Németh Zoltán: Critical Plant Studies — a növényesített nyelv perspektívái

(Korpa Tamás: A lombhullásról egy júliusi tölggyel. Kalligram, 2020; Sirokai Mátyás: Lomboldal. Jelenkor, 2020)

2020-ban két olyan verseskötet jelent meg, Sirokai Mátyás Lomboldal és Korpa Tamás A lombhullásról egy júliusi tölggyel című kötete, amelyek alapvetően szituálják újra az irodalomhoz való viszonyt, új perspektívákat nyitnak meg a világértés, az irodalomértés, az önértés — és nem utolsósorban a növények megértésének irányába. A háttérbe szorított, eddig csak létezésünk díszleteiként funkcionáló növények hirtelen a szövegek középpontjába kerültek, és a vegetatív létezés ontológiáján, episztemológiáján, filozófiáján, etikáján — egyszóval írhatóságán keresztül teszik fel kérdéseiket. Olyan kérdésekkel szembesítenek, amelyek a növények egyéniségét, intelligenciáját, természetét, kommunikációját vetik fel szépirodalmi szöveg formájában. A növényt beszélik el, pontosabban a növény kap hangot és nyelvet e kötetek versei által, a növény szólal meg rajtuk keresztül.
 
E két verseskötet egyes szövegei azonban nemcsak azért forradalmiak, mert egy „belső” növényi perspektívát jelenítenek meg, és egy vegetatív, nyelven túli nyelv megkonstruálására tesznek kísérletet, hanem performatív erejüknél és kontextusuknál fogva is. Sirokai Mátyás és Korpa Tamás versei egy olyan időszakhoz kötődnek, amelyben egészen másként vetődnek fel az ökológiai kérdések: az antropocén kor környezeti devasztációjának, a globális felmelegedés krízisének és a klímakatasztrófának a diskurzusába ékelődnek e verseskötetek mondatai, erőteljes performatív igénnyel. Vagyis nem pusztán szépirodalmi tétek mentén rendeződnek el a két verseskötet jelentései, egy tágabb — akár apokaliptikusnak is nevezhető — fenyegetés keretezi a lírai jelentésadás lehetőségeit.
 
Éppen ezért érzem szükségesnek egy új elméleti irányzat bevezetését mind Korpa Tamás, mind Sirokai Mátyás verseskötete kapcsán. A Critical Plant Studies, magyarul talán kritikai növénykutatás, kritikai növényelmélet fókuszában a növényvilággal kialakított megújult és felújított kapcsolat áll, amely a művészet, az irodalom és a kifejezetten az ún. bioművészeti alkotásokon keresztül vezető viszonyokat tárja fel, olyan művészeti projektekben, amelyek a növényekkel mint kifejezőeszközzel működnek együtt. A Critical Plant Studies az éghajlatváltozás globális és lokális kérdéseinek kontextusában vizsgálja a növény–ember–művészet relációit, kritikai és provokatív viszonyra hív fel a növényi világgal való újszerű viszonyok kialakítása céljából, gyakran etikai és politikai alapokra épül, és elismeri a növények életében megtalálható „szubjektivitások sokaságát”. (9)1 Mindezek kapcsán az utóbbi évtized, a 2010-es évek humán tudományi szakirodalmában elterjedt ún. növényi fordulatára (vegetal turn) is szükségesnek látszik kitérni, amikor is a növényekről mint „új állatokról” (new animals)2 esik szó. A Critical Plant Studies egyrészt a poszthumán–antropocén szcéna felől olvastatja magát, vagyis tágabb értelemben olyan elméleti térbe helyezhető, amely a poszthumán és antropocén kérdésfelvetésekre rezonál. Ez utóbbi kapcsán érdemes Nemes Z. Máriót idézni, aki szerint „[a]z ökológiai beágyazottság kérdése ugyanakkor továbbvezet minket az ember–élet–természet fogalomláncán, hiszen a nagy elválasztás dekonstrukciójában az Ember és a Természet halála kölcsönösen feltételezik egymást”,3 majd pedig Rosi Braidottira hivatkozik, aki szerint „[a]mint megkérdőjeleződik az anthropos középponti jelentősége, akkor az Ember, és a vele szembeállított mások közötti határvonalak is leomlanak egy olyan dominóeffektus keretén belül, amely új, váratlan perspektívákat is megnyithat. Miképpen a humanizmus válsága bevezeti a poszthumánt, azáltal pedig lehetővé teszi a szexualizált és rasszosított emberi mások önfelszabadítását az úr–szolga dialektika alól, úgy az anthropos válsága szintén lehetővé teheti a naturalizált mások felszabadulását. Az állatok, rovarok, növények és a környezet, sőt a bolygónk és a kozmosz egésze kerülnek itt számításba. Saját geológiai korszakunk elnevezése, az »antropocén«, egyaránt hangsúlyozza az anthropos által megszerzett, technológiai közvetített hatalom erejét, valamint ennek potenciálisan destruktív következményeit. Az »ember« többé nem minden dolgok mércéje.”4
 
