A forradalmak korát éljük. Persze el lehet gondolkodni azon, vajon a forradalom címke ráragasztása a legkülönfélébb jelenségekre mennyire árulkodik a nyelvi kifejezőerő inflációjáról, a történelmi tudás elértéktelenedéséről, ahogy azon is, hogy a minőségi sör- és borfogyasztás, a vegánburgerek előnyben részesítése vagy a „javítsd ki, ne dobd” el filozófia érvényesítése mennyire számít ténylegesen forradalmi tettnek. Hiszen régen például természetes volt az elromlott tárgyak, elszakadt ruhák házi rendbehozatala éppúgy, ahogy a lokális, önállóan megtermelt élelmiszerek fogyasztása is. De talán nem ez a lényeg.
Sokkal inkább az, hogy a gasztroforradalmak vagy az erkélykertészet térhódítása – és úgy általában a slowlife megközelítés – árulkodó jele annak, hogy a digitális hegemónia látszólag nem teljes, pontosabban nem teljesen kielégítő mindenki számára, és látszólagos egyeduralma, az ezzel kapcsolatos kiábrándultság élménye életre hívja az analóg ellenállás kis köreit. Illúzió ez a rezisztencia, persze, nem is beszélve arról, hogy mindezek az erőfeszítések olyan szépen simulnak bele a kapitalista fogyasztáskultusz rituáléi sorába, ahogy, mondjuk, az újragondolt, gluténmentes lángos csúszik le az ember torkán. Főleg, ha komlótudatos sör kíséri.
„Használd a kezed, ez is egyfajta ellenállás” – olvasom egy plakáton az általam követett egyik instagram-oldalon. A felirat „természetesen” régi ólombetűkkel szedve. Hogy mennyiben ellenállás, ha kilépünk a digitális képalkotás látszólag végtelen teréből, arra nehéz lenne gyors és kielégítő választ adni, az mindenesetre önmagában tanulságos, hogy ugyanezen a felületen a „printmaking” vagy „letterpress” címkék nyomába eredve hány meg hány alkotóra, stúdióra, kis műhelyre, workshopokra stb. bukkanhatunk. És nem csak az otthoni linó- és fametszés tartós jelenléte érdemel figyelmet. Ha valaki megnézni a 2017-es Pressing On: The Letterpress Film című remek dokumentumfilmet, akkor láthatja: a régi, gyönyörű és a műszaki tervezés csodájáról árulkodó 19. és 20. századi nyomdagépek gyűjtése és újra használatba vétele, ha nem is forradalomnak, de már-már mozgalomnak számít az Egyesült Államokban. Elhagyott sufnikból kimentett, ormótlanságukban is kecses részleteket mutató gépek vándorolnak tovább magánházak alagsorába, hogy aztán az azokon kiszedett-nyomott képeslapok, üdvözlőkártyák és tipografált plakátok kirakodó vásárokon találjanak vevőkre. Jó látni, ahogy a kultúrtörténeti relevanciával bíró leletmentés üzleti értelemben is jövedelmező tevékenységgé válhat.
Mi lehet az a vonzerő, ami egészen fiatal embereket is arra késztet, hogy összefestékezett kézzel, időnként nem is kevés fizikai erőt igénybe véve hozzanak létre nyomatokat, amiket elvileg steril körülmények között, a szoftverek letisztult és foltmentes, virtuális műhelyeiben is könnyen és gyorsan létrehozhatnának? Elképzelhetőnek tartom, hogy épp az erőfeszítéssel együtt jelentkező flow-élményen, az anyaggal való küzdelem elemi élményén túl éppen az lehet az egyik ok, ami látszólag az ilyen tevékenységek ellen szól: az esetlegesség, a megismételhetetlenség és annak a felismerésnek az elfogadása, hogy nincs az a felkészült linómetsző vagy kézinyomdász, aki a biztos győzelem tudatában vághatna bele az effajta munkába. Aki ezeket a technikákat választja, a vereséggel való kibékülés erényére is kénytelen szert tenni. A rossz útra tért, rosszul kimetszett vonal nem tehető semmissé, a festékanyag mindig kissé szeszélyesen és önkényesen foglalja el helyét a papíron. A tökéletes nyomat maga a nagy fehér bálna, akit csak üldözni lehet.
Sajnos Magyarországon más a helyzet, mint amit a Pressing on… vetít elénk a tengerentúlról. Itt nem nagyon lapulnak már elfeledett nyomdagépek a sufnik mélyén. Sőt, piszok nagy szerencse kell ahhoz is, hogy a régi nyomdatechnika kellékeihez hozzájusson az ember. Hogy személyes példát hozzak fel: egy barátom, tudva ilyen irányú szenvedélyemről, mindenféle hirdetések sűrűjében bukkant rá egy vödörnyi, eladó nyomdai betűre. Egy régi nyomda romjait hordták szét, és az élelmes eladó gondolta, hátha anyagáron ér valamit a zsákmány. Hogy egy darabka történelem veszhetett volna oda, ha valaki beolvasztja ezeket a betűket… nem jó belegondolni.
Ezzel a hiánnyal párhuzamosan ugyanakkor szembetűnő jelei vannak annak, hogy nálunk is éledezik az analóg nyomdatechnikák és a hagyományos könyvészet iránti érdeklődés. Hogy csak egy példát említsünk, jelenleg is zajlik a külsős résztvevők számára nyitott magasnyomtatás-tanfolyam a MOME szervezésében.
Ellenállás lenne a printmaking revival? Dacolás a fejlődéssel? Nem hiszem. Inkább konzervatív innováció – a már említett dokumentumfilmben például arra is látunk példát, hogy kis kreativitással egy 19. századi nyomdagépet sikerült összekötni egy 21. laptoppal. Csak szándék kérdése, hogy újfent élővé tehető-e a korábbi korszakok tudásanyaga.
