Hogyan szállnék én össze?

Egressy Zoltán prózája a februári Műútból

Mintha begyütt vóna ide a Béla papa az éjjel. Itt állt az ágynál. Aszondja nekem, tudod, mit gondótam? Mondom, mit? Három hetet adok, hogy elválunk vagy együtt maradunk. Aztán valami lépcsőkön mentem fölfelé. Egyszer csak ott állt előttem biciklivel. Sietnem köll, mondom neki, sok a mosnivaló. Erre fölpattant a biciklire. Ilyet mér tudok én álmodni, mikor ilyen soha nem vót, hogy elválunk, vagy ilyesmi. És mi három hét? Három hét múlva halok meg? Ha meghalok is, csak abba a fődbe ne tennének bele. Mennyi fődet rám raknak!

Élni se szeretek. Már minek? Mindig nagyobb nyűg leszek. Nem tudok menni. Bele köll nyugodnom, csak nehéz ám belenyugodni. Milyen menő vótam pedig! Bár az igaz, hogy nem szerettem gyalogolni. Biciklizni szerettem.

Jó ember vót az uram, most az álomba mégis elbocsátott. Azt köllött most hallanom, hogy már nem köllök, vájjunk el. Nekem nem vót eszembe soha elválni, csak mikor három hónapos házasok vótunk. Mikor orrba vágott. Nem éreztem annyira bűnösnek magamat. Kiabálták, hogy rakodjak, de nem vettem figyelembe. A Béla papa is rám szólt, hogy dógozzak, de csak szórakoztam, mer akkor ismerkedtem itt a népekkel. Asszonyokkal, lányokkal. Kinek dirigász te, mondom neki, nekem ne dirigájj. Ellöktem, az meg hanyatt esett. Akkor aztán ugrott, mer tudott ám ugrani, lehet, hogy pofon akart vágni, de orrba vágott, csak úgy dűlt az orrom vére. Mindenképpen el akartam menni, csak a Feri testvérem nem engedett, a világér se. Az is pont ott dógozott a házon. Aszonta, nem mehetek. Pedig akkor csak tizennyóc-tizenkilenc éves vót. Nem gyüssz haza, majd kibékűtök.

Ha akkor elengednek, soha nem gyüttem vóna vissza. Nem vótam még terhes, könnyen elmehettem vóna, nem én lettem vóna az első, aki elválik. Nem vótam szokva ilyenre, szidtak otthon, de soha nem ütöttek meg.

Az uram elsőbe nem mert elejbem állni. Én meg egy hétig nem álltam vele szóba. Gyütt az anyja, mindenféle jót beszét nekem, meg hogy jaj, nem akarta a fia, nem akarta. De mégis orrba vágott. Nekiálltam siránkozni. Nézegelődtem, néztem a kertbül a falum templomát. Pont oda lehetett látni a toronyra. Micsinyáhattam vóna? Arra gondótam, mér is vagyok én itt. Mikor elgyütt megkérni a kezemet, az Édes aszonta neki, hát fiam, várnod köll, a fát se vágják egyszerre ki. Majd megbeszéjjük a házasságot. Engem nem kérdeztek meg, az öregek elintézték. Hogy énnekem köll-e, nem köll-e, nem kérdezte senki.

Addig duzzogtam aztán, míg a Béla papa megfogadta, hogy többet a kezit nem teszi rám. Próbált velem foglalkozni, de még akkor is hiába. Nemegyszer sírt. Akkor nem sírtál, mondom, mikor orrba vágtál. Olyanokat mondott, hogy nem is szeretsz, ugye? Aszondtam neki, nem hát. Dinkás vótam ám. Sokszor megbántottam, amikor nem is érdemelte meg. Vót az a ronda büszkeségem. Dulifuli vótam, mint most az unokám.

Az éjjel sokáig nem tudtam elaludni. Ma meg nemigen vót kedvem enni. Paradicsommártást hoztak, meg tőtött paprikát. Pedig ennem köllene, az erő miatt. Így nem tudok karót verni a krizantémok mellé. A fejszének is kitört a nyele, nem tudom fölkötözni. Türelmem vóna hozzá, csak nemigen tudok menni. De hát én is csak nyögök, hogy ilyen szerencsétlen senki sincs, mint én, aztán aki fiatalabb, annak is mennyi baja van. Az utcába van egy kövér nő, negyvenhat-negyvenhét éves. Mútkor igen görbén gyütt. A férje igen elintézte. A lányuk tizenöt-tizenhat éves. Kap az is.

