Ki ölte meg Schlick professzort?

Tuboly Ádám Tamás esszéje David Edmonds: The murder of Professor Schlick. The rise and fall of the Vienna Circle című könyvéről a Műút Kiskátéjában

„Bevezették a nyolcórás munkanapot és a munkanélküli segélyt. Lélegzetelállító lakhatási programot indítottak, 64 000 lakást alakítottak ki hatalmas tömbházakban, így mintegy 200 000 embernek kerülhetett fedél a feje fölé (a városi lakosság tizedének). Szabályozták a bérleti díjakat. Jelentős mennyiségű pénzt fektettek a kórházakba, a közegészségügybe, továbbá áramlott a támogatás könyvtáralapításra, parkok és sportlétesítmények fenntartására. Kiemelt figyelmet fordítottak az iskolai és iskolán kívüli oktatásra. Felnőttképzési központok és esti tanfolyamok sokasága várta az érdeklődőket. A cél a tömegek művelése volt – részben a műveltség önértéke miatt, részben pedig mert a megfelelő oktatásban részesülő munkás köztudomásúlag szocialista munkássá lesz (vagy legalábbis sokan ezt hitték). A legtöbb hatalmon kívüli baloldali párt Európában olyan elveket képviselt, amelyek a hátrányosabb helyzetben lévőket segítették, [itt] ezeket az elveket ténylegesen átültették a gyakorlatba. A gazdagoknak kellett fizetniük: a luxusjavak adóját megemelték (a cselédek után fizetendőket is beleértve).”

Honnan származik az idézet? Egy kortárs populista programból tán? Vagy történelemhamisítás esete forog fenn? Vagy pusztán egy vonzó (mások számára nyilván aggasztó) utópiáról van szó? Nos, a fenti leírás az 1920-as és a korai 1930-as évek úgynevezett Vörös Bécséről (Rotes Wien) szól, és korabeli beszámolók alapján készült. Nem vágyálom, nem szóbeszéd, a korai huszadik század másfél évtizedének valósága: egy olyan utópiáé, amely sokak számára túl szép volt ahhoz, hogy örökké tartson. Noha az első világháborút követő választások után Ausztria jelentős részében a konzervatív erők kerültek hatalomra, Bécs kivétel volt: 1918 és 1934 között a Szociáldemokrata Munkáspárt (SDAP) vezette a várost és alakította át a felvilágosodás emberközpontú értékeire alapozott filozófiai elképzelések jegyében. Ebben a meglepően progresszív és modernista atmoszférában szinte gondtalanul fejlődhettek egymás mellett a legkülönfélébb intellektuális mozgalmak (építészetben, oktatásban, gazdaságban, muzeológiában, zenében, irodalomban, képzőművészetben, pszichológiában), hála az egyre eredményesebb társadalmi és gazdasági reformoknak.

A logikai empirista, vagy más néven logikai pozitivista Bécsi Kör komoly szerepet játszott a város korabeli intellektuális életében, ám működése során mindvégig a konzervatív, vallásos és egyre inkább a szélsőjobboldallal rokonszenvező közvélemény kereszttüzében állt. A továbbiakban David Edmonds legújabb könyvén keresztül bemutatom az analitikus filozófia egyik legmeghatározóbb csoportjának, a Bécsi Körnek a korai történetét.

Az analitikus filozófia történetének tanulmányozása egyre népszerűbb elfoglaltság a filozófusok és eszmetörténészek nemzetközi berkeiben (és most már a hazai berkekben is). Amikor ennek az irányzatnak a történetéről beszél valaki (mely irányzat Európa németajkú területein született meg, ám az angolszász világban terjedt el), akkor szokás szerint arra számítunk, hogy a szerző racionálisan rekonstruálni fogja a filozófusok fontosabb érveit és fogalmi megkülönböztetéseit, azaz valamilyen elvont elemzéssel áll elő. Ebben a megközelítésben nem az számít, hogy ki honnan jött, ki mit miért mondott, melyik gondolkodó kire és hogyan hatott; egyetlen részletre kell koncentrálnunk: kinek az érve működik, és kinek van igaza. A történetírási trendek azonban az emberek érdeklődésével együtt folyamatosan változnak, ez alól pedig az analitikus filozófia történetének megírása sem kivétel. A finomra hangolt fogalmi köldöknézegetést egyre gyakrabban váltják fel nagyívű narratívák. Ezek a történetek pedig nem szűkölködnek kritikai megjegyzésekben; a nagy, kanonizált hősöket fontos mellékszereplőkre cserélik; az intellektuális viszonyok helyére pedig személyes ellentétek kerülnek. Végső soron a filozófia sem jobb a többi emberi, túlságosan is emberi vállalkozásnál. Az ideális persze az lenne, ha a történész a két megközelítést egyszerre érvényesítve izgalmas, meggyőző és logikus történeti elbeszéléseket adna elő.

