Február elején egy 16. századi, mintegy százötven évig elveszettnek hitt kézirat került vissza a Spanyol Nemzeti Könyvtárba. Ángel María García Gómez, a University College London (UCL) Hispanisztikai Tanszékének professzor emeritusa éppen egy angliai antikvárium katalógusát böngészte, amikor kiszúrta a spanyol nyelvű, csupán tizenkét lapot számláló tételt. Gyorsan fel is vette a kapcsolatot a Wiltshire megyei bolt tulajdonosával, és megvásárolta a könyvecskét. Bár ez a puszta véletlennek köszönhető eset nem 2022-ben, hanem 1983-ban történt, mintegy negyven évet kellett arra várni, hogy a szöveg méltó helyére kerüljön. A professzor néhány évvel később publikálta első tanulmányát a valamikor 1580 és 1583 között keletkezett szövegről, amely az Abusos de comedias y tragedias [A komédiák és a tragédiák visszaélései] címet viseli. A UCL oktatója és a Nemzeti Könyvtár munkatársai sikeresen bebizonyították, hogy a korabeli spanyol színház morális kérdéseit vizsgáló rövid traktátus megegyezik az M-41-es jelzésű, hiányzó kézirattal. A professzor tavaly megbízta a londoni Cervantes Intézetet, hogy juttassa vissza a szöveget a madridi könyvtárba. A Nemzeti Könyvtár közleménye szerint az ünnepélyes átadóra néhány napja, február 3-án került sor a londoni Spanyol Nagykövetségen, ahol a könyvtár igazgatója, Ana Santos Aramburo mellett a Cervantes Intézet központi igazgatója, Luis García Montero is részt vett (az ő házastársa volt Almudena Grandes, akinek halálhíréről a januári Kikötői Hírekben számoltunk be).
Az Ősnyomtatvány- és Kézirattár adatai szerint a szöveg valamikor 1830 és 1860 között tűnhetett el a könyvtárból: a harmincas évek elején végzett leltár ugyanis még számba veszi, ám az 1860-ban véghezvitt felülvizsgálati jegyzékben már hiányzó tételként szerepel. Hogy hogyan került Angliába, mindmáig rejtély. Bár a García Gómez által felfedezett traktátust önálló címén soha nem katalogizálták, a gerincen található sérülések következtében arra jutottak, hogy eltűnése előtt a „Comedias: Consultas y pareceres de Universidades y teólogos particulares sobre lo lícito y o ilícito de ellas” [Komédiák: egyetemek és teológusok javaslatai és nézetei arról, hogy mi illendő a színházban] című kötet része lehetett – valaki nemes egyszerűséggel kitépte belőle.
A kéziratot jegyző szerző nevét nem ismerjük, annyi viszont bizonyos, hogy egy művelt egyházi személy lehetett, akit igencsak felbosszantott a „Siglo de Oro”, azaz a spanyol aranykor színházi termése: „szellemi pestis a léleknek”, állítja nem túl diplomatikusan. A tökéletes állapotban fennmaradt, basztarda betűtípussal írt szöveg tehát egyfajta morális diskurzus, amely a színházi élet szabályozására tesz kísérletet. Szerzője meglehetősen lesújtó véleménnyel rendelkezik a korabeli színházról: a számára ideális világban ugyanis egyáltalán nincs helye a színpadi játéknak. Hozzá kell tenni, hogy a szöveg születése éppen egybeesik a spanyol színház átalakulásával: már nem egy szűk elitnek szól, hanem népszínházzá válik, egyre szórakoztatóbb lesz és az egész országban elterjed. Mivel ezeket a változásokat meglehetősen veszélyesnek látta a szerző, úgy döntött, ebben a rövid értekezésben fejti ki, hogy mit érdemes és lehet színpadra vinni, és hogy ezt kik, mikor és hol tehetik meg. Nem csak azért fontos ez a kézirat, mert egyike az előadások nézőtéri és színpadi szabályairól szóló első normatív dokumentumoknak, hanem azért is, mert a merőben új színházi világra és szokásokra reflektál.
