„Nincs vég. Csak vége.”

kabai lóránt kritikája Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás című könyvéről (Tiszatáj, 2021) a februári Műútból

„Tandori Dezső utolsó könyvét tartja kezében az olvasó” — így nyitja alapos, a keletkezés- és összeállítás-történet részleteit a teljes Tandori-életmű kontextusába helyezve bemutató utószavát a kötetet szerkesztő Tóth Ákos. Ez a(z életút lezártságát tudva) triviálisnak ható mondat azonban épp arra mutat rá, hogy Tandori esetében még ezt is csak kellő óvatossággal lehet kimondani; és itt elsősorban az elmúlt bő másfél évtized írói-költői programjára utalnék.

Ahogyan afféle „létösszegző kötetekként” tekintettem már a 2007-ben megjelent Ördöglakat című rajzos-verses-kézírásos könyvre („egy gondolkodás atlasza”1) és A komplett Tandori — komplett eZ? című regényre, majd az ezeket követő kötetekre (2 és fél töredék Hamletnek; A Rossz Reménység Foka) is, úgy az ebbe a sorba illeszthető, ám a költői pálya egy újabb szakaszát a (Seurat-ra utaló) „pontversekkel” egyszerre megnyitó és lezáró Úgy nincs, ahogy van2 is folyamatosan a méltó befejezést, az utolsó szó keresését célozta meg (vö. az utószóban is idézett beszédes TD-verscímmel: Lesz-e utolsó írásom), tette felvállalt programjává úgy, hogy e kötetek léte és működése lírai pontossággal modellezte az életmű egészének alakulását.

A pontversek adnak fogódzót jelen kötet számtalan darabjához, melyek ismét „szó- vagy tőmondat-pontokból” állnak össze (voltaképpen a pointillista festészet ábrázolástechnikája nyomán), jellemzően kombinatorikus költői játék formájában (és itt a „játék” semmiképp sem önértékű-önérdekű tevékenységet jelent). Az egyik ciklusnak is címet adó verskettősben (Elmúlt — Megvolt [Kötött — Szabad]) a végletekig, gyakorlatilag két alapszóra és azok variánsaira redukálva a versnyelvet, a múlt idejű létige és annak kvázi-szinonimája („nemlétige” — TD hagyatékából idézi az utószó), illetve ezek befejezettséget, lezártságot nyomatékosító igekötőinek variatív kombinálása, valamint a használt írásjelek tagoló és hangsúlymódosító szerepei szervezik a sorokat, versmondatokat. Itt csak két rövid részletet idézek: „Elmúlt. Megvolt. / Elmúlt? Megvolt. / Elmúlt. Megvolt? / Elmúlt? Megvolt?”; „Elvolt. Meg »múlt«. / Múlt, meg »volt el«. / Elvolt. »Múlt, meg«. / Múlt »el«, »megvolt«.” (Kiemelések az eredetiben; ez utóbbi vers után zárójeles, mégis instrukciószerű megjegyzés: „folytatható”.) Ez az önmagában is árnyat vető nyelvi takarékosság külön „ízt” és hangsúlyt kap, ha arra tekintünk, hogy e ciklus anyagát a szerző nagyjából egy héttel a halála előtt postázta el szerkesztőjének.