David Edmonds elsősorban nem filozófusként lett közismert (noha akként sem jelentéktelen), hanem lebilincselő ismeretterjesztő könyvei miatt. Legutóbbi műve épp a Bécsi Körről szól, és már a könyv címe is árulkodó: Schlick Professzor meggyilkolása. A Bécsi Kör felemelkedése és bukása. A filozófiatörténet Bécsi Köre (ez fontos, ugyanis Bécsben legalább egy tucat jelentős kör működött ezen a néven) tudományokon átívelő, interdiszciplináris csoport volt Moritz Schlick vezetésével. A kör tagjai 1925 és 1936 között hetente találkoztak különféle vitaesteken a Bécsi Egyetem Matematikai Intézetének könyvtárában (történetileg érzékeny filozófusok közt elegendő annyit mondani, hogy a legendás „Boltzmanngasse 5.” alatt) és a környékbeli kávézókban, hogy megtárgyalják a filozófia és a legújabb tudományos eredmények ügyes-bajos kérdéseit.

Ezeken az alkalmakon több tucat résztvevő jelent meg, és noha a belépés gyakran Moritz Schlick jóindulatán múlt (a közhiedelmekkel ellentétben Schlick sosem hívta meg Karl Poppert), alapvetően életkortól, akadémiai státusztól, nemtől és érdeklődéstől függetlenül sokan nyertek bebocsátást. Voltak köztük fizikusból lett filozófusok (Moritz Schlick, Rudolf Carnap, Philipp Frank), matematikusok és logikusok (Hans Hahn, Karl Menger, Kurt Gödel, Olga-Hahn Neurath, Rose Rand), szociológusok (Otto Neurath és Edgar Zilsel), jogfilozófusok (Felix Kaufmann), filozófusok (Friedrich Waismann), geográfusok (Viktor Kraft), pszichológusok (Karl Bühler), és sokan mások, köztük egy tucat külföldi kutató nyugatról és keletről, akik kimondottan a Kör miatt zarándokoltak Bécsbe. Mindannyian hittek a felvilágosult oktatás eszményében, a tudomány fejlődésében, az interszubjektív alapokon építkező racionalitásban, illetve a filozófia tudományosabb alapokon történő újjáépítésében (noha itt azért már nagyobb volt a szórás a jelmondat és a hívószavak értelmezésében).

Ahogy említettem, a Bécsi Kör nem tekinthető egyedi vállalkozásnak a korabeli Vörös Bécsben. A bécsi egyetemek felett már a korai húszas évektől kezdve fokozatosan átvették az irányítást a keresztény-konzervatív professzorok, az esetek jelentős részében leplezetlen antiszemita indulatoktól fűtve. Ezek a professzorok nagyon nem nézték jó szemmel a pozitivista, Einstein relativitáselméletét elfogadó Schlick 1922-es kinevezését, Hahn tevékenységét a szociáldemokrata tanárok közösségének élén (egyes beszámolók szerint amikor Hahn észrevette, hogy egy kocsis az utcán ütlegeli a lovát, akkor saját kezűleg ragadta nyakon a férfit és vonszolta el a helyi rendőrségre), és nemes egyszerűséggel „elkaszálták” a zsidó származású marxista Edgar Zilsel habilitációs próbálkozásait. De a fiatalabbak sem jártak jobban: Waismann, noha Schlick professzor kedvenc diákja volt, egy alulfizetett könyvtárosi állást tölthetett csak be (később az emigrációja után Oxfordban lett professzor), Carnap pedig – akit sokan a huszadik század egyik legmeghatározóbb filozófusának tartanak, noha gyakran negatív értelemben – privátdocens lehetett csupán, azaz rendszeres fizetés nélküli tanár, aki pusztán az óráit látogató hallgatóktól kapott minimális juttatást. Baloldali, szocialista kötődésekkel bíró, társadalmilag érzékeny, a legújabb tudományos eredményekre koncentráló kutatók még a Vörös Bécsben sem jutottak professzori álláshoz. (Schlick és Hahn voltak a kivételek, igaz, Hahn a matematika professzoraként dolgozott az egyetemen, Schlick pedig legalább annyira volt tradicionalista filozófus, mint minden konvenciót felrúgó pozitivista.)