A UCL professzora részletesen ismerteti a traktátus felépítését és tartalmát. Az első részben a keresztény hitet és hagyományokat sértő darabokról olvashatunk: az ismeretlen szerző elítéli az „isten” és „istennő” szavak használatát a mitológiai utalásokban, de a szerelmi jeleneteket is problémásnak tartja, bemutatásra pedig csak az „igaz” szerelmet ábrázoló epizódokat javasolja. Nemes egyszerűséggel betiltaná a „haszontalan, felületes dolgok” színre vitelét, és síkra száll a szórakozást szolgáló művek, azaz a komédiák ellen, melyek helyett szentek életét kellene ábrázolni. Az értekezés második részét a színészek és a nézők témájának szenteli: bár azt igen érdekesnek tartja, hogy az asszonyok is érdeklődnek az előadások iránt, a női színészeket, sőt a női szerepeket is betiltaná – így nem kellene a férfinak asszonyruhába bújnia, a nők pedig otthon maradhatnának (hisz ott van a helyük!), nehogy a végén még elcsábítsák a nézők közt ülő férfiakat. Arra nem tér ki, hogy a női szenteket – különösképpen Szűz Máriát – vajon hogyan vinnék színre a korabeli társulatok.
A bajosan kivitelezhető és olykor – akár még a 16. századi emberek számára is – meghökkentő gondolatok ellenére a kézirat harmadik részében egy merőben más hangot és hozzáállást tapasztalunk: a szerző nemcsak hogy elfogadja a korabeli színház korábban helytelenített változásait (jobban mondva belátja, hogy nincs más választása), de praktikus tanácsokkal is ellátja a szerzőket, a színészeket és a közönséget. Bár sajnálatosnak tartja, hogy a nők színházba való belépése ellen nem tehet semmit, egy elkülönített nézőtér és bejárat megoldaná a problémát. Ezzel egyébként megelőlegezi a 17. századra formát öltő közszínház, az úgynevezett „corral de comedias” szabályait, amely a nemi szegregáció mellett a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük szerint is elkülöníti és csoportosítja a nézőket. Az ismeretlen szerző nappal tartaná az előadásokat (az esti órák erre nem megfelelőek, hiszen akkor hogyan állnának ellen a férfiak a csábításnak?), ráadásul szerencsésebb lenne a hétvégi és ünnepnapokra korlátozni a színházat (így elkerülhető a „henyélés”). Ha a nők nem lépnek színpadra, és a színészek nem öltik fel az asszonyok ruháját, végre papok és mélyen vallásos emberek is megtekinthetik majd az előadásokat. A vallásos darabokat mindig „profán” helyen kell előadni (hiszen a templomnak más a rendeltetése), éppen ezért a nagy lélekszámmal bíró településeken ajánlatos színházi előadások bemutatására alkalmas épületeket felhúzni. Bár ezek a praktikus tanácsok a színházi világot hivatottak szabályozni, nyilvánvaló, hogy a korabeli társulatok számára – elsősorban anyagi szempontok miatt – szinte lehetetlen volt ezeket betartani.
