfordult, azt mondta: — Rossz kiságyhoz vezetett minket az ördög.” Nevelőanyja (akkoriban természetesen diagnosztizálatlan) bipoláris személyiségzavara teljes mértékben áthatja a család hétköznapjait, miközben egy olyan zárt pünkösdista vallási közösségben élnek, ahol vasárnap terítővel illik letakarni a tévékészüléket, a lét fő érdése pedig az, hogy kell-e majd műfogsor a túlvilágon. Mrs. Winterson emellett mániákusan gyűjti a Royal Albert márkájú porcelánedényeket és a konzerveket, Jeanette-et pedig rendszeresen azzal bünteti, hogy kizárja a házból, a gyerek pedig a küszöbön kuporogva tölti az éjszakát (Winterson több helyütt utalt már rá, hogy egész életét végigkísérik a mezsgyék, határok és küszöbök, és felnőttként sem tudja elviselni a zárt ajtókat). Amint aztán a felnőtté válás jeleit kezdi mutatni, szexualitása azonnal tabutizálódik (ahogy korábban kedvenc édességboltja is tiltólistra került, mert két olyan nő vezette, akik Mrs. Winterson szerint „természetellenes szevedélyeknek hódolnak”). Jeanette másságán azonban sem a templomi kiprédikálás, sem a háromnapos ördögűzés nem segít. A nevelőanya hasadt személyisége ugyanakkor egészen kivételes nyelvi leleményességgel társul, például „»táptalajnak« hívta az iskolát, és amikor megkérdeztem, mi az a táptalaj, azt válaszolta, hogy olyan, amilyen a lefolyó lenne, ha ő nem hipózná rendszeresen.” (65) Jeanette huszonöt évvel később aztán felkutatja biológiai anyját, és meglepve tapasztalja, hogy mindkét anyjára szüksége van: „[é]szrevettem, hogy utálom, ha Ann bírálja Mrs. Wintersont. Szörnyeteg volt, de az én szörnyetegem.” (261) Winterson egy interjúban (The Scotsman) ki is tér rá: „[f]urcsa, de a mai napig beszélgetünk. Továbbra is próbálom megérteni őt, és valami különös módon folyamatosan változik bennem a képe. A halál nem is akkora akadály, mint amilyennek tűnik.”

Az anyafigurák hiánya és ugyanakkor megsokszorozódása mellett a történet önéletrajziságának másik központi motívuma az irodalmi hagyományhoz való viszony, amit szintén megszállott megértési vágy jellemez. Ahogy József Attila is a szótár A betűjétől kezdett franciául tanulni, zűrös kamaszévei kellős közepén Winterson is az ábécé elején kezdve fogott hozzá az angol irodalom bekebelezéséhez: „Egy Miniben laksz, és amikor nem vagy éppen a Miniben, akkor a piacon dolgozol, hogy legyen pénzed, vagy iskolában vagy, minden egyéb esetben pedig az Accringtoni Közkönyvtárban olvasod az angol irodalmat A-tól Z-ig.” (143) — foglalja össze a különc kamasz helyzetét egy kedves tanára. Jeanette-nek valóban mindenféle útmutatás nélkül kell kiigazodnia a könyvek között, hisz a megrögzött irodalomgyűlölő Mrs. Winterson szerint „Az a baj a könyvekkel, hogy mire kiderül, mi van bennük, már késő.” (42) Nevelőanyja mindeközben játszi könnyedséggel idéz fejből olyan szálligéket, mint „Bűn ő az ég, bűn a halott, bűn a természet ellen.” (Hamlet), és szemrebbenés nélkül képes felolvasást mímelve teljesen másként elmesélni a Jane Eyre végét (Jane Eyre elhivatott misszionáriusfeleség lesz). Jeanette tehát egyre csak olvas, s ahogy Marvelltől Coleridge-on át Gertrude Steinig emlegeti kedvenc szerzőit, bepillanthatunk kicsit a beérkezett író műhelytitkaiba is, és rábukkanhatunk a kortárs brit irodalom talán legszebb Shakespeare-metaforájára: „Tizenhat éves koromra az M-ig jutottam — Shakespeare-t nem számítva, aki ugyanúgy nem része az ábécének, ahogy nem szín a fekete.” (132) A lány ugyanazzal a fanatizmussal menekül a könyvekbe, mint nevelőanyja a dogmákba, az ő szent őrülete azonban nem beszűkíti a világát, hanem kinyitja. Egészen Oxfordig jut, ahol ő lesz a „munkásosztálybeli kísérlet” (163), s ahol olyan nőírók szövegeivel találkozik, akiknek addig a létezéséről sem tudott, úgy mint Doris Lessing, Adrienne Rich vagy Kate Millett. (E fejezetek hangulata áttételesen felidézi Virginia Woolf Saját szoba című esszéjét, melyben leírja, hogy még az egyetem gyepéről is letessékelte a gondnok, a könyvtárba való belépésről pedig egy férfi által írt ajánlólevél nélkül még csak nem is álmodhatott.) Wintersonban ekkortájt fogalmazódik meg saját ars poeticája: „El akartam szakadni attól a készen kapott elgondolástól, hogy a nők mindig »saját élményt« írnak meg — iránytűjük a megélt tapasztalat felé mutat —, míg a férfiak a makrokozmoszban mozogva átfogó körképet adnak.” (10)