Aszondja a lányom férje, hogy menjek oda hozzájuk egypár hétig. Őnáluk aranyéletem lenne. De úgy kiabálnak egymással, hogyan tudnám én azt elhallgatni? Meg mindig esznek. Béla papa is jó evő vót, megevett az mindent. Akkor még főztem javába. Mennyit főztem, istenem! Mindent, ami gyütt sorba. Szerette a főzelékeket. Mindig megöntöztem neki. Kenyérrel ette. Nem vót egy nagy húsevő, de szerette azt is. Bár most is enne!

Sokszor eszembe van ám. Az is mennyit szenvedett kicsi korátul kezdve! Kimaradt az iskolábul, mer el köllött mennie dógozni ilyen mindenesnek. Az anyósom is de sokat dógozott. Járt főzni, mosni. Jó főző vót. Mikor már legénykedett a Béla papa, akkor a lovakkal hordta a lisztet. A huszonegyedik évibe meg elvitték katonának. Fogságba esett, kivitték Oroszországba. Sokat szenvedtek ám a magyar katonák. Meg is tetvesedtek. Akkor még nem ismertem. Csak 47 végitől. Aztán 48 május 17-én kerültem ide.

Az öccse is akart vóna engem. Jószívű vót. Mikor már a testvére felesége vótam, akkor is csak azt mondta mindig, hogy maradj, maradj, majd én. Besegített mindenbe. Csak az vót vele a probléma, hogy ivott, mint a gödény. Fölfogadták ilyen nagy parasztok kaszálni, aztán elmentek együtt borér. Sokszor berúgott. A Béla papa is ivott, nem mondhatom, hogy nem, mer ivott. Össze is vesztünk sokszor. Nem vótam olyan jó hozzá, mint ő hozzám, az biztos.

De aztán igen sokat változtam. Még az életébe is, de mióta meghalt, azóta pláne. Az vót a jó, mikor a templomnál dógoztunk együtt. Akkoriba kezdtem mindenfélébe a jót keresni. Azelőtt ez se tetszett, az se, de aztán a papokkal sokat elbeszélgettem, azok meg aszonták, Rozika, türelem, türelem, az ám a legfontosabb. Szerettek a papok. Jó emberek vótak. Gyüttek mindig elejbém, ölelgettek, csókulgattak.

Az egyik pap a bánatába halt bele. Elüldözték a kislánya miatt. Mer lett egy kislánya. A pap is csak ember. De aztán ki tudja, mi vót, hogy vót, A Szentírásba hányszor olvastam, hogy a Szűzanyába hogy fogant meg a kis Jézuska. Szent József ugyanúgy ember vót, mint mi, csak istenfélő vót. A Szentlélek szállta meg a Szűzmáriát. De akinek nincs hite, az ezt nem tudja elhinni. Az uramnak is vót ez a kis hibája, sokszor aszonta, te se tudod, senki se tudja, hogy történt. Nem akarta elhinni, hogy a Szentlélektül fogantatott a Szűzanya. Mondtam neki, hogy hát élettársul éltek, de nem mint a mostani emberek. Szent Józsefnek meg köllött tartóztatnia magát. Annyit beszéltem, hogy egyszer csak aszondta, jól van, akkor nem tudom. De hát csak a hihetetlen emberek gondóják azt. Montam neki, hogy ebbül a szempontbul buta vagy, hogy te is hihetetlen vagy.

Másféle világ vót az akkoriba. A Misi testvérem tanított ilyen ipari tanulókat. De mire köllött tanítania azokat? Az Isten ellen. Hiába akart vóna az Istenrül beszélni, nem szabadott. Aztán már nem akart, mer nagy kommunista lett. Hitván ember vót, még azt is beszélték, hogy jóba vót a lányával, avval is szemtelenkedett. Ha igaz, azt a jóisten nem bocsátja meg, az igen nagy bűn. Szenved még a tűzbe most is, a pokol tüzébe.

A fiamtul meg a menyemtül nem hallottam még, hogy istenem, segíts. Még mikor betegek, akkor se. A menyemet káromkodni se hallottam. Nem tudom, mi van benne. A fiam mondja a magáét. Az uram is tudta mondani. Az Isten faszát, meg ilyeneket. Csak a templomba türtőztette magát. Mikor már annyira fájt a lába, nézett föl az ég felé, és akkorákat káromkodott, soha nem felejtem el. Fenyegette az Istent. Azután megbánta. Aszondtam neki, a jóisten nem tudom, megbocsátja-e neked. Meg mondtam kis verseket, hogy minden este mondja el. Ó, édes istenem Virrasszon felettem gondviselő szemed, kérlek, óvd ez éjjel testemet, lelkemet. Szűzanyám és őrangyalkám, legyetek énvelem, ha ti rám vigyáztok, nyugodt lesz éjjelem. Mondtam neki, hogy mondd, hogy a Jézus nevében, ha nem is hangosan, az is sokat ér. Aztán hogy mondta-e, nem mondta, nem tudom.