*
És ha már régi korok szövegeiről szólunk, tegyünk említést Latin-Amerika jelenleg legnagyobb hallgatói létszámmal rendelkező felsőoktatási intézménye, a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem (UNAM) a 2021-es emlékévhez köthető projektjéről. A tavalyi évben ugyanis két évfordulót is ünnepelt a nemzet: 1521-ben esett el az Azték Birodalom fővárosa, Tenochtitlán – amelyre gyakorlatilag ráépült a mai Mexikóváros központja –, 1821-ben pedig Spanyolország elismerte Mexikó függetlenségét. A México 500, México 200 névre keresztelt kezdeményezés a két évfordulóhoz köthető, pontosabban az 1510 és 1550, illetve az 1820 és 1835 közti évekről szóló publikációkat tartalmazza; szerepel köztük korabeli dokumentum (fakszimile), kritikai kiadás, egyetemi jegyzet, szakkönyv, monográfia, szaktanulmány, de ismeretterjesztő könyv is (a teljes katalógus innen elérhető, számos kötet szabadon hozzáférhető). A 2015-ben indult gyűjtésben azonban nem csupán a mennyiségi szempont számít: a kiadványokat tematikusan sorolják be és kulcsszavakkal is ellátják, így a katalógus tovább bővíthető. Másodlagos céljuk, hogy egy különböző diszciplínákat magába foglaló párbeszéd induljon az UNAM különböző kutatóintézetei között; ez a tudományos és ismeretterjesztő műveket egyaránt tartalmazó gyűjtemény tehát transzverzális módon hivatott megközelíteni többek között azt, hogy a prekolumbiánus népek kultúrája és hitvilága tekintetében milyen változást hoztak a felfedezések és a gyarmatosítás, milyen gondolati háttérrel bírt a függetlenségért vívott harc, és hogy mindez hogyan befolyásolja a mai Mexikót.
A kezdeményezés természetesen irodalmi témákkal is kecsegtet: kétkötetes kritikai válogatást olvashatunk az El Pensador Mexicano 1821 és 1827 közti cikkeiből (ez egy igen fontos liberális folyóirat, amelyet a spanyol-amerikai esszé klasszisa, José Joaquín Fernández de Lizardi alapított); egy húsz nahua himnuszt és fordítását tartalmazó, jegyzetekkel kiegészített könyvet akár online is fellapozhatunk; elmerülhetünk a 19. századi mexikói kiadók stratégiáiban; megtudhatjuk, hogy a 20. század megkerülhetetlen gondolkodója, Alfonso Reyes szerint hogyan látták Mexikót a konkvisztádorok; az amerikai Donald Barthelme novellái pedig a két kultúra találkozásáig kalauzolnak minket. A gyűjtemény számomra legizgalmasabb eleme mégsem egy irodalmi témájú kötet, hanem egy guatemalai régészkutató, Margarita Cossich Vielman munkája, a Princesas tlaxcaltecas, su palabra y su guerra [Tlaxkalték hercegnők: szavak és háborúk], amely női alakok nézőpontjából vizsgálja a felfedezések során vívott háborúkat.
Tudvalevő, hogy a mexikói nemzeti gondolkodás középpontjában egy fontos nőalak áll: Cortés tolmácsa és ágyasa, a legtöbb esetben árulóként titulált Malinche (alias Malintzin vagy Doña Marina), akiről a Nobel-díjas Octavio Paz is hosszan értekezik El laberinto de la soledad [A magány labirintusa] című, a mexikói identitás legfőbb elemeire reflektáló esszékötetében. Cossich Vielman képi (főként egy korai gyarmati kódex, a Lienzo de Tlaxcala) és szöveges (krónikák és levelek) források labirintusán keresztül mutatja be öt tlaxkalték hercegnő (mindenki kapaszkodjon meg!): Tecuiluatzin, Tolquequetzaltzin, Zicuetzin, Zacuancozcatl és Huitznahuacihuatzin szerepét a korabeli történelmi-kulturális kontextusban. Ahogy Malintzin, a hercegnők is arisztokrata családok sarjai, éppen ezért kellett hozzámenniük a rangban hozzájuk illő spanyol konkvisztádorokhoz, akiknek nem csak szeretőik, de tolmácsaik is lettek. A kutató először azt próbálja meg szemléltetni, hogy az indián nők nem feltétlenül árulók, hanem sokkal inkább áldozatok voltak, majd a tolmácsként betöltött szerepüket vizsgálja a mai Guatemala meghódításáért vívott háborúkban.
Irodalom:
Margarita Cossich Vielman: Princesas tlaxcaltecas, su palabra y su guerra, Mexikóváros, UNAM, 2019.
Ángel María García Gómez: „Un primer tratado sobre la licitud del teatro: Abusos de comedias y tragedias. Estudio y texto anotado”, in Criticón, 2019/135, 233-267.