A nevelő- és irodalmi anyákról, apákról szóló emlékek felidézésének az is része, hogy Winterson gyakran saját szövegeiből idéz, s ez az önironikus intratextualitás sajátos nosztalgiát kölcsönöz a szövegnek. A belső idézetek lélektani tétje sokszor önmaga átértékelése, kritikus újraírása, például: „Miért a veszteséggel mérhető a szeretet?” A testre írva (179); egyébként épp erről a mondatáról nemrégiben így nyilatkozott (Huffington Post): „Ma is igazán csábító és gyönyörű mondatnak tartom, de már nem hiszek benne.” A Miért lennél boldog? legfőbb újítása az, hogy mer egyszerű lenni, és mágikus-mitikus fedőtörténet nélkül beszélni a szeretethiányról, az elutasításról, a magányról. Az énelbeszélő legelemibb testi-lelki szükségleteinek állandó megtagadása Dickens gyermekhőseinek sorsát idézi, elsősorban a nagy viktoriánus regényíró legéletrajzibb művét, a David Copperfieldet. A leplezetlen lélektani önboncolgatás árnyoldala az, hogy a könyvön túlságosan is érződik a terápiás beszédhelyzet szókincse és kimondásigénye, ami néha aprópénzre váltott freudizmus formájában bukkan fel („[n]eurózisaink emlékeznek” 185); de bizonyára lesz olyan olvasó, aki épp magasirodalmi „önsegítő könyv”-jellege (Könyvszibilla) miatt kedveli majd. Hasonlóan kétarcú jelenség a szöveg stílusának egyenetlensége (ezt már az író Adam Mars Jones is szóvá tette a London Review of Books hasábjain), amelyet hol vázlatszerű darabosság, hol látszólag indokolatlan kitérők jellemeznek. A történet elején szerepel például az írónő szülővárosának leírása, amely a kelleténél hosszabbnak érződik, bár itt még azt gondolhatjuk, a wintersoni mágikus realizus kelléke lesz a manchesteri textilipar múltjára való kitekintés, a regény végéről visszatekintve azonban a fájdalmas emlékeket felfedni vágyó, közben önmagával küzdő elbeszélő megejtően emberi halogatása ez — bizonyára nem véletlen a T. S. Eliot előtti főhajtás, az Átokföldje-idézet sem: „Romjaimat védem e törmelékkel” (52, Vas István fordítása).