A Critical Plant Studies másrészt az alárendeltségi viszonyok kiterjesztése felől olvastatja magát: az irodalomtudományban az utóbbi évtizedekben egy olyan elméleti ív kialakulása figyelhető meg, amely a hatalmi viszonyok újragondolása nyomán különféle marginalitáskoncepciókat hozott létre, s ebben a térben az alárendelt identitások reprezentációjának kérdésköre jelölte ki a vizsgálandó tárgyat. Patrícia Vieira a posztkolonizmus kérdésfelvetéseire támaszkodva és Gayatri Spivak elhíresült kérdését parafrazálva teszi fel a kérdést: „Can the plant speak?”, megszólalhat, beszélhet-e a növény? Milyen paraméterei vannak egy növényi mondatnak? Fel vagyunk-e a készülve arra, hogy meghalljuk a növények paradox módon csöndes, hangtalan beszédét? Vagy, más nézőpontból, hogyan tudjuk elkerülni azt, hogy a saját szavainkat, prekoncepcióinkat, elméleteinket, perspektíváinkat kényszerítsük rá a növényekre, még ha ezek a legnagyobb jóindulat, jó szándék következtében is jöttek létre.5 Vieira azonban arra is figyelmeztet, hogy a növények és az alárendelt (subaltern) fogalma közötti különbségek sem elhanyagolhatók. A Spivak-féle alárendelt humán lény, ember, aki értelmes nyelvvel és világnézettel rendelkezik. A probléma abban áll, hogy nem vagyunk képesek elismerni, hogy az alárendelt sajátos módon szeretne élni, továbbá abban is, hogy ezt a sajátos létezésmódot alacsonyabb rendűként kezeljük, mint a sajátot. Ez különösen a kolonializmus kapcsán vetődik fel brutálisan, amikor a gyarmatosítók a saját felsőbbrendűnek gondolt narratívájukat a legkülönfélébb megszállt és gyarmatosított területekre, kultúrákra kényszerítették rá.6 Viszont az alárendelt és a növény közötti analógiák rendkívül szembeötlők: mind az alárendelt, mind a növény a nyugati gondolkodás perifériájára szorultak, mint arra a Gianni Vattimo és Santiago Zabala szerzőpáros utal Michael Marder Plant-Thinking című könyvéhez írt előszavukban,7 vagy csupán a győztes modernizmus negatív visszfényeiként jelentek meg, mint arra Patrícia Vieira mutat rá.8 Richard Karban szerint annak ellenére, hogy keveset tudunk a növények nyelvéről, úgy tűnik, extrém módon komplex, és eltérő modalitásokat használ (vizuális, elektromos, kémiai), és képes szofisztikált kapcsolatot kialakítani a múlt és a jövő eseményeivel.9 Monica Gagliano pedig transzdiszciplináris dialógusról beszél a nyelvek pszichológiai és ökológiai megértése kapcsán, valamint a humán és nonhumán közötti megértést értelmezve arra hívja fel a figyelmet, hogy egyrészt az emberi nyelv is ösztönös és materiális, és ezáltal közelebb áll a nonhumán Másikhoz, mint gondolnánk, másrészt a nonhumán nyelv komplexitása közelít az emberi nyelv komplexitásához.10 Ennek a periferikus helyzetnek a kimozdításában Korpa Tamás egy egész könyvvel érdekelt. A 48°37’32.5” N 20°50’45.9” E című, egyetlen mondatból álló vers egy fiatal tölgyfa „dadogó törzs”-éről beszél, vagyis beszédfogyatékosságról, amelyet a vers beszélője tesz rendbe, gyógyít meg, masszíroz ki a fából:

hosszú ideig tartott, mire az odúival szüntelenül dadogó törzs
minden egyes görcsét kimasszíroztam abból a földcsuszamlásban
megriadt fiatal tölgyből. (15)

