Stefano Marino az olasz esztétikai gondolkodás középnemzedékének kiemelkedő alakja, a Bolognai Egyetem „Divatkultúrák és divatgyakorlatok” BA képzésének vezetője. A rockzenei dobosként is működő filozófus önálló és szerkesztett köteteket jegyez többek között a Radiohead filozófiájáról, Frank Zappáról, a Pearl Jam esztétikájáról, a divat filozófiai perspektíváiról és a populáris kultúráról, miközben olasz nyelvre fordítja és interpretálja Adorno, Gadamer, Eugen Fink és Richard Shusterman műveit. A beszélgetés utóbbi filozófus magyarországi látogatása előtt készült, mely látogatás során a világ számos vezető esztétájával együtt Marino is részt vesz majd ama kérdés megtárgyalásában, hogy az esztétika problémáinak pragmatista megközelítése milyen érvényességgel és aktualitással bír korunkban.
VERES: E beszélgetés a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen megrendezésre kerülő nemzetközi esztétikai konferencia előkészületei közben zajlik. A négynapos esemény apropóját egy igen széleskörű kihatást gyakorló esztétikai szakkönyv megjelenésének 30. évfordulója adja. A szóban forgó mű a humántudományok és a művészetek számos területén tette világhírűvé szerzőjét – a filozófia és az esztétika szűkebb körein messze túlmutatva –, a Florida Atlantic University hazai bölcsészkörökben is jól ismert professzorát, Richard Shustermant. Pontosan tíz évvel az eredeti mű, a Pragmatista esztétika első megjelenését követően, 2002-ben látott napvilágot a könyv második, bővített kiadása, és meg kell jegyezzük, e második kiadás ugyanolyan nagy hatásúnak bizonyult, mint amilyen az első volt. Ugyanis egy egészen új interdiszciplináris tudományterület, a szómaesztétika – azaz az élő, érzékelő és intenciókkal teli test kiindulópontja felől elgondolt filozófiai esztétika – körvonalait vázolta fel az újonnan hozzátoldott zárófejezet. E kutatási terület azóta nagymértékben fejlődött és nemzetközi hálózatosodáson esett át. Ennek jele volt az is, amikor tíz évvel a második kiadás megjelenését követően, 2012-ben, Párizsban jelentős nemzetközi szimpóziumot és képzőművészeti kiállítást rendeztek a könyv megjelenésének évfordulóján. Addigra számos gondolkodó és művész ismerte fel, milyen visszafordíthatatlan hatást gyakorolt Shusterman az esztétikai jelenségek, az esztétikai műveltség és az esztétika politikai dimenzióinak felfogását illetően.
A 2022. május 25-28. között a MOME-n megrendezésre kerülő konferencia a fenti minta ismétlődésének tekinthető, amennyiben a legkorszerűbb pragmatista esztétikai nézetek 10 évenkénti kiadásának újabb állomására számíthatunk. Természetesen az esemény díszvendége Richard Shusterman lesz, de mellette olyan prominens kulcselőadók szólalnak fel, mint Barbara Formis a párizsi Sorbonne-ról (a 2012-es konferencia szervezője), Tanehisa Otabe a Tokiói Egyetemről (Shusterman számos ázsiai dialóguspartnerének egyike), valamint Kristina Höök (a stockholmi KTH médiatechnológia és interakciótervezés professzora, a szomaesztétika-orientált design egyik vezető figurája).
Ezen a ponton szeretném feltenni az első kérdésemet: mikor és hogyan találkoztál Shusterman Pragmatista esztétikájával, és hogyan hatott az esztétikai gondolkodásodra?