Az érdeklődő hallgatók és a tágabb társadalmi kérdésekre is nyitott kutatók leginkább az egyetemek falain kívül találtak egymásra: a Bécsre oly jellemző kávéházakban és különféle tudományos társaságokban. Edmonds könyve segít nekünk megérteni, hogy pontosan miképp is zajlott ez a folyamat. Sietve tegyük hozzá mindenki megnyugtatására: a tudás előállításának és népszerűsítésének összetett kulturális és eszmetörténeti kérdéseire nincs egyszerű és egyértelmű válasz. Az egyik lehetséges megközelítés szerint épp az említett rugalmatlan egyetemi és akadémiai viszonyok tették szükségszerűvé a flexibilisebb, befogadóbb, progresszívebb és nyitottabb „külső” tudományos közösségek létrejöttét. A modern tudományok filozófiai alapvetéseinek és társadalmi következményeinek kritikai tárgyalására vonatkozó igény pedig találkozott azzal a társadalmi trenddel, amelyet a világháborút követő bécsi lakáshelyzet szült. „A bécsi lakások gyakran híján voltak a megfelelő felszereltségnek, és gyenge minőségű anyagokból épültek, mi több, sötétek, kicsik és hidegek voltak” (69–70. o.). Emiatt az emberek igyekeztek minél kevesebb időt tölteni otthon, az ügyes-bajos dolgaikat pedig legszívesebben nyilvános terekben intézték, ahol a tudományos étvágyukat is csillapíthatták. A hegyekből csörgedező kristálytiszta vízzel felszolgált legendás bécsi kávé kiváló apropót biztosított a munkásosztály tagjaitól a burzsoázia illusztris képviselőiig mindenki számára egy kis eszmecserére egy-egy kávézó teraszán. Mi több, ezekben a kávéházakban, jegyzi meg Edmonds helyesen, a látogatók a fekete elfogyasztása után akár órákat is eltölthettek háborítatlanul több tucatnyi nemzetközi napilap lapozgatásával. Vagyis a kávéházak nem pusztán a legkülönfélébb érdeklődésű és osztályú emberek olvasztótégelyei voltak, hanem a nemzetközi világ kapu is.

Az sem elhanyagolható részlet, hogy még a legjobb bécsi középiskolák sem voltak képesek kielégíteni a tudásra szomjazó ifjúság igényeit – jóllehet ezekben az intézményekben gyakran azok a fiatal, egyetemet végzett kutatók tanítottak, akik valamilyen oknál fogva (mondjuk származásuk vagy témájuk újszerűsége miatt) nem jutottak egyetemi pozícióhoz, és a családjuk eltartása okán kénytelenek voltak gimnáziumi állást vállalni. Ahogy arra Stefan Zweig, a kora huszadik századi Bécs híres írója találóan rámutatott, ez a helyzet nagyon ritkán vált a diákok és tanáraik kölcsönös okulására. Éppen ezért az érdeklődő fiatalok (akiket a kényszerűségből óraadóként dolgozó tudósok semmibe vettek) és a valóban elkötelezett tanárok inkább alternatív oktatásügyi intézményeket, például felnőttoktatási központokat kezdtek látogatni.

Bécsben pedig virágzott a felnőttképzés és az esti tagozatos oktatás. Ezekben a központokban, amelyeknek egy része a munkásnegyedekben épült fel, életkortól, társadalmi rangtól, érdeklődéstől, politikai elköteleződéstől és nemtől függetlenül bárki részt vehetett a kurzusokon. (A diákok majdnem fele nő volt, mivel az egyetemek még mindig nem tették lehetővé a nők teljes körű részvételét a felsőoktatásban.) A mai napig is működő Volksheim Ottakring például 1904-ben épült meg, és kiemelkedő oktatásügyi intézménynek számított: tágas előadótermek (a legnagyobb 500 fős) és szemináriumi szobák, felszerelt laboratóriumok, különféle tudományos gyűjtemények, olvasótermek, több ezer darabos könyvtár, a kémiai és fizikai kísérletekhez szükséges eszközpark, pszichológiai termek (mielőtt még a Bécsi Egyetemen meghonosodott volna a kísérletei pszichológia!), továbbá akvárium és terrárium, művészeti termek, és számos speciális célú helyiség – fotóstúdió, sötétszoba, robbanóanyagok és savas anyagok tárolására szolgáló kamra – fogadta a látogatókat. Nyugodtan (és szomorúan) mondhatjuk, hogy az 1900-as évek elején az elnyomottak, a hátrányos helyzetűek taníttatására létrehozott népi egyetem könnyedén felvehetné a versenyt bármelyik mai magyar vezető tudományegyetemmel. Ezekben az intézményekben Schlick, Waismann, Zilsel, Neurath, Hahn, Frank és Carnap is állandó előadók (és szervezők) voltak.

