„Amyo”, az jó

Moklovsky Réka írása a Miskolci Nemzeti Színház Vojáger című előadásáról a decemberi Műútból

A féltékenység, a panaszkodás, az aggodalmaskodás, a szenvedély nélküli, fásult munkavégzés és szex, és minden más, ami passzivitásból, félelemből és önsajnálatból fakad, „makyo”; pozitív párja, az igencsak kívánatos, az élet élvezetét magába foglaló „amyo” — ismerteti meg Pállal (Feczesin Kristóf) a Vojáger kulcsfogalmait minden lében kanál szomszédja, Babi néni (Nádasy Erika). A fiatal kórista nem érzi jól magát a bőrében, szorong, retteg attól, hogy elájul, megfullad, vagy más módon utoléri a halál; nem képes kitörni a negativitás ismétlődő, öngerjesztő köréből, amióta egy cintányéros lánnyal megcsalta a barátnőjét, Verát (Mészöly Anna), aki látszólag megbocsátott neki, ő mégis romantikusnak szánt, valójában erőltetett és ügyetlen gesztusokkal próbál a kedvében járni, és nem hajlandó észrevenni, miért „úszik” a nő mindennap három-négy órát. A félresikerült lánykérés után Pálnak el kell hagynia közös otthonukat, a Verától szállodára kapott pénz azonban Babi néninél köt ki, aki elhatározza, hogy kigyógyítja krónikus szerencsétlenségéből. Az események részese Pál barátja, a nem kevésbé hipochonder Géza (Farkas Sándor), aki még mindig az édesanyjával él, és ezzel a helyzettel nagyon is elégedett, valamint a Vera megvilágosodás felé vezető útját egyengető, magabiztos és energikus Sahas (Simon Zoltán), aki Pál szöges ellentéte, de ne feledkezzünk meg Babi néni szemtelen kiskutyájáról, Dzsináról (Márton B. András) sem.

Az idő és a hely napjaink Miskolca — többször utalnak olyan ismert helyszínekre, mint a Népkert és Szirma —, de a cselekmény máshol is játszódhatna, a történet egyetemes, a szereplők mi is lehetnénk. Pál büszkesége, az arcpirítóan drága, űrből irányított robotfűnyíró — Görög László hangján megszólalva a kívülálló, mindentudó narrátor — ugyan rendben tartja a takaros családi ház gyepét, ám a szerelmespár boldogságát már nem garantálja; az idillinek tűnő felszín alatt hazugságok és elhallgatott sérelmek húzódnak meg. A Játékszínben rendelkezésre álló kis teret kihasználva a hátteret a kert adja: néhány kültéri bútor, az egyik oldalon utcára vezető kiskapu, a másikon kerítés, annak támasztják a létrákat, amelyeken keresztül Babi néni sövénnyel szegélyezett birtokára — és hasonlóan buja, titokzatos világába — közlekednek. Bozóki Mara díszlete, jelmezei és Zságer-Varga Ákos zenéje nagymértékben hozzájárulnak a történetmeséléshez és a hangulatteremtéshez, legyen szó akár a Pál esetlenségét mutató fröccsöntött papucsról és a Vera törékeny nőiességét hangsúlyozó ruhákról, akár a Sahas által képviselt keleti spiritualitás audiovizuális megjelenítéséről. Ügyesen oldják meg a beszélő fűnyíró és az „emberi” értelemmel bíró kutya szerepeltetését is.

A világ dolgait jól ismerő, szabadszájú Babi néni kezelésbe veszi a folyamatosan pánikoló, önmagát szabotáló Pált, és sajátos módszereivel megtanítja neki, hogy bár nem tudunk mindent irányítani, nem kell, sőt nem szabad mindentől félni, ám ha már egyszer „be vagyunk szarva”, akkor azt fel kell vállalni — csak így lehet élni az életet, haladni előre, megbirkózni a nehézségekkel. Sorolhatnánk a tanulságokat, puffogtathatnánk az „ami nem öl meg, az megerősít” típusú frázisokat, ám a Vojáger egyszerű igazságai dacára nem közhelyes. Lendülete, játékossága, a közönséget könnyekre fakasztó poénjai és abszurdba hajló jelenetei, a színészek összehangolt, egymásra érzékenyen reagáló alakításai gondoskodnak róla, hogy mulassunk, miközben szembenézünk mindazokkal a nagyon is komoly kérdésekkel, amelyeket Vinnai András színműve témájává tesz. Ilyen a felnőtté válás, a bizalom, a hűség, a saját utunk, hitvallásunk megtalálása, értékrendünk kialakítása. A darab görbe tükröt tart a bizonytalanságaink elé, megmutatja, hogy sokszor nincs is probléma ott, ahol azt látunk, s bizony hajlamosak vagyunk akadályt gördíteni saját magunk elé. Iróniával kezeli azt a divatos hozzáállást, amely a boldog, felszabadult, kiteljesedett élet és a „mindenmentes” étkezés között egyenlőségjelet tesz, a spiritualitást pedig olyan célkitűzésnek tekinti, amely embertársaink fölé emel bennünket, és megvalósítva minden bajunkat egy csapásra megoldja.

