Sybille Lewitscharoff vehette át október végén a legnagyobb német irodalmi elismerésként számon tartott Georg Büchner-díjat. Az 1954-es születésű, apai ágon bolgár gyökerű írónő 1994-ben debütált 36 Gerechte (36 igaz ember) című kötetével, amelyet azóta több regény is követett. Munkásságát számos díjjal ismerték már el, a 2009-ben megjelent Apostoloff című kissé groteszk roadmovie-jával nemcsak a Lipcsei Könyvvásár Könyvdíját nyerte el (lásd Műút 2009013, 90), de azóta érezhető, hogy még fokozottabb figyelem irányul munkáira. A 2013-as Büchner-díjat odaítélő grémium indoklásában olyan szerzőként méltatja, aki „fáradhatatlan megfigyelőképessége, elbeszélői fantáziája és nyelvi leleményessége által puhatolja ki a határait mindannak, amit hétköznapi valóságnak vélünk. […] Írásai elmélyítik és kiszélesítik a német jelen pontos észlelését a szatirikus, a legendás és fantasztikus regiszterekben. A lét alapvető filozófiai és vallási kérdéseit a nagy irodalmi tradíciók és az üdítően sallangmentes játékkedv különös kereszttüzében fejti ki az írónő.” Legutóbb Blumenberg című regénye jelent 2011-ben meg, valamint frankfurti és zürichi poétikai előadásainak anyaga Vom Guten, Wahren und Schönen (A jóról, az igazról és a szépről) címmel 2012-ben.
Elhunyt Peter Kurzeck. A német Proustként is aposztrofált szerző elsősorban önéletrajzi regényei révén vált ismertté és elismertté. Első regénye 1979-ben jelent meg Der Nußbaum gegenüber vom Laden, in dem du dein Brot kaufst (A diófa a bolttal szemben, amelyben kenyered veszed) címmel. Kurzeck 1943-ban Tachauban született, ám mindössze három évvel később családjának el kellett hagynia Csehországot. Ekkor telepedtek le a Gießen melletti Staufenbergben, ahol gyermekkorát töltötte. A hesseni letelepedés új gyökereket adott neki, ezek váltak későbbi művei meghatározó forrásává. A Das alte Jahrhundert (magyarul A régi évszázad vagy esetleg Az öreg század) című 12 kötetesre tervezett elbeszélésfolyamának első kötete 1997-ben jelent meg Übers Eis (A jégen át) címmel, amelyet további négy kötet követett. Ronald Pohl a Der Standard hasábjain Kurzeck művészetével kapcsolatban elsősorban nyelvezetének zeneiségét emeli ki, amellyel elbeszélései tárgyához közelít, finom érzékkel írva le a szövetségi német társadalom mulasztásait, miközben a felső-hesseni kisparasztoknak, falusi özvegyeknek és öntőmunkásoknak állít emléket. 2008-ban megjelent hangoskönyve, az Ein Sommer, der bleibt (Nem múló nyár) nemcsak a terjedelmes visszaemlékezés miatt érdekes, de alkotói munkájába is betekintést enged. Az akkor 65 éves Kurzeck ugyanis mindenféle kézirat nélkül mondta lemezre a mintegy öt órányi hanganyagot.
A kortárs irodalom fogalma általában értelmezéstől és szövegkörnyezettől függően egészen eltérő időintervallumokat ölelhet fel, ám még ma sem ritka a német irodalom esetében, hogy az egész 1945 utáni időszakot értik alatta. Az sem meglepő, hogy az irodalomtörténeti leírások ilyenkor nagyjából az 1990-es évekig vizsgálják tárgyukat. Az irodalmi szövegek nap mint nap gyarapodó tengerében persze egyáltalán nem könnyű szelektálni, vagy olyan átfogó ismeretre tenni szert a legújabb írások terén, amely alapján nagyobb összefüggések is biztonsággal leírhatók lennének. Éppen ezért hiánypótló Christoph Schröder a Goethe Intézet honlapján megjelentetett írása a kortárs német irodalom egyes tendenciáiról. Schröder véleménye szerint ugyanis — főként a csupán pár éve létrehozott Német Könyvdíj hatására — kitermelődött egy domináns műfaj, amelyről a kortárs német irodalom csak lassacskán képes leválni. Ez a műfaj pedig nem egyszerűen a regény — amely a díj alapkategóriája —, hanem azon belül is a történelmi színezetű, politikai hátterű családregény, amely témája szerint a német–német történelmen belül vagy a nemzetiszocialista, vagy az NDK-s múltat dolgozza fel. A sorozat nyitányát Arno Geiger 2005-ös díjnyertes Es geht uns gut (Jól vagyunk, ford.: Neményi Róza, Európa, 2007) című regénye adta, amelyet 2007-ben Julia Frank Die Mittagsfrau (Miért nem küldtél az angyalok közé?, ford.: Almássy Ágnes, Geopen, 2009), 2008-ban Uwe Tellkamp monumentális Drezda-eposza, a Der Turm (A torony: történet egy elsüllyedt országból, ford.: Kurdi Imre, Magvető, 2010), 2011-ben Eugen Ruge NDK-s családi története, az In den Zeiten des abnehmenden Lichts (A fogyatkozó fény idején, ford.: Győri László, Európa, 2012), majd 2012-ben Ursula Krechel Landgericht (Tartományi bíróság) című regénye követett. Schröder rámutat a műfaj veszélyeire és korlátaira is, amelyet elsősorban abban lát, hogy nem minden esetben formálódik úgy az alkotás, hogy a historikus történet színtiszta irodalomként táruljon elénk. Tellkamp regényében ez maradéktalanul megvalósul, de az ilyen típusú történetek igen könnyen puszta zsurnalizmusba csaphatnak át. Ugyanígy a felgyorsult világunkban a szakmai és a magánélet határait egyre inkább átíró állandó készenlét, illetve a teljesítmény és kimerültség mókuskerekében élő egyén sorsát tematizáló művek. A szerző véleménye szerint ezen tematikus regények műfaji lehetőségei gyorsan elhasználódnak, de például a legújabb könyvdíjas Terézia Mora utolsó két regénye, a Der einzige Mann auf dem Kontinent (Az egyetlen ember a kontinensen, ford.: Nádori Lídia, Magvető, 2011) és a Das Ungeheuer (Szörny), valamint Clemens Meyer méltatlanul „vöröslámpás regényként” is aposztrofált Im Stein (Kőben) című kötete már a paradigmaváltás jegyében állhat. A teljes cikk itt olvasható: http://www.goethe.de/kue/lit/prj/lit/de11747028.htm.