 
Egyetlen mondatban az egész történelem visszaforgatása, helyreállítása, rendbetétele, az alárendelt iránti empátia különös emocionális töltete szólítja meg az olvasót. Innét válik kivételesen fontossá a verscímekbe kódolt topográfiai pontosság, rámutatás: a helyek a növény mozdulatlanságán, statikusságán keresztül idézik fel kiszolgáltatottságát, egyéniségét, helyhez–röghöz kötöttségét — egyúttal azt is, hogy egy ismerős fa ugyanott fogja várni a vers beszélőjét akár évtizedeken át is.
 
A „fa helye” és a „fa nyelve” tematika az egész kötetet átszövő, sűrű huzalozású metaforarendszert működtet, amely különös nyomatékot nyer annak fényében, hogy a 48°37’32.5” N 20°50’45.9” E GPS-koordinátasor összesen hatszor szerepel verscímként, vagyis hat különböző vers címeként jelenik meg. Mindegyik vers felveti ezáltal a „hely poétikája” kérdését az eltérő perspektívák színre vitelével.
 
Az is izgalmas ebből a szempontból, hogy mind a hat vers felveti a nyelv, a nyelvtelenség, az elbeszélhetőség, a hangadás, a megszólíthatóság, a megszólíthatóság és kommunikáció lehetőségének, lehetetlenségének és eltérített irányainak a kérdéseit:
 

kiválasztott egy rövid gödröt — kiásta, majd leásta
odébb. begurította az itt szócskát a gödör aljára. (23)
 
és kiköt a szájüreg sötétjében.
visszatért az íz, halljátok! de kilógatod hevenyészett
nyelved, és ráharapsz. amiért diktáltál folyton!
ne nézd most őt.
megzavarnád ott, ahol figyelmét felidézi. (33)
 
a napokban felaprítják a törzset, benne a beszédközponttal.
egészalakos hasadás, ami a talajszintig leér. (41)
 
néha a fák megreccsennek,
mint a fából készült tárgyak általában. (49)
 
a rókákat gyanúsították mindvégig, Julius Kochot és Stanislav Vargát.
pedig egy falka igekötő lepte meg, be, szét, össze azt az embert. (51)

 
A hat vers GPS-koordinátái egy Áj (határ menti szlovákiai — magyar — település, szlovák neve Háj) melletti erdő mélyébe vezetnek, Áj, az Áji vízesések, a Szádelői völgy és Torna vára négyszögébe, viszonylag távol az ember által lakott területtől. Minden emberi szó, amely egy ilyen terephez kötődik, legalább kettős értelmű:
 

  1. egyrészt felveti a meghallgathatatlanság kérdését, tehát hogy minden itt elhangzott emberi szó közönség nélküli, magánvaló, az emberi létezés feltételrendszeréből kiszakított;

 

  1. a hibás nyelvhasználat problematikáját abban az értelemben, hogy az emberi nyelv, beszéd, szó alkalmatlan a természeti környezettel folytatott kommunikációra, éppen ezért mindig túl-, elhelyezi önmagát ehhez a használt nyelvhez képest.

 
Korpa Tamás kötetének versei tehát hangsúlyozottan topográfiai érdekeltségűek, és ez különös jelentőséget kap a növényi létezés erőterében. A lombhullásról egy júliusi tölggyel első ciklusának versei mind konkrét helyre utalnak — vagy helynevek, egy település, hegy, hegycsúcs, patak, barlang, fennsík nevei —, vagy — mint azt az előző példa mutatja — GPS-koordináták számadatait tartalmazzák, amelyek egy-egy, leggyakrabban erdei helyre mutatnak — talán éppen egy konkrét fára. A topográfia ebben az esetben a növényi lét sajátos helyhez kötöttségének nemcsak metaforájaként lép működésbe, hanem e létezés paramétereit is megadja, mint a Hradisko vrch (770 m) című versben:
 