MARINO: Először is szeretném megköszönni az érdeklődést a munkám iránt, és a lehetőséget, hogy beszélhetek arról, miként gyakorolt hatást Shusterman Pragmatista esztétikája az elmúlt években kibontakozott filozófiai tevékenységemre. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek a MOME-n a pragmatista esztétikáról szóló nemzetközi konferencián, és hogy ebben az összefüggésben interjút adhatok. Ami a te kérdésedet illeti, hadd kezdjem egy kicsit távolabbról, megemlítve Giovanni Matteuccit, az olaszországi esztétikai diskurzus egyik vezéregyéniségét, aki kollégám és korábban témavezetőm is volt a Bolognai Egyetemen töltött posztdoktori időszakom alatt, akivel szoros tudományos együttműködésben álltam és állok ma is, és aki kulcsszerepet játszott abban, hogy kapcsolatba kerültem Shusterman filozófiájával. Matteucci professzorral közössen végzett munkáink kapcsán kiemelném, hogy 2016-2017-ben közösen szerkesztettünk egy könyvet a divat esztétikájáról és a Discipline Filosofiche egy különszámát Adorno dialektikájáról. 2018-ban németből olaszra fordítottuk Adorno jazzről szóló esszéit, és nemrég egy új kiadványon dolgoztunk, amely Eugen Fink divatról szóló fenomenológiai megfontolásait tárgyalja.
De visszatérve a konkrét kérdésre, Shusterman Pragmatista esztétikájával éppen a posztdoktori éveim alatt, tehát körülbelül hét-nyolc évvel ezelőtt találkoztam először, egyrészt azért, mert a könyvnek nemzetközi szinten nagy híre volt, másrészt azért, mert Matteucci felügyelte és szerkesztette a könyv olasz fordítását, amelyet az Olasz Esztétikai Társasághoz kapcsolódó Aesthetica kiadó adott ki. Abban az időben már túl voltam a Gadamer hermeneutikájáról szóló doktori disszertációmon, publikáltam néhány munkát Adorno dialektikájáról, találkoztam Rorty neopragmatizmusával, és elkezdtem a populáris kultúra esztétikájával is foglalkozni, különösen a divatra és a könnyűzenére összpontosítva. (Ez utóbbi téma azért is fontos számomra, mert korábban, szintén a Bolognai Egyetemen zenetudományi tanulmányokat folytattam, és egy rockzenekar fiatal dobosaként zenei karriert próbáltam befutni!) E főként a hermeneutikára és a frankfurti iskola kritikai elméleteire épülő alapjaim nyomán a Shusterman filozófiájával történt első találkozásom különösen a populáris kultúra mellett kifejtett, jól felépített és meggyőző védőbeszéde okán hatott azonnal esztétikai gondolkodásomra (ráadásul a Pragmatista esztétika mindezt éppen a könnyűzenéből vett példákkal hajtotta végre két központi fejezetében). De hatással volt rám Shusterman műve azért is, mert a Pragmatista esztétikában a neopragmatizmusnak az esztétika területén érvényesített koherens és jól megalapozott továbbfejlesztését találtam, oly módon kifejtve, ahogyan azt Rorty nyelvközpontúbb neopragmatizmusában nem sikerült felfedeznem.
VERES: Ami engem illet, amikor zöldfülű doktoranduszként először olvastam Shusterman Pragmatista esztétikáját, kihívásnak éreztem, hogy eligazodjak egyrészt az esztétikai gondolkodás történetét bemutató elegáns és sokszálú elemzései, másrészt az univerzális hermeneutikának alternatívát állító posztanalitikus attitűdje között – ezt nevezte a könyvben “az értelmezés alatt” érvényre jutó tapasztalati rétegnek. Később rájöttem, hogy a könyv legalább három érdemi irányt kínált mind az angolszász analitikus esztétika, mind a kontinentális esztétika továbbfejlesztésére, amely már egy ideje meglehetősen szenvedett a „művészet végéről” szóló hegeli elképzelésből áradó apokaliptikus hangnemtől, és mintha megrekedt volna abban, hogy utóiratokat fogalmaz az esztétika eszméiről – legalábbis nekem, az akkori magyarországi prespektívából szemlélve így tűnt. A három ösztönző irány, amelyre utalok, a következő: (1) először is a könyv érvényes módon tette újra hangsúlyossá az esztétika társadalmi dimenzióit, mindenek előtt az esztétikai gondolkodás demokratizálásának szükségességét illetően; (2) másodsorban érzékletesen előtárt egy kognitív-episztemológiai dimenziót, amely az esztétikai tapasztalat nem-diszkurzív természetéhez kapcsolódik; és (3) harmadrészt egy olyan irányt is kijelölt, amely a percepció jelentőségét újította meg, s amely az esztétikai tapasztalat – bármilyen esztétikai élmény – szükségszerűen testi követelményeihez kapcsolódik. Meglátásom szerint ezek az irányok három egyedi vektort állítanak fel a művészetekről és az esztétikai jelenségekről való további gondolkodás számára. De lehet, hogy te másképp látod, és más vektorokat is felfedeztél a Pragmatista esztétikában.
