Mindennek mértéke az ember, de az én mértékem a férfi, az elhasznált éjfél.
Enyém minden, ami gömbölyű, de nem tudok tökéletes kört rajzolni.
Sok férfi létezik, akit nem kívánok, az ő testükbe megpróbálhatok belehelyezkedni.
Nézem őket, kör simul körbe, és izmaim helyére új izmok tapadnak.
Mintha a belső tekintet átváltoztathatna, pedig sosem voltam éjfél.
Csak meg ne lássam magam!
Végtelen számokat gondolok véredényekbe, az ágyékba sorjázó energiákat képzelem izgatottságom helyébe.
Hogyan tudnék ennek megfelelően létezni a térben, az átbillenés határán, ahol az élet alakzatát, a meddőséget egy új ürességgel kerülném meg.
Vannak, akik hajlamosak azt hinni, hogy a halottak feltámadnak, mert látják, hogy ha meglocsolják a növényt, az szárba szökken.
Vannak, akik pontról pontra, körbe-körbe valósítják meg összeomlásukat.
Hiába minden, úgysem érted, mit beszélek.
Egy perccel múlt éjfél, ma már nem írok többet.