A Vojáger világában semmi sem az, aminek látszik, s különösen igaz ez a szomszédasszonyra: Babi néni az otthonkát vörös blúzra és virágmintás szoknyára cserélve elcsábítja Gézát, akinek még nem volt dolga nővel, mégis odaadó szeretőnek bizonyul. Még nagyobb fordulat, hogy Babi néni egy ősrégi entitás, aki saját bölcsességét megunva áthelyezte azt Dzsina kutyába. Nádasy Erikáról elhisszük, hogy kotnyeles „néni”, de ugyanúgy azt is, hogy tündöklő istennő, Farkas Sándor pedig nem először bizonyítja, hogy kiváló komikus. Babi néni tehát a Félelmek Kútjának őrzője, aki azért fedi fel valódi kilétét Pálék előtt, mert elege lett abból, hogy az embereket megbénítja a félelem. Ezt az érzést egyféleképpen lehet legyőzni: ha szembenéznek vele. Vera és Pál alámerülnek a Kútba, hogy megújulva bukkanjanak fel — a szerelmesek ismét egymásra találnak, és így lehetővé válik az újrakezdés. A darab folyamán Vera is más megvilágításba kerül. Sokáig tűnhet ridegnek, kíméletlennek, de fokozatosan meglátjuk, hogy szélsőséges reakciói, döntései mögött mély fájdalom húzódik. Nem csupán azt kell megbocsátania és feldolgoznia, hogy az élettársa lefeküdt egy másik nővel, hanem egy korábbi traumát is: amikor teherbe esett, Pál rábeszélte, hogy vetesse el a gyereket. Hasonlóképpen Sahasról is lehull a lepel: nem tudja minden kérdésre a választ, és őt sem kerüli el a „makyo”.

A Vojáger talán legnagyobb erénye az a lazaság, amellyel az ember érzelmi kiszolgáltatottságát, sebezhetőségét és a bevállalós, de még ízléses humort összedolgozza. Gond nélkül megfér egymás mellett Pál filozofálása arról, hogy akkor indult útnak, amikor a Voyager 1 (ezért nevezi el őt Babi néni Vojágernek, innen ered a cím), és a létezése ugyanúgy az ismeretlenbe, a semmibe tart, mint a kilőtt űrszonda, illetve az, hogy a nő romlott ételt etet vele azzal a céllal, hogy nyilvánosan — ironikus módon egy színházban — összecsinálja magát, így szabadulva a gyermekkora óta kísértő szégyentől. Ahhoz, hogy az előadás ennyire szerethető, és többszöri megtekintésre kívánkozik, a remekül összeválogatott színészgárda együttműködésének is köze van. Nem beszélhetünk fő- és mellékszereplőkről, mindannyiuk számára megadatik a kibontakozás lehetősége. Már a nézőtéren ülve megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy a Vojáger több szempontból a néhány éve játszott Elza-trilógiához hasonlítható, és hogy örömmel venném, ha a Miskolci Nemzeti Színház nagyobb hangsúlyt fektetne az ilyen jellegű produkciókra.

Ahogyan a fináléban Vera szavakba önti: a legjobb, amit tehetnek, hogy örülnek egymásnak, élvezik a szép otthonukat, és ahelyett, hogy mindenáron a tökéletességre törekednének, egyszerűen megpróbálnak élni — ha a színházból távozva a néző ezt az emlékeztetőt magával viszi, már megérte Keszég Lászlónak megrendeznie a színdarabot Szabadka és Budapest után Miskolcon is.

*

Pál, aki nem érzi jól magát (egyébként kórista): FECZESIN KRISTÓF
Vera, Pál barátnője (egyébként csak volt, és a megvilágosodásán dolgozik): MÉSZÖLY ANNA
Babi néni, a szomszédasszony (egyébként a Félelmek Kútjának őrzője): NÁDASY ERIKA
Géza, Pál barátja (egyébként kórista, és az anyjával él, de élvezi): FARKAS SÁNDOR
Sahas, Vera spirituális segítője (egyébként megvilágosodott férfiszépség): SIMON ZOLTÁN
Dzsina, Babi néni kutyája (semmi különös, bár…): MÁRTON B. ANDRÁS
Ambrogio L50 (egyébként narrátor): GÖRÖG LÁSZLÓ Jászai-díjas

Közreműködik: Pálóczy Magdolna, Sebestyén Balázs

Író: VINNAI ANDRÁS
Díszlet- és jelmeztervező: BOZÓKI MARA
Dramaturg: ENYEDI ÉVA
Zene: ZSÁGER-VARGA ÁKOS
Súgó: MÁRTON B. ANDRÁS
Ügyelő-rendezőasszisztens: PÖLTZ JULIANNA

Rendező:
KESZÉG LÁSZLÓ