MARINO: Teljesen egyetértek veled abban, hogy ezek az elemek és ezek a vektorok erősen jelen vannak a Pragmatista esztétikában, és valóban ezek jelentik Shusterman könyvének legérdekesebb aspektusait. Ugyanakkor, valószínűleg részben eltérő hátterem miatt (amely, mint említettem, magában foglalta és még mindig magában foglalja Adorno erős hatását; az ő dialektikus gondolkodásának szenteltem legutóbbi könyveimet: Le verità del non-vero, 2019; Verità e non-verità del popular, 2021; The „Aging” of Adorno’s Aesthetic Theory, 2021), azok a vektorok, amelyeket a Pragmatista esztétikában felfedeztem, és amelyek nagyban befolyásolták a művészetekről és az esztétikai jelenségekről kialakított nézeteimet, részben eltérnek az általad említettektől: három ilyen irányt is szívesen szóba hoznék.
Mindenekelőtt hadd említsem a populáris kultúra esztétikájának ügyét, mely általában és specifikusan a könnyűzenére vonatkoztatva is megjelenik a könyvben. 2014-ben jelent meg a La filosofia di Frank Zappa című könyvem, amelyben Adorno zenefilozófiáról és zeneszociológiáról szóló korszakalkotó írásaiból származó fogalmakat használtam fel „heterodox módon”, hogy megpróbáljak megmutatni valamit: miközben a kortárs könnyűzene egy bizonyos része vitán felül a standardizált/pszeudo-individualizált árucikkek kategóriájába tartozik, ahogyan azt Adorno már az 1940-es években megállapította, a kortárs könnyűzene egy fontos része fordítva is képes működni. „A piacon marad, de nem a piac értékei irányítják” – ahogyan azt egykor Robert Fripp híres aforizmája megfogalmazta. Tehát egy olyan fajta könnyűzene esztétikai létmódjának feltárásáról van szó, amely zene bár gyakran sztenderdizált alapanyagokból indul ki, mégis képes egyedi és eredeti kompozíciókat létrehozni. Ezt mesterien mutatták be olyan figurák, mint Frank Zappa, és újabban például a Radiohead, amely a 2021-es, tanítványommal Eleonora Guzzival közösen írt La filosofia dei Radiohead című könyvem tárgya. Bár elégedett voltam a Zappáról szóló könyvemmel, és bár pozitív kritikákat kapott olasz folyóiratokban és weboldalakon, akkoriban úgy éreztem, hogy még mindig hiányzik egy, az Adornóéhoz hasonlóan erős és erőteljes filozófiai háttér, amelyet megpróbálhatnék eredeti módon összekapcsolni Adorno nagy hatású, de néha túlságosan is kritikus megközelítésével, amely – mint köztudott – a populáris kultúra egészét elítélte. Nos, éppen ezt a filozófiai alapot találtam meg Shusterman „Forma és funk”, “A rap művészete”, valamint a country-musicalekről írott esszéiben, és sok szempontból ez felszabadítóan hatott rám, lehetővé téve, hogy a pop-rock zene esztétikájával foglalkozó első írásaimban még jelenlévő bizonyos korlátokat át tudjam lépni, továbbá, hogy fokozatosan fejlesszem saját esztétikai gondolkodásomat a könnyűzene és a populáris kultúra összefüggéseiben. Ebben a folyamatban bizonyára fontos lépés volt, hogy 2017 nyarán részt vettem a Szegedi Tudományegyetemen egy szomaesztétikai konferencián egy rockzenéről szóló előadással, amely a hallgatóság (köztük Richard Shusterman, Krémer Sándor, Horányi Attila és Anne Tarvainen) részéről biztató visszajelzést kapott. A későbbi írásaim ezen a területen – mint például az Adorno and Popular Music (2019), a Pearl Jam and Philosophy (2021) és a Popular Culture and Social Criticism (2021) című kötetekben szereplő esszéim – kétségtelenül ezt a folyamatot tükrözik, továbbá azt a kísérletemet, hogy egyfajta kombinációt hozzak létre és egyensúlyt találjak az adornói kritikai elmélet által nyújtott erőteljes fogalmi eszközök és a shustermani pragmatizmus által kínált perspektíva között.