A korabeli Vörös Bécsben az oktatás és tudományos kutatás minden társadalmi és kulturális faktora politikai színezetet kapott. Az egyre növekvő antiszemitizmus és a korai osztrák fasizmus szószólói napilapok hasábjain próbálták lejáratni azokat az oktatókat, kiváltképp a filozófusokat, akik nem feleltek meg az elvárásaiknak (olykor egyszerűen szabadkőműves uszítóknak nevezve őket). Nem egyszer került Carnap, Hahn és Schlick is egy-egy ilyen kampány középpontjába. A Bécsi Kör társadalmi szerepvállalása ezért leginkább a korszak atmoszférájára és társadalmi-politikai trendjeire adott reakciónak tekinthető – a logikai pozitivisták társadalmilag elkötelezett tudományfilozófiát műveltek.

A Bécsi Kört az összejöveteleken tárgyalt témák sokfélesége, a résztvevők száma, illetve a sajátos, nemzetközi brandépítés emelte ki a saját közegéből. A társaság központi alakja a mozgalom „nagy gőzmozdonya”, Otto Neurath volt. Edmonds részletesen bemutatja, hogy Neurath miképp tudta a pozitivizmus szolgálatába állítani a közép-kelet-európai irracionalizmus, vallási dogmatizmus, politikai elnyomás hullámai által vetett akadémiai kitaszítottságot és bizonytalanságot. Másképp fogalmazva: miképp állított pályára néhány bécsi tudós-filozófus Neurath vezetésével egy mozgalmat, amely filozófiai, kulturális, tudományos és politikai terminusokban próbált választ adni a modern élet kihívásaira. Neurath aktív résztvevője volt Bécs újjáépítésének; ennek keretében megszervezte a város falain kívülre szorult, szegényebb rétegek kiskerti földfoglalását. Ő volt az, aki elérte, hogy a kor jelentős építészeinek (például Josef Franknak, a pozitivista Philipp Frank öccsének) tervei alapján a helyi közösségek saját maguk építhessék újjá házaikat, ezzel is elősegítve a csoporton és a közösségen belüli viszonyok elmélyítését. Később, a húszas évek közepétől Neurath létrehozta a mai napig működő Gesellschafts- und Wirtschaftsmuseum-ot (Társadalom- és Közgazdaságtudományi Múzeum), amelynek fő profilja a munkásosztály oktatása és a tudományos eredmények érthető közzététele volt a Neurath által kidolgozott képi statisztikai módszerek közvetítésével. (Ezek egy része a mai napig a képi oktatás és információátadás alapjaiként szolgál.)

Neurath-hoz kötődik az egységes tudomány elképzelése is. Edmonds részletesen bemutatja, hogy az egységes tudomány programja – a közkeletű nézetekkel szemben – nem egy metafizikai vágyálmokat kergető, redukcionista vállalkozás volt, amelynek az lett volna a célja, hogy a tudományos tudás minden egyes elemét visszavezessük az elméleti fizikára. Az egységes tudomány eszménye Neurath és mások számára is társadalmi elképzelés volt: a Bécsi Kör filozófusai azért hangsúlyozták a tudományok inherensen meglévő egységét, hogy pontosabb és összehangoltabb tudományos kutatások indulhassanak el a mindennapi élet rendszerezésére és egyszerűbbé tételére. Az egységes tudomány eredményeit kodifikáló International Encyclopedia of Unified Science némileg paradox módon épp a tudás folyamatosan változó karakterét próbálta megragadni: ez a tudás bővül, olykor szűkül, ahogy bizonyos elemek tévesnek bizonyulnak és kikerülnek a rendszerből. A tudományok „egységesítését” nem egyirányú, meghatározott és merev eljárásként kell elképzelnünk, hanem flexibilis, pluralista, a társadalmi igényeket is szem előtt tartó, a tudományok éppen aktuális állását dokumentáló vállalkozásként. Ahogy Neurath fogalmazott, nem a tudományos tudás mauzóleumát akarták létrehozni, hanem eleven, intellektuális erőt kívántak kifejteni, ami az elnyomott társadalmi osztályok tagjait képessé teszi az aktív, közéleti részvételre a demokratikus társadalomban.