A lányom az sokat imádkozik. Máma is aszondta a telefonba: annyira fájt a dereka, hogy elimádkozta a keresztutat, aztán ki is állt a fájás neki. A férje régen eljárt a templomba, de már nem. Most már csak káromkodik. A telefonba is hallom, hogy mit mond. Az anyád büdös kurva picsáját. Milyen csúnya beszéd az. Nem szerelembül ment ám hozzá a lányom. A rossebbeket. Minden baja vót vele, talán ott se marad, ha az anyósa nem beszéli rá. Az nem a fiának fogta a pártját, hanem a lányomnak. Udvaroltak ám neki még a házassága előtt elég sokan, mer csinos vót. Most is mennyi gyűrű van mindig az ujján, szereti az ilyeneket. Szeret pámpillázni. Úgy szenvedtem, mikor született, mint egy állat. Igen nehezen gyütt ki. A fiam máshogy vót, csak akkor meg a Béla papa nem vót otthon. Hazagyütt, de mindjár ment is hallgatni a 6–3 meccset. Akkor vót a néprádió. Aztán mikor gyütt haza, mondta neki a szomszéd, siess, Béla pajtás, a fiad már mindjár fut elejbéd.   

Begyütt ma a Vica. Olyan kövér, mekkora csöcsei vannak! Aszondja, ő soha nem hordott melltartót. Én most is hordok, este levetem, reggel fölveszem. Aszondta a Vica egyszer, mondjad, anyukám. Hát ezt az uram mondta nekem sokszor. Én meg mindig  mondtam neki, hogy nem vagyok az anyukád. Mikor már nem tudott járni, nekem meg dógoznom köllött, az vót a szerencse, hogy a Somogyi minden délután begyütt. Hozattak bort, elbeszélgettek. Mikor az uram kórházba került, a Somogyi gyütt akkor is. Addigra már meghalt a felesége. Hatvanéves vót. Nagyon féltékeny vót a Somogyira. Vót, hogy látták, ahogy a Somogyi más nőkkel bemegy a kukoricásba. Egyszer elhivatott, hogy mondjam meg a feleségének, hogy én nem láttam. Láttam pedig. Hogy csak beszélgettek, vagy jóba vótak, azt nem tudom, azt nem láttam, hogy akármit csinyáltak vóna. A nagy kukoricásba. De ha láttam vóna, akkor se árultam vóna el. Aszondtam, én nem láttam semmit, azt se, hogy bement vóna. Akkor aztán igen megverte a feleségit. Beleverte a fejit a falba. Szegény, kapott eleget.

Vót, hogy egy cigánylányt is megbúbolt a Somogyi, egy autón. Azt láttam. Mikor az uram meghalt, aszondta, gyere csak be egy kicsit. Nem érek én rá, mondom. De azér csak bementem. Tudod, mit akarok, aszondja. Mondom, nem tudom. Hogy nem vóna-e jó nekünk most már végre összeszállni. Hühü, mondom, hát hogy beszélsz te? Hogyan szállnék én össze akárkivel?

Mindig udvarolt nekem, korábban is, mikor fiatalok vótunk. Jolka így, Jolka úgy. Már a magtárba is énvelem heccelődött. Nem mondtam ám meg az uramnak. De aztán nem történt semmi, mer úgy vótam vele, hogy tisztán az oltárig, híen a sírig. Én ezt meg is tartottam. Pedig rám akartak fogni sok mindent. Aszondták, én is jártam a Somogyival a kukoricásba. De nem vót ám igaz. Ha valaki itt beszélt valakivel, mindjár összesúgdolóztak a pletykanépek.

A téeszbe is beszéltek rólam mindenfélit, kivel vagyok jóba, kivel nem, ott is rám akartak fogni valamit. Abba az időbe így vót ez. Meg vót még a ruszki röpülős, szerelmes vót belém, az igaz, még ide is röpült a ház fölé, mikor nem vót itthon az uram. Valahogy megtudta, mikor nincs itthon. De azzal se történt semmi olyan, azt is csak rám akarták fogni.

Milyen hideg az én lábam, nincs benn vér. Reggel röstelltem fölhúzni a harisnyát, de hónap fölhúzom. Vagy talán már éjjelre is. Jó vóna, ha gyünne megint a Béla papa, megválaszolnám neki, hogy nem válunk el, de három hét múlva meghalok, aztán megyek utána.