VERES: Említetted, hogy további szempontok is meghatározóvá váltak számodra a Pragmatista Esztétikából.
MARINO: Igen, a pragmatista esztétikai perspektíva másik vektora, amely nagy hatással volt rám, az esztétika és az etika közötti kapcsolatra vezethető vissza. Ami azt illeti, a Pragmatista esztétika egyik legalapvetőbb és leginkább lenyűgöző jellemzője számomra éppen az, hogy képes bizonyos határokat átlépni, és meggyőző (tehát nem pusztán eklektikus) módon összekapcsolni azokat az ösztönző felismeréseket, amelyeket különböző filozófiai megközelítésekből nyerhetünk, ideértve mind nyugati, mind nem-nyugati hagyományokat. Erről, véleményem szerint, különösen Shusterman legújabb szomaesztétikai munkái tanúskodnak, köztük a Bodies in the Streets (2019) című szerkesztett gyűjteménye és a szexualitás szomaesztétikájáról szóló szisztematikus monográfiája, az Ars Erotica (2021). A jól bevált és olykor túlságosan merev határok és korlátok átlépésére szembetűnő példa az, amit Shusterman a Pragmatista esztétikában és más írásaiban is gyakorol, amikor nem korlátozza magát pusztán az esztétikai kérdésekkel való foglalkozásra (bár magát az “esztétikát” is tágabban és átfogóbb módon fogja fel, mint pusztán a művészet filozófiáját), hanem széles ajtót nyit az esztétika, az etika és a politika közötti sokrétű kapcsolatok feltárása felé. Ilyen például a Pragmatista esztétika posztmodern etikáról és a létezés esztétikájáról szóló – utolsó előtti – fejezete, amelyet személy szerint a könyv egyik leginkább stimuláló részének tartok, és amelyet többször felhasználtam saját kurzusaimhoz a Bolognai Egyetemen.
De van a könyvben egy harmadik vektor is, amit megemlítenék, mert nagyon fontosnak tartom: ez pedig a szómaesztétika vektora, amelyet a Pragmatista esztétika második kiadásának utolsó fejezete körvonalaz, és amely révén Shusterman eredeti módon fejlesztette tovább a pragmatizmust az élő test filozófiája irányába. Akárcsak a populáris kultúra melletti védőbeszéde, Shusterman testtapasztalatainkra irányuló széleskörű, összetett és interdiszciplináris megközelítése is felettébb érvényes és felszabadító hatású volt saját gondolkodásom szempontjából. A The Journal of Somaesthetics című folyóiratban (2019) megjelent egyik cikkemben például megpróbáltam szomaesztétikai szempontból reflektálni a zenei improvizáció tapasztalatára, amely mind filozófusként, mind zenészként mindig is nagyon érdekelt. A szómaesztétika alapvető és eredeti javaslata abban áll, hogy a filozófia mind elméleti, mind gyakorlati összefüggésben koncentráljon a testre (ez utóbbi minden bizonnyal megkülönbözteti a test más, tisztán elméleti filozófiai megközelítéseitől). Ez a kiindulás engem arra késztetett, hogy az improvizációról szóló írásomban ne csak cikkekből és könyvekből származó gondolatokat igyekezzek felhasználni, mint a filozófiai inspiráció kézenfekvő forrásait, hanem a dobosként szerzett személyes tapasztalataimat is.
Gondolkodásomra a szómaesztétika más összefüggésben is felszabadítólag hatott, amit nemrégiben a Szexualitás és/mint művészet, hatalom és megbékélés című, a Foucault Studies 2021 decemberi számában megjelent hosszabb tanulmányomban adtam elő. Ez az esszé bevezetőként szolgált egy tematikus blokkban, amely Shusterman Ars Eroticájához kapcsolódó írásokat tartalmazott. Ebben a cikkben nemcsak arra éreztem magam szabadnak, hogy különböző források (filozófia, zene, film stb.) felhasználásával próbáljam meg a magam módján elővezetni álláspontomat az emberi élet egy olyan alapvető dimenziójáról, mint a szexualitás, hanem arra is, hogy cikkem utolsó részében Shusterman, Marcuse és Adorno ösztönző meglátásait összekapcsoljam személyes tapasztalataimmal, nevezetesen azzal, amit a szexualitásról gondolok, de különösen azzal, amit érzek (mert persze ebben az esetben valószínűleg inkább érzésről van szó, mint puszta gondolkodásról). Cikkem végén például azt írtam, hogy „a szexuális együttlét a ‘belépés’ és a ‘befogadás’ vagy a ‘befogadottá válás’ egyidejű dialektikus viszonyához hasonlítható, amelyben az erotikus együttlétben részt vevő valamennyi partner izgalmas interszubjektív párbeszédben vesz részt, és nem ritkán spontán és élvezetes módon cserélnek szerepet. […] A szeretkezés öröme, az általa kiváltott szomatikus élvezet sajátosan ‘vak’ jellegével, mindennek ellenére képes arra, hogy (filozófiai szinten is) ‘felnyissa a szemünket’, sokkal inkább, mint azt fogalmak és érvelések révén valaha is képesek lennénk elérni. […] Az örömteli szexualitás minden bizonnyal még egy szabadsághiányos és megbékíthetetlen világban is a szabadságra és megbékélésre irányuló futó pillantás lehetőségét kínálja, és ezzel talán a realitás és az emberi kapcsolatok egy olyan fokozatos átalakulásának irányába mutat, amely a más emberi lényekkel létesített egység, az össze- és egybeolvadás, a kölcsönös áthatás és egymásba hatás legintimebb, legfinomabb, legszebb és legkommunikatívabb, ezért erőteljes és néha az egész életet megváltoztató élményéből indul ki. […] A szabad, konszenzuális, spontán és örömteli szexuális együttlét egyaránt magában foglalja a két vagy több test közötti fizikai érintkezés látszólagos felszínességét, és a két vagy több emberi lény közötti hiteles ‘horizontösszeolvadás’ szellemi és érzelmi mélységét”.