Ez a képzési program, a demokratikus társadalom vitakultúrájának és érték-explikációjának programja volt a Bécsi Kör tudományos világfelfogásának egyik alapvetése. 1929-ben publikálta Carnap, Hahn és Neurath a mozgalom hírhedt, magyarul is elérhető manifesztumát. Ebben nem csupán az elért eredményeiket, távlati céljaikat foglalták össze, hanem megfogalmazták a mozgalom eredetére vonatkozó történeti elképzeléseiket, illetve a pozitivizmus társadalmi szerepvállalásának eszméjét. Az előbbi a híres Neurath-tézis (amit később Rudolf Haller osztrák filozófus fedezett fel újra és dolgozott át), amely azt állítja, hogy az osztrák filozófia a története során képes volt ellenállni a német kantianizmusnak és a belőle táplálkozó idealista-metafizikai tanoknak, és sokkal inkább empirista, pozitivista, utilitarista megközelítést képviselt. Kant helyett Mach, Brentano, Mill, Bolzano, Hume, Russell és Comte játszották a főszerepet, kiegészítve az osztrák eszmetörténet húszas éveire jellemző egyenlősítő mozgalmak eszméivel – gondoljunk csak a modern építészet területén a Bauhausra és a neue Sachlichkeitre, vagy a korszak fontos pedagógiai törekvéseire és számos gazdaságireform-tervezetére. Ahogy azt Rudolf Carnap megfogalmazta korai főművében, a Der logische Aufbau der Welt-ben, „úgy érezzük, hogy egyfajta belső rokonság áll fenn ama attitűd között, amire a filozófiai munkánkat alapoztuk, és azon intellektuális attitűd között, ami jelenleg teljes mértékben különböző társadalmi helyzetekben manifesztálódik; ezt a szemléletmódot érezzük a művészeti mozgalmakban, különösen az építészetben, azokban a mozgalmakban, amelyek a személyes és közösségi élet, az oktatás, és általában mindenféle külső szerveződések észszerű formáit igénylik. […] Ez a felfogás a világosságot igényli mindenütt, miközben tisztában van azzal, hogy az élet szerkezetét nem lehet teljes mértékben megérteni. […] A munkánkat abban a hitben folytatjuk, hogy ez az attitűd uralkodóvá válik a jövőben.”

A manifesztumban ezt a megközelítést tudományos világfelfogásnak nevezték, amelyet aztán a logikai empiristák – kiváltképp a Bécsi Kör tagjai – széles körben érvényesítettek, az oktatástól kezdve a tudománynépszerűsítésig és a konferenciák szervezéséig. E szemlélet jegyében a kör tagjai közül többen is eljutottak a dessaui Bauhausba (Herbert Feigl, Rudolf Carnap, Philipp Frank és Otto Neurath), ahol intenzív kurzusokat vezettek a tudomány, a filozófia és a művészet modern összefonódásáról és társadalmi szerepéről.

A társadalmi érzékenység és szerepvállalás, a klasszikus filozófiai kérdések felváltása valamiféle logikai elemzéssel és társadalmi aktivizmussal sokak szemét szúrta. 1934-re egyre inkább kiéleződtek a feszültségek a szociáldemokraták és az osztrák fasiszták közt, egyre gyakrabban pattantak ki véres utcai harcok, egyre többször zárták le hetekre, olykor hónapokra az egyetemet. Ez év februárjában Engelbert Dollfuss hatalomra jutott, és az épp a Szovjetunióban dolgozó Neurath soha többé nem térhetett vissza Ausztriába. A pár hónapig tartó Dollfuss-uralom alatt megszüntették a Bécsi Kör egyik hivatalos „leányvállalatát”, az Ernst Mach Társaságot (noha Schlick több barátságos hangvételű levélben is megpróbálta meggyőzni az általa nagyra tartott politikust arról, hogy a Bécsi Kör politikailag semleges), az egyetem környezetében dolgozó kollégákat pedig véglegesen eltávolították a mégoly jelentéktelen állásaikból is. Sokan már ekkor emigrációba kényszerültek, ám a végső csepp a pohárban Schlick 1936-os meggyilkolása volt.