Ez az „árny”, ez a „súly” a kötet többi ciklusára is rávetül, ahogyan az utolsó hónapok-hetek alkotásait olvashatjuk, nézhetjük, azonban mégis nagyobb nyomatékkal jelenik meg e verses-rajzos darabokban az utolsó évtized szinte teljesen „líramentesített” (Tóth Ákos szép szava) munkásságával szemben a nyelvi alkotás újra megtalált öröme. Az előző, szintén a Tiszatájnál megjelent Tandori-kötet (Nincs beszédülés, 2018) vizuális bőségét követően (ahol az írásutániság, a beszédutániság jelölője-jelöléseként a kötet terjedelmének körülbelül 75–80 százalékában rajzolt lapok szerepeltek), a vers, az írás, az alkotás — illetve az ezekben való bizalom és hit — újraél(ed)ésének lehetünk tanúi a szerzővel együtt. E versek jó részének ugyanis „nincsen voltaképpeni, magukon, megírásuk történetén és a felette érzett csodálkozáson, valamint továbblendülést remélő és kereső ihlet önvizsgálatán túli tárgya — írja a szerkesztő —: a keletkezés folytonos révületében bemutatkozó új és új darabok szinte tökéletesen kitöltik azt a teret, melyet megmutatkozásukkal éppen ők hoznak létre.”

Azaz az immár tényleg közelinek érzett vég sem mint dráma jelenik meg, s bár többször említődnek például testi bajok, a versek mégsem válnak sem kesergővé (mint a megidéződő Kosztolányinál), sem cinikussá (mint Petri egyes kései verseiben): „a tragikum kivédése” olyan elegáns iróniával operál, mint a kötetben szintén többször emlegetett Aranynál: „Búsulok, örvendezem, / tölgyek alatt, nyíresen, / hírtelen vagy híresen, / túl lassúgyors létezem.” (A beszédes című A szilencz ciklusból.) És hasonló attitűd mutatkozik meg az önreflexív „ócska rímekkel, / ha neked ez kell” sorpárban is, melyre később visszautal: „s olcsó rímek, olcsó rímeket írtam: a lant, a lent, a lenti hant, ülök hantján a lantnak.” (Kiemelés tőlem — kl.) „Élre él napok, napra nap élek” — olvashatjuk (ezt és variációit) többször, különböző versekben, mintegy a „hérakleitoszi időtöltés” (utolsó) újragondolásaként is.

Meglepőnek tűnhet föl az Ottlik-esszék és -tanulmányok szerepeltetése az emiatt kissé zárványszerű Szellős ottlikológia című fejezetben, pedig Tandori a kötet legkorábbi tervezetében is szerepeltette ezt. Tudjuk, hogy a költői életút indulásának közismert, többször megírt szép epizódja után milyen folyamatos, rendre megújuló tényleges és irodalmi párbeszédeket folytatott szerzőnk Ottlikkal és körével, s a cikluscímet adó 2018-as írás ezt konkretizálja is például az emlékezetes első verseskötet, a Töredék Hamletnek egyes darabjainak beidézésével — az önreflexív líra itt konkrétan érintkezik az esszék témáival; az Ottlik-recepció szellemileg és fizikailag egyaránt összeér e könyvben a Tandori-lírával.

Nem lehet kellőképpen és eleget dicsérni a kötetet szerkesztő Tóth Ákos alapos, alázatos és lelkiismeretes munkáját, mellyel e kötetet összeállította, sőt: ahogyan a szerző állítja több helyen, tulajdonképpen társszerzőként tekint Tóthra — „igenis közös kötetünk […] Az írás én vagyok, a kötet TÁkos és TDezső” (kiemelések az eredetiben) —; amiként a kiadót is elismerés illeti a könyv rendhagyó és érzékeny tipográfiájáért, a rajzos-kézírásos lapok megfelelő méretben és minőségben közléséért: a méltó formátumért.

Befejezni azért kell (amit lehet, ami így szerves), hogy a befejezetlenség ne sugalljon hamis öröklétet” — írja Tandori az utolsó Ottlik-esszé végén. „Súlyos csend a hiány az alatt az emlékezetes sapka alatt” — írom újra én.

 

1     kabai lóránt: Tandori fore√er, Magyar Narancs, 2007. augusztus 30., elérhető ITT.  (utolsó megtekintés: 2022. január 24.).
2     kabai lóránt: Többszörös jelzések, Magyar Narancs, 2010. június 10., elérhető ITT.  (utolsó megtekintés: 2022. január 24.).