Nos, bár mindig is így gondolkodtam az emberi szexualitásról, és különösen így éltem meg, de csak nemrég találtam meg a megfelelő szókincset és fogalmakat ahhoz, hogy ezeket a gondolatokat filozófiailag is adekvát formában próbáljam meg bemutatni és megmagyarázni, és úgy gondolom, hogy ebben a folyamatban (amelynek, ismétlem, van egy felszabadító aspektusa is a tudományos munka sajátosan merev és „érzelemmentes” normái alól) nagy szerepet játszott a szómaesztétikával és annak legújabb fejleményeivel való találkozásom, amely, mint említettem, a szeretkezés élményét is témájává teszi. Véleményem szerint, pluralista és demokratikus hozzáállása miatt (amit beszélgetésünk elején te is megemlítettél) Shusterman pragmatista filozófiája, illetve a szómaesztétika fontos vizsgálati eszközöket és ösztönző meglátásokat nyújthat, többek között a szexualitással kapcsolatban is, nagy figyelmet és nagy tiszteletet tanúsítva a nemiség iránt, és nagy nyitottságot mutatva a feminizmus és az LMBTQ+ kultúra kortárs vitái iránt.
VERES: Úgy látom, válaszod arra mutat rá, hogy a Pragmatista esztétika a maga ösztönző erejét elsősorban talán nem is az esztétikai problémák meghatározásában fejtette ki (noha alcíme szerint céljainak egyike „a művészet újragondolása” volt), hanem még inkább transzgresszív filozófiai magatartása révén, közelebbről azáltal, ahogyan választott tárgyait (a hiphopot, a hétköznapi életvilág esztétikai színtereit, a test esztétikai dimenzióit) megközelítette; illetve azáltal is, ahogy e tárgyak tapasztalatát tematizálta, és ahogyan nevet adott e tapasztalatoknak. Egyébiránt, könyve második kiadásának előszavában maga Shusterman is kijelenti, hogy bár az első megjelenés óta eltelt tíz esztendőben gondolkodása természetesen számos vonatkozásban változott, mégsem érezte kötelességének, hogy szisztematikusan revideálja a korábbi szöveget, ehelyett szinte mindent változatlanul hagyott – azt azonban mindenképpen szükségesnek találta, hogy a szómaesztétika időközben felfedezett kutatási mezejének teljes spektrumát felvillantsa az újonnan hozzáadott záró fejezetben. Nyilvánvaló, hogy számára a kutatás vitalitásának és rugalmasságának fenntartása jelentette a prioritást, nem a doktrinális egyértelműség és a fogalmi véglegesség – bármennyire is ösztönzi ezt az analitikus filozófia Shusterman részéről is jól ismert szellemisége. Mindez elvezet ahhoz az utolsó témakörhöz, amit érinteni szeretnék ebben a rövid beszélgetésben. Az előttünk álló konferencia címe: Looking Forward After 30 Years, tehát „előretekintés 30 év múltán.” Ez aláhúzza azt a határozottan jövőorientált megközelítést, amely talán még Adornóhoz is kötheti a szomaesztétikai projektet, de Walt Whitman örökségéhez mindenképpen, akinek sorait a populáris kultúra közönsége számára is ismerté tette, mi több, bátran kiegészítette Peter Weir filmja, a Holt költők társasága. Ez a film éppen abban az időszakban készült, amikor a Pragmatista esztétika első változata íródott: “What will your verse be?” – „Mi lesz majd a te sorod?” – kérdezi a filmben Whitman költeményéhez kapcsolódóan a Robin Williams által alakított Keating tanár úr. A whitmani örökséget a kutatás kontextusában megidézve ezzel a kérdéssel zárnám beszélgetésünk: mit gondolsz az esztétikai gondolkodás jövőjéről? Vajon e jövő elsősorban bizonyos témák, bizonyos megközelítésmódok, avagy bizonyos újszerű szótárak révén bontakozhaz majd ki?
