Anton Wilhelm Amo Aximban, a mai Ghána területén született valamikor 1700 és 1703 között. Hősünk 1707-ben érkezik Európába, majd rövid időn belül Anton Ulrich braunschweig-wolfenbütteli herceg szolgálója lesz, mint úgynevezett „udvari mór” („kammermohr”). Anton Ulrich valamilyen oknál fogva úgy dönt, hogy Amót taníttatni fogja, és ezzel meg is határozza a fiú későbbi életútját, aki az ezt követő két évtized folyamán a hallei, wittenbergi és jénai egyetemeken tanul, ír és tanít. 1734-ben Wittenbergben a mai PhD-hez hasonló magister legens fokozatot szerez filozófiából. Valószínűleg ő az első afrikai származású ember, aki elnyeri ezt a fokozatot. Filozófiai szövegeiben Amo az elme és a test karteziánus dualista elméletének eredeti, több szempontból radikális értelmezése mellett érvel. Álláspontja szerint a lélek lényegét tekintve tiszta aktivitás, ezen aktivitás pedig a megértésre irányul: a lélek nem „szenved”, azaz nem érheti külső hatás, és ezért nem is érzékel. Ami érzékel, az az „élő, organikus” test. Viszont a lélek folyamatosan figyeli a test állapotváltozásait, azok apropóján cselekszik. A lélek természete szerint célirányosan aktív: a cél az ismeretszerzés és a megértés, erre használja a lélek a testet mint eszközt. Ahogyan például a mikroszkóp is eszköz, amellyel ismereteket szerzünk a világról, Amo szerint az érzékszerveinket is erre használjuk, csak kevésbé tudatosan.
Fennmaradt források alapján Amo 1748-ban visszatér Aximba, habár az addigi életének jelentős részét a Német-római Birodalomban töltötte. Ekkor már több mint egy évtizede patrónus nélkül tengődik: 1735-ben kihal a hercegi családnak azon ága, amely szolgálóként alkalmazta és iskoláztatta, majd pedig támogatta az akadémiai előmenetelét. 1748-ig a férfi tanításból tartotta el magát, a fiatal Kanthoz hasonlóan állandó fizetés nélküli egyetemi oktatóként dolgozott, közvetlenül a diákoktól szedve be a fizetségét. Érdemes megjegyezni, hogy akkoriban ez teljesen természetes volt; Amo esete talán annyiban különleges, hogy valószínűleg nem volt más forrásból jelentős bevétele vagy vagyona. A róla szóló utolsó korabeli beszámoló alapján 1752-ben Amo az aximi közösség megbecsült tagjaként él, állítólag filozófusként, asztrológusként és jövendőmondóként is tevékenykedik – viszont ez utóbbi két megállapítás Smith és Menn szerint valószínűleg tévedésen alapul, a beszámoló forrása félreérthette a férfi szerepét a helyi közösségben (32).
Amo legfontosabb filozófiai írásai az egyetemes emberi lélek természetéről szólnak, az emberek közti lehetséges eltérések még csak említés szintjén sem merülnek fel bennük. Ennek ellenére ma jellemzően Amo származásának kontextusában szokás tárgyalni ezeket a műveket. Tény, hogy Amo fekete-afrikai filozófus – sőt, nagyon leszűkítve és az európai írott filozófiai hagyomány szemszögéből szemlélve talán a legelső modern fekete filozófus. Munkássága tényleg remek bizonyítéka annak, amit elvileg sem a saját kontextusában (erről lásd például Szántó Veronika korábbi írásait a Kiskátéban itt és itt), sem jelenleg nem kellene bizonyítani: fekete testben élve is lehet érdekes, jelentős, az utókor számára is fontos filozófiai gondolatokat megfogalmazni és meggyőzően érvelni mellettük.