A mai napig nem egészen tisztázott, hogy a filozófus gyilkosa, Johann Nelböck pontosan miért is követte el a tettét. Nelböck Schlick tanítványa volt, ám utóbbi szakmai okokra hivatkozva több ízben sem támogatta a férfi egyetemi kinevezését. Ez súlyos depresszióba taszította Nelböcköt, aki többször is zaklatta és megfenyegette Schlicket. Később, miután Nelböck kiszabadult a kórházból, a filozófust testőrök védték. Ám sokan azt is rebesgették, hogy szerelemféltés állt a háttérben: Schlick közismert volt gáláns kalandjairól, és egy alkalommal Nelböck kiszemelt partnerére vetette ki a hálóját. Akárhogy is, a korabeli sajtó számára kapóra jött az a narratíva, mely szerint egy jobboldali hazafi véget vetett a baloldali, zsidó, szocialista és progresszív, nemzetellenes filozófiai elméleteket, továbbá a „zsidó fizikán” alapuló káros eszméket terjesztő szabadkőműves filozófus ármánykodásainak. Schlick azonban tradicionális, német nemesi család sarja volt, aki inkább liberális-individualista, semmint szocialista eszméket vallott, filozófiájában pedig kimondottan a hagyományos filozófiát megújító, nem pedig azt eltörlő pozitivizmus álláspontját képviselte, gyakran tüntetve fel kimondottan pozitív színben Schopenhauer és Nietzsche elképzeléseit. A korabeli sajtót persze mindez kevésbé hatotta meg, Nelböck pedig néhány évvel később már szabadult is a börtönből.

Schlick tragikus és váratlan halála végett vetett a Bécsi Kör bécsi – és egyúttal európai – periódusának, ám egyúttal a „késői felvilágosodásnak” nevezett felívelő kulturális szakasznak is az osztrák főváros életében. Edmonds könyve döntően időbeli sorrendben követi az eseményeket, noha az elbeszélés 1936 után, Schlick professzor meggyilkolásával lezárul. Lett volna persze még mit elmondani az amerikai emigrációról, a hidegháborúról, az FBI vegzálásáról is, és arról, hogy a politikailag és társadalmilag aktív európai pozitivizmus miképp vonult vissza a „logika jeges csúcsaira”, és vált annak a professzionalizálódott, specializálódott és technikalizálódott filozófiai mozgalomnak a vezető ideológiájává, amelyet ma analitikus filozófiának nevezünk.

Ettől függetlenül Edmonds lenyűgöző, meggyőző, magával ragadó történetet mesél el érthető nyelven. Stílusa szórakoztató, hangvétele lelkes, maga a szerző mégsem elfogult; jó helyre teszi ki a hangsúlyokat, és igazán eleven képet fest a Bécsi Körről és a kortárs bécsi környezetről. A Bécsi Kör nem minden tagja volt professzionális filozófus, aki a legjobb, Q1-közeli folyóiratokban publikált volna. Részben persze azért, mert később az ő amerikai munkásságuk hatására jöttek létre azok a Q1-es folyóiratok, nagynevű intézetek, központok és sikeres tudományos programok, amelyekre hivatkozva a mai filozófusok teljesítményét intézményesen mérik. Másrészt viszont azért is, és talán ez a fontosabb, mert a Bécsi Kör és a logikai empirizmus társadalmi-politikai mozgalom volt – egy nagy család, belső feszültségekkel és ellentétekkel, kölcsönös vádaskodással, elfogultságokkal, árulásokkal és átmeneti szövetségekkel. Számos olyan emberi gesztussal, amelyek valamilyen módon mind rányomták a bélyegüket a huszadik századi filozófia alakulására. Megint csak: a filozófia emberi arca csodálatosan felsejlik a bécsi Kör nem mindig magasztos története mögött – és Edmonds könyvének lapjain.

Akit érdekel ez a történet, tehát hogy miképp is alakult ki az úgynevezett tudományos analitikus filozófia, milyen volt kezdetben, és milyen lehetett volna később, ha az élet nem szól közbe, az mindképp haszonnal forgathatja Edmonds kötetét. (Ami most már németül is elérhető. Vajon mennyit kell várnunk a magyar kiadásra?)