és ez az autodidakta lomb
hogy kitanulta az éjszakát, ami a kopárság, ami a felejtés,
lombról lombra. minden szót: az összes erogén zónát, amikkel
szólították. hangfalakból sem szól tisztábban a szél,
mint ebből a lombból, a lomb tömbjéből e tömbön át.
szórd be poloskával. elhallgatod, elhallgatsz. a hallgatás
hallójárataidat önti el, majd a Hátsó Szándékok Termeit. (12)

 
A vers a hangadás technikai médiumán (hangfalak) keresztül vezeti át a lomb materialitásába a hangot, amelynek egyúttal forrása és eredője is az említett lomb. A vegetatív létezés mint elsajátítható technika jelenik meg az első mondatban, az élet mint technika, amelyet meg kell tanulnia — autodidakta módon — a létezőnek, csakhogy ebben az esetben a tanulási folyamatnak paradox módon egy objektív adottság a tárgya, a természet rendje, az éjszakák és nappalok váltakozása. „Kitanulni az éjszakát” — ez valami sokkal mélyebb viszonyrendszerre enged következtetni, mint amely emberi léptékkel elképzelhető egy olyan korban, amikor már egy hétéves gyerek is tudja, hogy az éjszaka tőlünk független adottsága a földi létezésnek. Ez a szókapcsolat az archaikus ember ösztönös világába vezet, amelynek része volt a napi mágikus küzdelem azért, hogy a nap és a hold feljöjjön az égre, hogy a kozmikus változás, váltakozás bekövetkezzen. Sőt: ez a szókapcsolat a nyelv előtti világba vezet, abba, amelyben meg kellett tanulni a természet nyelvét, a fák, a bokrok, a gombák, a termés nyelvtanát. Abba az ősi világba, őskorba, amikor is a létezés alapkaraktere a természeti környezet és táj megtanulása volt, az éjszakáé is, mert a túlélést jelentette. És ettől a nyelvtelen archaikus embertől már nincs is olyan messze az „autodidakta” fa képzete, amely kitanulta az éjszakát és az összes szót, hogy szót értsen természeti környezetével. És az emberrel is, amennyiben a fa létező, élő személyiség.
 
Ez a két világ, a vegetatív növényi és a technicizált emberi, a poloska két jelentése által kopírozódik egymásra: benne találkozik a bogár — amelyen keresztül, amelynek segítségével a növények kommunikálnak egymással — és a lehallgatókészülék jelentése — amelyen keresztül az ember kap információkat a másik emberről. A poloska a fa sajátos lehallgatókészüléke, amennyiben egyik fáról a másikra repülve, fűről, bokorról szállva hozza-viszi az információkat — a poloska a nyelv működésének metaforája, a növények Hermésze, postása, hírvivője. Alakjában a humán és a vegetatív, a technikai és a naturális bináris oppozíciójának feloldása, összevonása figyelhető meg — és egyúttal annak lehetősége is, hogy a növényi és emberi tudás birtokolhat olyan jelzőrendszert és lejegyzőrendszert, amely átkonvertálható, kommunikációképes, transzláción alapuló.
 
Sirokai Mátyás Lomboldal című verseskötete szintén a növényi láthatatlanság ellenében alakít ki bonyolult, sok szintű, több rétegű stratégiákat. A növényi lét itt a növényekkel való interakció legváltozatosabb formáit ölti magára a teljes érzékszervi–észlelési skálát bejárva. A kötet egyik központi, többször visszatérő kifejezése, hapax legomenonja a sajátos igésítés által létrejövő „növénylés” kifejezés. Maga a szó folyamatra utal, áradó szemiotizációra. Ennek a szintjeit kísérlem meg felfejteni röviden a továbbiakban a kötet szövegeinek kontextusában.
 