A szóban forgó kötet bevezető fejezetében alapvetően három vállalást tesznek a szerkesztők: kritikai forráselemzésre támaszkodva összeállítják Amo részletes életrajzát, részletesen rekonstruálják a szerző műveinek filozófiatörténeti kontextusát, továbbá hosszú, értelmező tanulmányt kínálnak az olvasónak. A kötetnek tehát nem kimondott célja megmutatni, hogy Amo művei még manapság is érdekesek, nem pusztán történeti kuriózumok, amelyek csak azok figyelmét kelthetik fel, akiket különösen foglalkoztat a 18. századi európai filozófia története és a szisztematikus rasszizmus történelme. Talán épp ennek köszönhetően a kötet sikeresen el is kerüli azokat a problémákat, amelyek az inkluzivitásra (és ezzel együtt természetesen a nagyobb történeti pontosságra és részletességre) törekvő filozófiatörténet-írást jellemzik. Számunkra is hasznos lesz végiggondolni, hogy melyek ezek a problémák és hogyan kerüli el őket Menn és Smith bevezető tanulmánya. Mindez alkalmat ad arra is, hogy részletesebben bemutassuk Amo életét és filozófiai munkásságát.
Kezdésként tegyük fel a kérdést: vajon miért kellett 2020-ig várni Amo (eredetileg latin nyelven írt) disszertációinak első pontos, szakmailag igényes angol fordítására? Habár a szerző életműve jelenleg nem része a filozófiatörténeti kánonnak, ez nyilvánvalóan nem lehet kizárólagos ok, hiszen számos olyan régi filozófus munkássága elérhető angolul, megfelelő szakmai fordításban, amely kívül esik az aktuális kánonon. Ennél valószerűbb magyarázat, hogy Amót ez idáig nem tartotta a tudományos közeg a filozófiatörténet szerves részének: „Amo származását tekintve kivételes, de saját jogán nem jelentős gondolkodó” – gondolhatták filozófiatörténész elődeink. Nevezzük ezt Eileen O’Neill, a koramodern filozófiatörténet női szerzőiről és a témához kapcsolódó módszertani kérdésekről szóló, nagy hatású tanulmánya nyomán „oximoronproblémának” („Disappearing ink. Early modern women philosophers and their fate in history”, in Janet A. Kourany [szerk.], Philosophy in a feminist voice. Critiques and reconstructions. Princeton University Press, 1997, 17–62). Az oximoronprobléma mögött két vélekedést lehet azonosítani: (i) a szóban forgó filozófus kivételt képez, és (ii) a saját jogán nem ért el említésre méltó filozófiai eredményeket.
Hogy Amo életútja miért nem kivételes, az világosan kiderül Menn és Smith bevezetőjéből. Számos 18. századi udvartartásban szolgáltak fekete-afrikai származású emberek, és közülük többen értek el kimagasló intellektuális eredményeket. Említhetjük például a bécsi szabadkőműves Angelo Solimánt (róla nemrég Péterffy Gergely írt regényt, lásd Nemes Z. Márió kritikáját a Műúton), Abram Petrovics Hannibált, a híres orosz hadvezért és Puskin dédapját, vagy Jacobus Capiteint, a szintén a mai Ghána területéről származó holland lelkészt és a teológia doktorát. (Érdemes megjegyezni, hogy az Amóról szóló, szélesebb publikumnak szánt cikkek jellemzően Soliman, Hannibal, és más közismert afrikai származású történelmi személyek forrásjelölés nélkül átvett, festett portréival vannak illusztrálva, természetesen tévesen – s így eltörölve a figura egyediségét.)
Ettől függetlenül tény, hogy a koramodern fekete gondolkodókat a nagyközönség valamilyen formában mindig kivételesnek tartotta. Ha viszont egy kivételesnek tartott eseménytípus rendszeresen lezajlik, és ettől függetlenül kitartóan kivételként gondolunk rájuk, akkor az ellentmondás magyarázata nagy valószínűséggel a saját előítéleteinkben keresendő. Menn és Smith bevezetője részletesen kitér Amo korabeli és későbbi recepciójára, amelyben erre az előítéletességre számos példát találhatunk, legyen az pozitív (miszerint Amo jellemzően fekete filozófus, gondolkodásában a származása elsődleges) vagy negatív (miszerint Amo csak és kizárólag származását tekintetbe véve ért el érdekes eredményeket). Viszont ahhoz, hogy tisztábban lássuk, miért előítéletes Amo munkásságát csak a szerző származásának összefüggésében vizsgálni, érdemes az oximoronprobléma második aspektusáról is részletesebben szót ejteni.
Vajon alkotott-e Amo maradandót, esetleg vannak-e önálló meglátásai, melyekre akár ma is érdemes odafigyelni? Amo munkásságának és életrajzának számos olyan dimenziója van, melyek alapján érthető (azaz megmagyarázható, de nem feltétlenül igazolható), hogy a korábbi filozófiatörténészek miért hajlottak a nemleges válasz felé – mármint, ha egyáltalán felmerült bennük a kérdés. Egyrészt, ahogy fentebb már említettem, az Amóról szóló szakirodalom jellemzően akkor is felnagyítja a szerző származásának jelentőségét, amikor a művekben kifejtett gondolatok tartalmáról van szó. Habár abban valószínűleg senki sem kételkedik, hogy speciálisabb témakörökben is lehet jelentős eredményeket elérni, ettől függetlenül hajlamosak vagyunk az ilyen életműveknek kisebb jelentőséget tulajdonítani. (Nagyon sarkalatos példával élve: Descartes munkásságát is máshogy értékelnénk, ha csak és kizárólag a francia lélekről osztotta volna meg gondolatait, legyenek azok amúgy akármennyire tiszták és elkülönítettek.) Másrészt, a saját európai kontextusában sem könnyű megkülönböztetni Amo gondolatait más, a jelenlegi kánonba egyértelműen beletartozó filozófusokétól – vagyis felületesen nézve nem egyértelmű, mennyiben mond mást Amo, mint például a hozzá helyben és korban közel álló Leibniz. Vizsgáljuk meg ezeket sorjában!
Az előítéleteket félretéve, miért is gondolhatnánk azt, hogy Amo különös figyelmet szentelt a feketéket érintő filozófiai kérdéseknek? Erre magyarázatot adhat Amo állítólagos 1729-es jogi disszertációja: „A mórok jogairól Európában” („De iure Maurorum in Europa”). Több beszámoló szerint ebben az elveszettnek hitt műben Amo a Német-római Birodalomban akkoriban használatos klasszikus római jog alapján vizsgálta a feketék jogi helyzetét Európában – különös tekintettel arra, hogy vajon kezelhetők az „afrikaiak” rabszolgaként, ha az „afrikai királyok” jogilag a római császár hűbéreseinek számítanak, és ezáltal az ő alattvalóik jogi státusza elvileg kizárná a rabszolgaságot (23–24). Ennek alapján joggal feltételezhetjük, hogy Amót elméleti szinten is különösen érdekelték a feketék jogainak kérdései, melyeket – akár kimondatlanul is – az elmefilozófiai műveiben gondolt tovább. Kézenfekvő interpretációs ötlet, hogy Amo ezekben a szövegekben tudatosan a saját szolgasága ellen akart érvelni.
Smith és Menn meggyőzően utasítják el ezt a népszerű olvasatot (72–73). Röviden összefoglalva: Habár több korabeli forrás is hivatkozik a disszertációra, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy írott műről van szó. A korban gyakran megesett, hogy a pusztán szóbeli előadásokra „disszertációként” hivatkoztak (amire magyarázatot adhat a latin „disputatio” és „dissertatio” szavak közötti jelentésbeli hasonlóság). Talán ezért nem maradt fenn semmilyen nyoma ennek az állítólagos írott műnek. (Sőt még annak sem maradt nyoma, hogy Amo elvégezte volna a jogi képzést, ami annak tekintetében érthető, hogy akkoriban nem kizárólag valamiyen fokozat elnyerésének céljából tartottak nyilvános védéseket.) Azt is tudjuk, hogy ezeken a jellemzően szóbeli eseményeken nem feltétlenül saját, önálló gondolataikat védték meg a hallgatók. A témát többnyire a tanárok választották: jellemzően olyat, amelyben a hallgató meglátásuk szerint személyesen is érintett (például nem meglepő módon számos nemesi származású diák tartott „disszertációt” a feudális jogrendről). Legvégül pedig nem hihető, hogy az udvari szolgálókat Amo közegében egy fogalom alatt tárgyalták volna a rabszolgákkal, hiszen a szűk értelemben vett rabszolgaság a legtöbb koramodern európai államban, így a legtöbb német tartományban is illegális volt. (Sőt, Menn és Smith azt a gondolatot is felveti, hogy mivel Amo tudta a nevét és származási helyét, ezért a férfit eredetileg is udvari szolgálónak vagy esetleg misszionáriusnak szánhatták; valószínűleg nem is került rabszolgatartók kezére, hiszen ebben az esetben a kolóniákon kötött volna ki, nem pedig Hollandiában, majd pedig a Német-római Birodalomban.)
Amótól két írott filozófiai disszertáció („Az emberi elme szenvedélymentességéről”, illetve „Az elme és az élő organikus testről elkülönített gondolatokat tartalmazó filozófiai disputáció”, mindkettő 1734-es) és egy hosszabb értekezés („Értekezés a józan és pontos filozofálás művészetéről”, 1738) maradt fenn. A szerző az elme szenvedélymentességéről szóló disszertációval szerzett magister legens fokozatot, míg a második disputációt mint vezető tanár (praeses) írta egy Rudolph Meiner nevű diákjának a nyilvános védésére (habár Amo vezető tanárként írott művel készült az eseményre, a fenti jogi disszertációhoz hasonlóan a védést valószínűleg nem azzal a céllal tartották, hogy Meiner fokozatot szerezzen). Smith és Menn kötete csak a két disszertációt tartalmazza, viszont a kritikai fordítás mellett megtalálhatjuk az eredeti latin szöveget is.
Menn és Smith meggyőzően veti el azt a szintén népszerű értelmezést, hogy valamilyen formában Amo ezekben a művekben pusztán a származására jellemző gondolatokat fogalmazott volna meg európai fogalmi keretek között (természetesen ezt az elképzelést is vehetjük negatív vagy pozitív értelemeben: „a szerény háttérből érkező, tehát a józan eszére támaszkodó Amo megmutatta, mennyire tévúton jártak a ködös európai filozófusok”, gondolhatnánk az egyik narratíva felől; és így tovább). A szóban forgó értelmezési keret mellett a következő érveket szokás felsorakoztatni a szakirodalomban (50–51): Amo neve és származási helye alapján az akan népekhez tartozó nzema nemzetiség tagja. Az akan kultúra része, hogy az elme fogalma és a hozzátartozó szélesebb fogalmi háló kizárólag intellektuális tevékenységekre alkalmazható. Tehát az érzékelés, például a fájdalomérzet, a testi fogalmi hálójához tartozik, nem az elméhez. Innen nézve tényleg csak egy apró lépés Amo fő tézise, miszerint az elme szenvedélymentes.
E fenti értelmezési kerettel két fő probléma van Menn és Smith szerint. Egyrészt vegyük észre, hogy a meglévő bizonyítékok alapján nem tudhatjuk, hogy a nagyon fiatalon Európába vitt Amo mennyire ismerte az akan kultúrát. Sőt, azt sem tudjuk, hogy visszatérte előtt mennyire értette a nzema nyelvet. Amót 1708-ban megkeresztelték, német területen élt, minden jel szerint az akkori Európára jellemző kulturális keretek között gondolkozott. Persze ettől függetlenül lehetséges, hogy akár nem is tudatosan a gyermekkori emlékek befolyásolták a gondolkodását. (Itt röviden megjegyezném, hogy ahogy magyarul, úgy németül és latinul is az a természetes, hogy valakinek „fáj a keze” stb., ezzel szemben „az elme fájdalmat érez” nem megszokott fordulat, legalábbis a filozófiai előadások világán kívül.)