MARINO: Nos, először is hadd mondjam el, hogy ez a kérdés számomra nem csak intellektuálisan érdekes és izgalmas, hanem érzelmileg is fontos, sőt némileg megindító. Azzal, hogy megemlítetted Walt Whitman Fűszálak című versgyűjteményét és Peter Weir Holt költők társaságát, életem legfőbb inspirációs forrásái közül tapintottál rá kettőre is. Filozófiai cikkeim és könyveim mellett ugyanis az utóbbi években megjelentettem két verseskötetet, a Frammenti di agonia umananimale (2015) és a Fratture multiple alle ossa e al cuore (2019) című gyűjteményeket. Utóbb pedig nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor a Gradiva, az olasz költészet nemzetközi folyóirata négy újabb költeményemet tette közzé 2021-ben. Noha nyilvánvalóan nem tekintem magamat költőnek a szó erős, hangsúlyos vagy akár nagyzoló értelmében, be kell vallanom, hogy a versírás mindig is fontos volt számomra: arra adott mindig is lehetőséget, hogy kifejezhessek olyan érzéseket és gondolatokat, amelyeket másképpen nem tudtam volna közölni, továbbá a „nehéz időszakokban” a versírás (illetve publikálásuk, amikor egy elfogadható esztétikai színvonalat elértek) felbecsülhetetlen katartikus és terápiás jelentőségre tett szert számomra. Mármost, Giuseppe Ungaretti és Paul Celan mellett (jóllehet éles kontrasztban áll ezek költői stílusával) éppen Walt Whitman költészete vált számomra a leginkább inspirálóvá. Jövőbeli terveim között szerepel, hogy Whitman szómaesztétikájáról írjak egy cikket (vagy akár egy kisebb könyvet – ki tudja). Közelebbről, arról szólna ez a cikk vagy kis könyv, hogy a test milyen fundamentális szerepet játszik a Fűszálak számos darabjában, és hogy a Whitman által kifejezett nézetek és gondolatok az ember testiségének hatalmáról és mindennek az élet összes területére hatást gyakorló jelentőségéről mennyire eredetiek. Ez lehet tehát az első válaszom whitmani kérdésedre – szigorúan magát Whitman tartva szem előtt – “What will your verse be?”
Általánosabb szinten válaszolva azt mondanám, hogy a filozófia és a költészet közötti kapcsolat mindig is alapvető és rendkívül jelentős volt, noha, mint azt jól tudjuk, ez a kapcsolat gyakran problematikus, sőt kritikus jelleget öltött. E feszültségteli viszony példái – függően az egyes gondolkodók és költők különböző nézőpontjaitól – Platóntól Heideggerig, sőt napjainkig terjednek. Úgy hiszem, ez a viszony továbbra is nagyon lényeges tartalma lesz az esztétikai gondolkodásnak, és ezzel együtt azt is nyilvánvalónak gondolom, hogy a többi „hagyományos” téma, mint a filozófia és a festészet, a filozófia és a zene, illetve a filozófiai és a többi művészet relációja szintén nagy jelentőségű marad az esztétika jövőbeli diskurzusában. Más szóval, az a „dialektika,” amelyet régi és új, hagyományos és mai témák között láthatunk, nem olyan természetű, mely a tradíció hátrahagyását írná elő az új ösvények felfedezése kedvéért, inkább olyan dialektika, mely folytonosan az egyensúlyi és befogadó álláspont megtalálására törekszik. Olyan álláspontról beszélek, amely képes lehet azt, amit a hagyományos témák és megközelítések taníthatnak nekünk termékenyen ötvözni mindazzal, amit az újabb, kortárs és gyakran kísérleti kutatások és kérdések kínálnak. Végülis, amit Shusterman Pragmatista esztétikájától tanultam, és amivel töretlenül egyetértek, az annak gondolata, hogy a cél nem „a művészet intézményének eltörlése, hanem annak átalakítása,” és hogy szándékunk nem lehet más, mint hogy „megnyissuk és bővítsük” a művészet múzeumait ahelyett, hogy (akár csak metaforikusan is) bezárnánk azokat (269). Mindezt olyan – a pragmatizmus és a kritikai elmélet részéről egyaránt képviselt – célokat szem előtt tartva kell megtennünk, mint például, hogy ösztönözzük a nagyobb nyitottságot az iránt, hogy a magas művészet „elő tudja segíteni a progresszív etikai és társadalmi-politikai változásokat,” (269) miközben nagyobb nyitottságot mutassunk ama gondolat iránt is, hogy a populáris művészet valóban „képes gazdagítani és újraformálni az esztétikumról alkotott hagyományos fogalmunkat” (319). Ebből a nézőpontból szemlélve a hagyomáynos logika „vagy-vagy” (máskor inkább „sem-sem”) viszonyait felválthatnánk a inkluzívabb és pragmatikusabb „is-is” relációkkal.
VERES: Ha jól értem, a kérdésemre adott válaszod is ennek a diszjunktív („is-is”) logikának a példája, hiszen a témák, a megközelítések és a szótárak együttes szerepére utlasz.
MARINO: Pontosan. És ezen túlmenően, az esztétikai gondolkodás jövőjét illető témák, megközelítésmódok és szótárak ügyére nézvést úgy összegezném válaszomat, hogy a divat esztétikáját látom ma az egyik legtermékenyebb területnek. A divatot tudományos szempontból sokáig alábecsülték, de az elmúlt évtizedekben ez az álláspont részben megváltozott (olyan filozófusok esszéi nyomán, mint Lars Svendsen, Nickolas Pappas, Elene Esposito, Gwen Grewal, Giovanni Matteucci, Richard Shusterman és mások). Ma úgy tűnik számomra, hogy a divat filozófiai szemléletű megközelítései a fashion studies hatalmas és sokszínű területén a legeredetibb perspektívákat kínálják. Az említett szerzők által megfogalmazott meglátásokra támaszkodva, megpróbálva – akár radikálisan – továbbfejleszteni a divat esztétikájáról szóló diskurzust, néhány közelmúltban megjelent írásomban amellett érveltem, hogy a popkultúra és a divat jelenünkben kibontakozott példátlan hatóereje és érvényessége láthatóan az élet és a világ nem csupán posztmodern, de egyemesen poszt-metafizikai érzékelésének irányába mutat. Ennek pedig, könnyen belátható módon, számos következménye és velejárója van, amiket a maga idejében egy monográfiában szeretnék feltárni. Számomra a divat esztétikája egy kifejezetten ígéretes iránynak tűnik, sok egyéb mellett, amik az esztétikai gondolkodás jövőjét határozhatják meg.
De vannak még további ambícióim is: a kritikai elmélet képviselőjeként, erősen Adorno és Marcuse hatása alatt álva, az érdeklődésem középpontjában az esztétikum és az etikai, illetve szociopolitikai változás lehetősége közötti reláció áll. E viszony kérdését kifejezetten relevánsnak gondolom az esztétikai gondolkodás jövőjét illetően. Ebben a tekintetben különösen az esztétika és a feminizmus által felvetett kérdések összefüggései ragadták meg a figyelmemet, köszönhetően egyfelől munkatársamnak és barátomnak, Federica Muzzarellinek (aki a fotográfia és a feminizmus kutatója, továbbá a Bolognai Egyetemen működő “Kultúra, Divat és Kommunikáció” nemzetközi kutatási központ tagja, akárcsak jómagam), és másfelől egyetemi hallgatóimnak (név szerint Ginestra Bacchiónak, Anna Pretinek és Ines Zampaglionénak), akik alaposan kivették a részüket a feminista küzdelmekből. Az előkészítés alatt álló projektjeim közül kettő is e témakörhöz kapcsolódik: az egyik a lengyel kollégáimmal, Dominika Czakonnal és Natalia Anna Michnával közösen szerkesztette Popular Culture and Feminism című kötet, a másik a Perspectives on Nancy Fraser’s Thought: Philosophy, Feminism, Capitalism című gyűjtemény, melyet olasz kollégáimmal, Valentina Antoniollal és Olimpia Malatestával szerkesztek.
VERES: Kedves Stefano, köszönöm a beszélgetést és ösztönző találkozásokat kívánok a budapesti konferenciához.