Nyilvánvaló, hogy ez a fajta nyomdatechnika, ahogy fa- és linómetszetek vagy egyéb mély- és magasnyomási technikákkal készített illusztrációk is túl sok időt és energiát követelnek, és ebből a szempontból már soha nem válthatják ki a digitális nyomdatechnikát (vagy csak egy disztópikus filmben, a Nagy Leállás után). Ugyanakkor, ha valaki megmerítkezik ebben a világban, akkor kétségkívül átértékelheti a nyomtatott szó súlyát, valamint képet kaphat arról, milyen felelősséggel, milyen döntéskényszerekkel járt a könyvtervezés az előző paradigmában. Elég csak kicsit beleásni magunkat a gyomai Kner Nyomda mögött meghúzódó szellemi hátország történetébe, végigkísérni azt a küzdelmet, amit az alapító Kner Izidor és családja folytatott azért, hogy bekapcsolják a magyar könyvművészetet a nemzetközi vérkeringés sodrába – láthatóvá válik, hogy sohasem pusztán technikai-gazdasági tényezőkről van szó, ha a könyv létrehozásáról beszélünk.
A szó súlya: amit a mindenféle szövegszerkesztési és nyomtatási fejlesztések mintha alig észrevehetőre apasztottak volna. A mai szövegbőség – és a könnyített szövegelőállítás – nézőpontjából talán nem látszik, milyen mértékben kopernikuszi fordulatnak számított a nyomtatott gondolatközlés általánossá válása – sőt, néha az a feszélyező érzése van az embernek, hogy ez a túlságosan könnyű hozzáférés a publikációhoz a legkevésbé sem a diskurzusok sokszínűsége felé hat. És nem tűnik vigasztalónak az a sokszor visszatérő helyzetértékelés sem, hogy távolodva a tipográfiai-literátus ember számára ismerős szöveguniverzumtól, a képi világ elhatalmasodása vár ránk. Nem érzékelhető ugyanis, hogy olyasféle univerzális nyelvi kódrendszerré állna össze ez a képbőség, mint amilyen a középkort – nyilván változó feltételekkel és hatásfokkal – jellemezte, amikor is a képolvasás retorikai aktus volt maga is.
A kézműves alapon álló művészet, a craft art nem csak dekoratív aktus. Bár nálunk gyaníthatóan inkább a festmények nyomasztó, sápadat szépsége fogta meg a nem olyan régen Budapesten látható Preraffaelita-kiállítás látogatóit, azért nem árt nyomatékosítani, hogy az ott szereplő művészekkel rokon szellemiséget képviselt az angliai art and craft mozgalom is – élén az említett tárlaton is szereplő William Morris elméleti és gyakorlati munkásságával. Az általuk képviselt kézműves forradalom (ez esetben megalapozottabb a kifejezés használata, miután Morrisék rokonszenveztek a szocializmussal) arra hívta fel a figyelmet, amit ma sem kellene teljesen elfelejteni: a képzőművészet alkotótevékenység, kézzelfogható munka, és nem csupán teoretikus hekkertevékenység, ami a kurátorok által utaztatott és megállás nélkül kontextusváltásokba kényszerített látványcirkuszként legitimálja magát. Érdekes paradoxon, hogy miközben általános érvényűnek látszik az írott szó térvesztése, az önmaga avantgárd előzményeibe zavarba ejtő vaskalapossággal belefedkező kortárs képzőművészeti szcéna egy része mintha még mindig illusztrált (vagy filmre vitt) manifesztumokban látná a legfőbb lehetőséget.
Morrisék össztársadalmi szinten is jelentőséget tulajdonítottak az ipari termeléssel szembeállítható kézműves termelés támogatásának. Kissé talán idealisztikus elképzelésük arról, hogy a kézzel, műhelymunka keretében létrejövő termékek alkotójának több esélye van az egyéni kiteljesedésre, mint a gyáripar névtelen humán alkatrészeinek – számomra mindenképp rokonszenves, és úgy gondolom, mindmáig érvényes felvetés minden utópisztikus mellékízével együtt. De ha el is tekintünk egy ilyen mozgalom szélesebb körű sikerének lehetőségétől, az olyan kérdések, minthogy a dizájnkultúra mennyiben járulhat hozzá a társadalom boldogításához, vagy hogy hosszú távon egészséges-e az anyagformálástól eloldani a képzőművészeti alkotómunka folyamatát – továbbra sem érdektelenek.
A printmaking-mozgalom nyilván nem vethet nagy hullámokat, nem formálhatja át a kortárs művészeti szcénát, ugyanakkor ennek a fajta a know-how-nak az életben tartása több puszta hipszterkedő kedvtelésnél és adott esetben üzleti értelemben is kínálhat növekedési potenciált. Hogy csak egy példát említsek: nem kizárt, hogy a jelenlegi könyvipar volumene és alapvető paraméterei radikális változások előtt áll. A dráguló papír és az ekönyv szorításában a viszonylag olcsón előállítható könyv (ha van ilyen még egyáltalán) drasztikusan visszaszorulhat. Felértékelődhetnek ugyanakkor az egyedi, kézműves körülmények között előállított könyvek, ez esetben pedig az a tudás is, amit az analóg nyomdakultúra kisszámú híve tart életben. Megmosolyogtató illúzió lenne ez? Meglehet, de annak nagyon vonzó.
(A cikkben szereplő képek a szerző, P. Szathmáry István linónyomataiból vannak válogatva.)