Másrészt, sokkal valószínűbb, hogy Amo a közvetlen intellektuális közegére (tudniillik a hallei és a wittenbergi egyetem vonzáskörzetében elterjedt nézetekre) reflektál (51). Leibniz a fent említett Anton Ulrich fejedelem könyvtárosa volt Amo gyermekkorában, valószínűleg személyesen is találkoztak – habár az már kevésbé valószínű, hogy Leibniz filozófiáról disputált volna a gyermek Amóval. A karteziánus dualizmus nem volt egységesen elfogadott nézetrendszer, de mindenképpen alapvetően fontos filozófiai álláspont volt ebben a közegben. Amo disszertációjában Descartes-ra, Jean Le Clercre, és egy sor halléban és wittenbergben tevékenykedő professzorra hivatkozik (ez utóbbiak közül talán a legismertebb a Lutherrel is együttműködő Philipp Melanchthon). Ami számunkra fontos: Smith és Menn részletesen bemutatja Amo műveinek közvetlen akadémiai kontextusát, számos példát sorolva fel annak megerősítésére, hogy a szerző filozófiai közegében élénk figyelem kísérte a test-elme interakció problémáját (52–60).
Smith korábbi kötetében úgy érvelt, hogy Amo tulajdonképpen a teste-elme interakció problémáját tekintve Leibniz megoldását gondolja tovább. Szántó Veronika a fent említett írásában remekül összefoglalja Smith korábbi olvasatát:
Amo elköteleződése a leibnizi séma mellett nem teljesen független sajátos helyzetétől. Amo környezetében még nagyon is érezhetők voltak a korábban lezajlott Leibniz‒Stahl-vita utóhatásai. Az animista Stahl Leibniz ellenében amellett érvelt, hogy a lélek közvetlenül felelős a test állapotaiért, végső soron az ember egészségi és morális állapotáért egyaránt. Tézise azt implikálja, hogy az emberi testről közvetlenül leolvasható az erkölcsi minőség: olyan gondolat ez, amely majd szintén a 19. században válik aggasztóan népszerűvé. Smith szerint Amo – kimondatlan – leibniziánus irányultsága ennek fényében különös értelmet nyer. Emlékezzünk rá, hogy Leibniz szerint a test morfológiája semmiféle útmutatással nem szolgál az emberi természetről, amelynek egyetlen valódi lókusza a halhatatlan lélek.
Smith és Menn becsületesen végigveszi Smith korábbi értelmezésének hiányosságait. Először is, Amo nem hivatkozik sem Stahlra, sem Leibnizre. Ettől függetlenül a vitájuk közvetett módon hatást gyakorolhatott a szerző intellektuális környezetére. Viszont akikre Amo hivatkozik, azok nem mutatnak különösebb érdeklődést a Leibniz–Stahl-vita iránt. Smith és Menn általánosan elveti azt az elképzelést, hogy a Leibniz–Stahl-vita élesen megosztotta volna Amo filozófiai közegét. Leibnizet, ahogy Amót is, valóban komolyan foglalkoztatta a test-elme interakció filozófiai problémája, állítólagos ellenfeleiket viszont főleg a test-elme kérdéskör orvostani vetületei érdekelték (például hogy lehetséges-e pusztán fizikai mechanizmusokon keresztül magyarázni a test működését), ritkán kötelezték el magukat mélyebb metafizikai álláspontok mellett. Továbbá, Amo és Leibniz álláspontja valóban hasonló, de vannak egészen egyértelmű különbségek is. Például Amo az írásaiban alapvetően nem utasítja el a karteziánus dualizmust, míg az idealista Leibniz a testi szubsztanciák létezése ellen érvel. Leibniz szerint a test és elme közötti oksági interakció helyett a lelki szubsztanciák között Isten által előre elrendelt harmóniára hivatkozva kell megmagyaráznunk, hogy számunkra úgy tűnik, az érzékeléseinket a test változásai idézik elő. Amo az előre elrendelt harmónia leibnizi sémáját meg sem említi.
Mindemellett Smith (és Menn) ebben a kötetben már úgy érvel, hogy Amo a saját kontextusában teljesen önálló álláspontot képviselt. Nem volt követője például a malebranche-i okkázionalizmusnak (mint például az Amo által citált Johann Sturm), vagy Spinozának (akinek a filozófiai rendszere, vegyük észre, amúgy is tabunak számított Amo lutheránus közegében), és természetesen elvetette a Descartes dualista álláspontjával közvetlen vitában álló (szintén tabunak számító) Hobbes materializmusát is, és így tovább. Ahogy fentebb már említettem, Amo elmélete szerint a test a lélekre nincs hatással, viszont a lélek a test változásait tudatosan figyelemmel kíséri, emellett a lélek célirányosan aktív, aktivitása a megismerésre irányul, erre használja a testet mint eszközt. Menn és Smith értelmezését továbbgondolva szerintem érdemes összevetni Amo elméletét Descartes azon szuggesztív meglátásával, hogy a lélek nem úgy követi a test változásait, mint például ahogyan a matróz kíséri figyelemmel a hajóját (lásd Elmélkedések az első filozófiáról, Hatodik elmélkedés, AT VII:81). Ha például egy vitorla elszakad, a matróz pusztán konstatálja a kárt; ezzel szemben a lélek érzi, ha a testet bármiféle kár éri, úgymond a testtel együtt szenved. Amo úgy érvel, hogy Descartes saját dualista elmélete alapján mindez értelmezhetetlen, a léleknek ugyanis a testtel szemben nincs fizikai kiterjedése, arra a test nem képes mechanikusan hatni. Tehát úgy is gondolhatjuk, hogy Amo szerint a lélek bizonyos értelemben tényleg olyan, mint a matróz a hajóban, pusztán intellektuálisan értelmezi a test változásait.
Zárásként érdemes összefoglalni, hogyan viszonyul Amo filozófiai hagyatéka a fent említett oximoronproblémához. Amo munkássága valóban figyelemre méltó, de elsődlegesen nem a filozófus származása miatt, hiszen nem ő volt az egyetlen jelentős fekete gondolkodó a 18. századi Európában. Továbbá Amo filozófiai álláspontja aligha értelmezhető pusztán a szerző származásának függvényében. Amo írásaiban nem fogalmaz meg sajátosan „afrikai” gondolatokat, és közvetlenül nem érinti a fekete vagy afrikai létre jellemző kérdéseket – félreértés ne essék, ebből természetesen nem következik, hogy a szerző ilyen kérdésekről tudomást sem vett. Smith és Menn bevezetője világossá teszi: Amo filozófiai álláspontja igazán akkor érthető, ha azt feltételezzük, hogy a szerző a műveiben a saját intellektuális közegében elterjedt gondolatokra reagál. Amo filozófiai programjának sarokpontjában egy akkoriban többeket is foglalkoztató, technikai jellegű filozófiai kérdés és az általa kidolgozott sajátos válasz állt. A test-elme interakciója ma is központi kérdés a filozófiában, Amo álláspontját tehát érdemes megvitatni, úgy történeti perspektívából, mint mai szemmel – akkor is, ha adott esetben nem értünk egyet vele.
A kérdés persze továbbra is felmerül: érdemes-e a jelen perspektívájából Amo álláspontját annak egyértelműen emancipatorikus következményei felől értelmezni? Természetesen igen, amennyiben odafigyelünk arra, hogy ne tegyük ezt a nézőpontot kizárólagossá. Amo nyilvánvalóan tisztában volt a saját származásával. Azt sem érdemes kizárni, hogy ez valamennyire (akár tudatosan is) befolyásolhatta az elméleti elköteleződéseit. Összevetésképp: Descartes filozófiáját sem érdemes kizárólagosan a szerzőnek a katolikus egyházhoz fűződő viszonya alapján értelmezni. Hiszen így mindkét esetben elvágnánk magunkat attól a lehetőségtől, hogy a filozófia történetét ténylegesen megismerjük, és mindebből akár számunkra is hasznos következtetéseket vonjunk le. E tekintetben Menn és Smith kötete úttörő munkát végez el az angolszász filozófiai kontextusban. Amóról természetesen az évek során számos német nyelvű tanulmány is született, ezeket Smith és Menn tisztességesen át is tekinti. Közhely, hogy a magyar filozófiai kultúrának fontos része a német filozófiatörténeti hagyomány; szerintem nekünk is érdemes volna megtenni az első lépéseket.