A szöveg tehát leginkább lélektani utazásként, Bildungként olvasható, ahol mások szeretetének és önmaga eredetének folytonos keresése egy olyan nő éntörténetét rajzolják ki, aki nem fél többé tőle, hogy akkor is szeretik-e majd, ha nem vonja be meséit csillogó-villogó wintersoni varázslattal. Az 1989-es Cseresznyeoltás (Sexing the Cherry) például még kacagtató párhuzamot von a vallási és önéletrajzi megértésvágy között („A buddhisták szerint 149 út vezet Istenhez. De én nem Istent keresem, csak magam, és ez sokkal bonyolultabb dolog. Az Atyaúristenről már nagyon sokat írtak, rólam viszont még semmit. Isten nagyobb nálam, ahogy anyám is, ezért akár sötétben is könnyebb megtalálni.”); a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? viszont képes giccsmentesen megfogalmazni olyan direkt, szinte banális mondatokat, mint „[é]n nem tudtam, hogy a szeretet folytonos is lehet”, miközben rekonstruálja annak az „elvesztett veszteségnek” (253) a történetét, amely egyszerre jelenti a hiányzó anyát és gyermek Jeanette feledésre, átírásra ítélt fájdalmát. Sok évvel később az immár híres írónőt egy szakítás döbbenti rá e veszteségek feldolgozatlanságára: „Váratlanul, hirtelen hagytak el — a különböző otthonvágyak miatt —, és ez felrobbantotta, majd szikrázva végigégette a kanócot, amely egy befalazott nyíláson át múltam legbelsőbb szobáiba vezetett. A befakazott nyílás mögött pedig — mint levegőtlen barlangjában fulladozó remete — anyám várt.” (184–185) Winterson 2008-ban öngyilkosságot kísérelt meg, ami önpusztító hajlamaival való könyörtelen szembenézésre késztette: „Mindig kész vagyok leugrani saját életem tetejéről. Nincs ebben valami romantikus? Az alkotó szellem szilaj tomblása? Nincs.” (196) A regény vége felé aztán sorra veszi, hány történet szól a sebek és az identitás azonosságáról (Oidipusz, a Halászkirály, Tamás, Prométheusz — 251–252), majd a mitológiai után pszichiátriai szempontból is értelmezi helyzetét: „Ronnie Laing orvos és pszichoterapeuta, aki a hatvanas években divatba hozta az őrülteket s saját magát, folyamatnak tekintette a tébolyt, amely vezet valahová.” (195) Ahogy az Utazás a koponyám körülben Karinthy is felveti, hogy az agytumor akár új szerv is lehet, Winterson szintén megkísérli új énje embriójaként olvasni összeomlását. Miközben folyamatosan kínozza az a bizonyos belső hang, amely „Mrs. Wintersonból és Calibanból volt összegyúrva” (199), elméje ép része jól tudja, valójában milyen egyszerű a diagnózis: „Én egymagam álltam fel, maradtam talpon, de szeretni nem tudtam megtanítani magam.” (212) Ebben az állapotban születik első gyerekkönyve, amelynek egyik szereplője egy ugyancsak hasadt teremtmény, a Kettéfűrészelt Lény, akinek „az egyik fele férfi volt, a másik nő” (198) E mesébe szublimált kettősségtapasztalat ismét a kötetből egyébként meglepően hiányzó irodalmi anyát, Woolfot idézheti, akinek Orlando című regénye (e történet éppolyan önéletrajzi és játékosan-védekezőn eltávolított módon szól többek között a leszbikus szerelemről, mint a Nem a narancs) szintén egy hasadt lény allegorikus képében beszél a legmélyebb érzések alapvetően kettős természetéről: „A szerelemnek ugyanis, amelyhez íme, visszatérünk, két arca van: egy fekete s egy fehér; két teste: egy sima és egy szőrös. Két keze van, két lába, két farka, minden tagja kettős, s egyik teljes ellenéte a másiknak. De oly szorosan egybefűződnek, hogy nem lehet szétválasztani őket.” (Szávai Nándor fordítása)

Éppen az ehhez hasonló áthallások és belső rímek végtelen játéka miatt lenne fontos, hogy Winterson többi remekműve is megszólalhasson magyarul, visszamenőlegesen is olvashatóvá téve ezáltal a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? alapkérdéseit. A fordítón bizonyosan nem fog múlni, hiszen Lukács Laura gördülékeny, pontos fordítása egyszerre érzékelteti az írónő humorát, műveltségét és lélektani árnyaltságát. Remélhetően a teljesebb magyar Winterson-életmű küszöbe is lesz tehát a kötet, amelyen túl vágyak, testek és történetek szerencsére sosem „normális” világa várja az olvasót, ahogy azt A testre írva elbeszélőjének kikacsintása is sejteti: „Bízz bennem, hisz történeteket mesélek.”

Megjelent a Műút 2013042-es számában