Az egész kötetet áthatja a vágy, a vágyódás, a sóvárgás, a rajongás a növény életformája iránt. A kapcsolatnak ehhez a primér szintjéhez nem szükséges a konkrét, materiális tapasztalat, sőt a növényi létezés materialitása sem, pusztán a tudat mindent átlényegítő kivetítéseként funkcionál, amely átjárja a létezés terepét, rendjét, dolgait. A vágynak ez a primér szintje —
 

Vágyódás az organikus élet zárt és folyamatos kör-
forgása után, amely egyenetlenségek és kitörések
nélkül való. Minden mozdulatom visszatér hozzám
a széllel. Vágyódás a növényi lét után. (10)

 
— mindazonáltal a legelemibb szükségszerűség ahhoz, hogy konkrét testi kapcsolat jöjjön létre növény és ember között, és hogy ez a kapcsolat hangot, nyelvet, jelentést kapjon. A növény vizuális képe, a látás, a tapintás, a fa simogatása, a meztelen talp az érzékelés szekundér szintje a versekben:
 

Egy bükkfa felmeredő törzse felé
ügetek. Moha borította gyökerei szabadon állnak
egy vízmosás szélén. Hajlatai itt lágyak, nőiesek.
Leveszem a ruhámat. Borzongok a gyönyörűségtől,
ahogy teljes bőrfelülettel lélegezni kezdek. (8)

 
A versekben felépülő növény–ember kapcsolatoknak ez a szintje a lírai szubjektum mozgásán át a nyelv és a grammatika tornagyakorlatain keresztül nyit meg egy egészen új perspektívát. A perspektíva újszerűségének és a tornagyakorlatok irányának egyik sajátossága az az áterotizált viszony, amely növény és ember kapcsolatából létrejön. Az antropomorfizált növény (törzs, váll, kar) és a narrátor közti interakciók a szeretkezésleírásokra emlékeztetnek:
 

Belépek a fa terébe, a zöldárnyékba. Megérintek
egy lehajló ágat, tenyeremmel a törzsig követem
növekedési vonalát. Végigsimítom az ághajlatot,
átfogom a vállát. Felhúzom magam, a térdem
közé szorítom a törzsét. Feljebb kúszok, átölelem
a karját, lefelé lógva kijjebb mászom. A lábammal
is átfogom, fejembe tódul a vér, ahogy hátrahajolva
lenézek. (19)

Az új perspektíva és az erotikus testi kapcsolat által feltárt világ egy újfajta létezés igézetébe von: a cél most már az azonosulás, illetve egyfajta hibrid identitás létrehozása, de még mindig csak a testi performáció szintjén:

Lennék-e fa, elhagynám-e érte
a testemet. Állnék-e egy helyben egy lassú életen
át. Lennék-e mindenkié. Lehetek-e, még így, két
lábon, valaki fája. (23)

A kapcsolat a versek egy további csoportjában meg is változtatja a narratív–érzékelő én testi adottságait, felépítését, és létrehozza a növény–ember kapcsolat negyedik szintjét, amelynek során az észlelő test sajátos módon változik meg a növény hatására. A transzformálódott test új perspektívát nyit: az egész bőrön légzés, a kezekben az „egykori lábak felébresztése” egy új „emberi” testet eredményez, amely hibrid testként egyrészt saját evolúciós ősiségéből, másrészt a vegetatív növényi test elemeiből épül fel:

Ahhoz, hogy a térérzékelés megváltozzon, és fel-
ismerjük a rezgő nyárfákban az ég vízinövényeit,
ismételjük a fejre fordított világ gyakorlatait nap
mint nap. Ébresszük fel kezeinkben az egykori lá-
bakat, megtéve az utat először saját gyermekkorunk
négykézláb-idejébe, majd ezen keresztül tovább,
négykézlábas őseink korába. Amikor a kezek kel-
lőképpen megerősödtek, és helyreáll az alsó- és felső-
test erőegyensúlya, újra kiegyenesedhetünk, ezúttal
lábainkat adva a levegőnek. Talpgyökereinkkel
nyújtózva az ég felé, míg a gyökerek végül lombokká
nyílnak. (11)

Az ötödik szint a testen túli, a mentális azonosulás hermeneutikai igényét hívja elő. A megértésnek azonban nyelvre van szüksége, éppen ezért egy közös, hibrid, növényi–emberi nyelv kialakítása figyelhető meg — olyan versekben, amelyek egy emberi értelmen túli, logocentrizmuson túli vegetatív–növényi nyelv terrénumába vezetnek:

  1. ennek első stádiumában a reflexió szintjén vezeti be ezt lehetőséget a szöveg:

Áttörni egymáshoz, mintha lenne hova. Egymás-
hoz, mintha lenne köztünk távolság, áttörni, mint-
ha önmagunkhoz. […] Szavak, amikkel nem juthatunk a szavakon túlra.
Átlépni, mert az áttörés maga is fal, egy szó illúzi-
ója. Milyen falak törhetők át szavakkal. Mégis, mi
másunk marad, letéve szavainkat másikunk előtt.
Mintha lehetne másikunk, amikor mi magunk is
egy szó illúziója vagyunk csupán. Mégis, mi más
lehet, ami átlépni késztet a szavakon, mint a vágy,
eljutni hozzád, ki magad is egy szó vagy. (38)

  1. majd pedig más versekben a konkrét megvalósulás folyamataira láthatunk rá az értelmen túli nyelv koncepciójához kapcsolódóan:

Séa. É séati. Arindá uc arajgó ímbó, uc badro. (34)

Vagyis a kötet több pontján egy „saját, privát nyelv” jelenti be önmagát, már ha saját és privát nyelvnek nevezhetünk egy olyan, logoszt veszítő, önmagát nyelvnek állító hangsort, amely az alárendelt megszólításában, pontosabban szóra bírásában centrális szerepet játszó közös, hibrid nyelv lehetőségét játssza el, modellálja — pontosabban ezt költészetként mutatja fel. Ennek fényében utalhatunk John C. Ryanre, aki szerint a Critical Plant Studies, a kritikai növényelmélet arra a tényre figyelmeztet, hogy beszélni nem csak szavakkal lehetséges — vagyis összetett kommunikáció nem csak a nyelv által lehetséges.11 Sirokai Mátyás glosszoláliái egyik lehetséges végpontját jelentik a növény–ember kommunikációnak (másfajta végpont például a zene felől rajzolható fel).

Korpa Tamás és Sirokai Mátyás versei az alárendeltnek nyelvet adó stratégiának a különféle szintjeit, lehetőségeit, dimenzióit viszik színre. Egy sajátos növényi–emberi nyelvet, növényesített nyelvet alakítanak ki a líra kommunikációs masinériáján keresztül. Ez a nyelv fordítási művelet eredményeként jön létre, amely a növényi létezés, nyelv, észlelés, psziché lefordításaként olvastatja magát az emberi létezésre, nyelvre, észlelésre, pszichére. Olyan phytographia születik meg szövegeikben a vers médiumán keresztül, amely — ahogyan Patrícia Vieira fogalmaz — „a növények photographikus nyelvének és az irodalom logographikus nyelvének az egyesülését jelöli”.12

 

1 Monica Gagliano – John C. Ryan – Patrícia Vieira: Introduction = The Language of Plants. Science, Philosophy, Literature, szerk.: Monica Gagliano – John C. Ryan – Patrícia Vieira, University of Minnesota Pess, Minneapolis – London, 2017, https://read.amazon.com/?asin=B06Y6M7Q11&language=en-US (utolsó megtekintés: 2021. 08. 16.).

2 Matthew Hall: Plants as Persons: A Philosophical Botany, SUNY Press, New York, 2011, x.

3 Nemes Z. Márió: Ember, embertelen és ember utáni: a poszthumanizmus változatai, Helikon, 2019/3, 390.

4 Rosi Braidotti: A poszthumántudományok felé, Helikon, 2019/3, 443.

5 Patrícia Vieira: Phytographia. Literatura as Plant Writing = The Language of Plants.

6 Uo.

7 Gianni Vattimo – Santiago Zabala: Foreword = Michael Marder: Plant-Thinking. A Philosophy of Vegetal Life, Columbia University Press, New York, 2013, 2.

8 Vieira, Phytographia = The Language of Plants.

9 Richard Karban: The Language of Plant Communication (and How It Compares to Animal Communication) = The Language of Plants.

10 Monica Gagliano: Breaking the Silence: Green Mudras and the Faculty os Language in Plants = The Language of Plants.

11 John C. Ryan: In the Key of Green? The Silent Voices of Plants in Poetry = The Language of Plants.

12 Vieira, Phytographia.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük