A lombhullásról egy júliusi tölggyel című kötet megnyitja a Korpa-költészetről mint több könyvön átívelő, koherens versnyelvről való diskurzus lehetőségét. Míg az első két kötet között leginkább a kötetstruktúra és a Korpa-féle versnyelv kimunkáltságának különbsége2 volt jól érzékelhető, addig a legújabb könyv mintegy szorítja, nyomja, összefogja az életművet. Ugyanis már az Egy híd térfogatárólban megjelenik a kartográfia mint versszervező erő,3 a természet hangjai harmonizálnak a humanoid, zeneként értett hangzásvilággal,4 továbbá az első kötetből kiolvashatók a kulturális kódok rekontextualizációját célzó poétikai eljárások.5 Ezentúl konkrét szövegbéli egyezést is találni, hiszen a debütkötetben a Portré egy északi juharral című vers utolsó versszaka és az új kötet Hradisko vrch (770 m) című szövege teljesen megegyezik. Az Inszomniából is van átültetett szövegrész A lomhullásról…-ba, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy egyfajta transztextuális kontinuitás fedezhető fel a második és a harmadik kötet között. Hiszen A lombhullásról… I. ciklusa a XXII (megkeresni a dilemmát) című vers majdnem szöveghű adaptálásával kezdődik, melyek között épp a kötetek poétikai eljárásai szempontjából fedezhető fel jellegadó eltérés. Az Inszomnia „belefúl a dilemmába” sora az új kötetben „fuldoklik”-ként (11) jelenik meg, vagyis a fókusz áttolódik a humán gondolkodásra jellemző sematizációs problematizálásról, a dehumanizáló, cselekvésorientált beszédmód irányába. A másik eltérés pedig a harmadik könyvben az eddigiekhez képest felerősödő finom humorra mutathat rá, mert a verszáró sor átírása tulajdonképpen semmilyen nyelvi–poétikai következménnyel nem jár a „melyen járt” „amin járt”-ra cserélésével. Tovább erősíti a folytatólagosságot Bethlenfalvy Gergely meglátása,6 miszerint a kötetkezdő — még az első ciklus előtti — vers egy átirata az Inszomnia XXII (megkeresni a dilemmát) című szövegének. Azonban a konkrét szöveghelyeken kívül is feltérképezhető a saját versnyelvi örökség, egyrészt mert az Inszomnia párverses szerkezetére rájátszva néhol az új kötetben is megszólítják egymást az oldalpárokon találkozó szövegek, másrészt Bach továbbra is fel-felcsendül a Korpa-versekben („és ez a Bach-korong”, 13), harmadrészt mert a Závada Péter által már rendkívül pontosan detektált posztantropocentrikus esztétika, a hermetikus jelfelfogás és az erősen fenomenológiai megalapozottságú Korpa-féle versnyelv az új kötetre is érvényes. Mindebből kiindulva e versnyelv működése azáltal jellemezhető, hogy egyszerre érzékeli és létrehozza a (szöveg)világot a kimondás révén, így egy olyasfajta nyelvként működik, amelyben „a szubjektum leülepszik saját lépései aljára, azt implikálja, hogy befelé válik le saját mozdulatairól, miközben a mozgása mintegy fogalomként túlnő rajta”.7
A lombhullásról… kritikai fogadtatása homogénnek és pozitívnak mondható. A recepció nagyjából három főbb értelmezői horizontból közeledett a kötethez, mégpedig az irodalom és térképészet kapcsolatából, illetve az ezzel szorosan összefüggő tér- és időviszonyok instabilizációjából, ezenkívül a megszólalás/megszólaltatás, tehát a hangadás aktusából, végül pedig a kortárs posztantropocentrikus líratrend kérdezési irányából.
A térképszerűség mint szövegszervezés azért lehet kiváltképpen termékeny poétikai eljárás, mert a nyelvi jelölésrendszernek azon aspektusára mutat rá, amely a teret konvencionálisan létrehozott jelként és befoghatatlan létezőként egymással párhuzamosan inszcenírozza. Ilyen értelemben a koordináták — vagy ahogy a szerző felhívja rá a figyelmet álkoordináták8 — és helynevek verscímként használata (például 48°37’38.3”N 20°50’03.4”E vagy Jelení vrch [947 m]) bár referenciális jelentéstartománnyal is rendelkezhetnek, e szövegekben jobban aktivizálódik a struktúrakényszer kijátszása, az ember rendszerekben, tudástérképekben való gondolkodásának elbizonytalanítása. Ez azáltal jön létre, hogy a „térképolvasás során az »itt vagyok« »ott vagyokká« alakul — sajátos fúziója ez annak a deiktikus gesztusnak, amely a testről a térképre mutat, és így kartografikus kapcsolatot teremt a világ, a térkép és az elme között. Ennek a deiktikus gesztusnak a referenciája túlnyomórészt, ha nem teljesen, az »elhangzásának« tér- és időbeli keretén múlik”.9 Szemléletes lehet, hogy a könyvben több olyan leírónak álcázott vers található, amely azonos helyszínt jelöl meg, például négy Hradisko vrch (770m) és három Havrania skala (770 m) című vers is van a kötetben, ezáltal a líra én folyamatosan átírja, átrajzolja a térképet. Továbbá Demény Péter rámutatott kritikájában, hogy több vers is éssel kezdődik, „mintha valaminek a folytatása lenne”,10 így a versek egymásra utaltsága és a mondatkezdetek kisbetűvel szedése egyaránt színre viszik a konvencionálisan természeti tulajdonságként számon tartott mellérendelő, egymáshoz organikusan kapcsolódó, rizomatikus szerkezeteket.
Szintén a tér azonosíthatóságát lehetetleníti el a helyenként kibogozhatatlan szinesztézia- és metaforahasználat. Az egyik Hradisko vrch (770m) című versben például egy lomb válik a megszólítás tárgyává, mely lomb — egy antropomorfizáló eljárásba bevonva — autodidakta módon képes tanulni. Azonban a beszélő a kimondás által a felejtés és az elhallgatás dimenziójába száműzi a lombot, melyet ezután egy hangfalhoz hasonlít („hangfalakból sem szól tisztábban a szél, / mint ebből a lombból”, 12), amellyel egyrészt vizuális jelenléttel ruházza fel a láthatatlan hangot (szelet, zenét), valamint egy technikai médiumhoz hasonlítja a lomb hangját, vagyis egy olyan hibrid szubjektum jön létre, amelyben a lomb egyszerre érthető botanikus, technikai és a nyelvadás gesztusa miatt nagyon is humán létezőként. Tehát amikor az olvasó elérkezik „a hallgatás / a hallójárataidat önti el, majd a Hátsó Szándékok Termeit” sorokig, akkor nemcsak a Korpa-féle lírára jellemző szótőhalmozást, és így a zajtermelés processzusát észlelheti, hanem a nagybetűvel szedett térjelölő eszköz ellehetetlenítését is, hiszen eldönthetetlen, hogy egy metaforikus vagy egy konkrét humán, növényi, technikai térről van-e szó. A térpoétika így szorosan összefügg a szubjektum megalkotásával, pontosabban az instabilizációt célzó mozgásaival. A tér és a szubjektum összefüggéséről, elmondható, hogy a térkép mint médium lehetővé teszi a terekre mint helyekre való emlékezést, ezáltal a referenciák egyszerre vesznek el a térképészet világformáló erői és a versszubjektum humán és non-humán mozgásai között.
Amennyiben mégis szeretnénk meghatározni a versek megszólalóit, azok lehetnek egyrészt antropomorfizált növények, akik képesek emlékezni és felejteni (stb.), másrészt lehetnek a kultúrából, így a rögzítés és az emlékezés aktusából kiszakított emberek. Utóbbival kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a kötet, sőt az eddigi életmű egészének egyik legtöbbször visszatérő motívuma az ujj. A lombhullásról…-ban az ujj mint az érzékelés egy médiuma jelenik meg, vagyis nem a test szerves részét képezi, mintha a lírai hang megfosztatott volna a kézzelfogható, a megérthető világtól, tehát nem az ujjával érzékel, hanem az ujját érzékeli, ahogy érzékel valamit. A már elemzett Hradisko vrch (770 m) című vers záró sorában ez így hangzik: „valami lassú áradás kellene most a párnázott ujjbegyekig, / hogy átfussák újra e sorokat.” (12)
Az időt szintén ellehetetleníti A lombhullásról… Többen is felhívták a figyelmet a létigék és az igeidők szétszálazhatatlanságára, azonban a költészet alapját képező időt mint mértékadó, rendszerező egységet is dekonstruálja a kötet, hiszen számos helyen véletlenszerű összecsengéseket hallhatunk a versekben: „és mit jelent ez? mit értesz alatta? / lombidomokból összerakva egy fa, mintha teljes testével / gargalizálna a szélben. de ez csak egy fa. és mit értesz alatta?” (32, kiemelés tőlem). E versrészletben feltűnő, hogy a sortörés és a rímek egymás ellen dolgoznak, mintha a „mit jelent ez?” kérdésre ez a sokféle szubjektum által mozgatott nyelv nem lenne képes válaszolni. Bár kontextusba van helyezve egy dialogikus műveletsor, logikai értelemben nem érkezik válasz, és mintha a felelősor sem lenne képes tiszta rímmel válaszolni a hívósorra. Gyakori eljárás a kötetben a nyelv uralhatatlan mivoltának inszcenírozódása, például a 48°37’57.3”N 20°49’32.8”E című versben, ahol egy valószínűleg vadnövényt a szobanövények bírósága elé visznek, így a tárgyalási nyelv és a lírai hang növényi figyelme egymásba íródik, amelyet aztán egy (angyal-) hasonlat tör meg — a metaforizáció által elbizonytalanítja a tárgyaló felek kilétét, mibenlétét. Már ha azok nem voltak már mindig is metaforikusak?
Innen válhat érthetővé a kötetcím is, amely megidézi a párbeszédet, azonban mintha ez a dinamikus lírai én, pontosabban lírai hang-felfogás, amelyen egyszerre szólalnak meg a humán és a non-humán létezők, sokkal inkább ezt a mozgást viszi színre és számolja fel az ember–környezet hierarchikus rendszerét. Ráadásul éppen ezáltal jelez vissza az ember által működtetett világértelmezések határaira. A dialogikusság és a lírai én komplex kapcsolatára további példák lehetnek a Rönkfák kihallgatása és a Hasábfák kihallgatása című versek, amelyek egy fa halálát nem annak kivágásának pillanatában mutatják meg és a halált nem az elhallgatással kötik össze, mert a fák a fafeldolgozás stádiumaiban is beszélnek egymással, emlékeznek. Emiatt válik jelentésessé a címekben szereplő „kihallgatás” kifejezés is, mintha az ember nem lenne képes hozzászólni e létállapothoz, csupán maga is belehelyezkedik az életvilágbeli fák általános létmódjába: a (ki)hallgatásba. Ugyanakkor ha mégis az emberi nézőpontot érvényesítjük, ezek a versek az eddigiekkel ellentétben a túlvilágról való beszéd aktusaként is értelmezhetővé válnak. Ez az eldönthetetlenségig bonyolított dialogicitás11 hozza létre a Korpa-költészet filozofikus, gondolati súlypontjait, amelyet figyelembe véve feltűnő lehet, hogy e verseskönyv mennyire a lírai kimondás lehetőségeiben gyökerezik.
A posztantropocentrikus beszédmódú kötetek kapcsán mindig kérdésként merül fel, hogy ez a líratrend valóban revelatív erővel bír-e a költészetre, vagy csak stabilizálja önnön újszerűnek beállított pozícióját és fosztóképzőkkel halmozott irodalomkritikákat termel ki? Bár a recepcióban már történtek kísérletek Korpa Tamás kötetének elhelyezésére, mégis mintha a kritika negligálná a Korpa-líra elsősorban költészeti sajátosságait. A lombhullásról… ugyanis nem valamiféle enigmatikusságban és józanságban különbözik el a Mezei- és a Sirokai-lírától,12 valamint a biblikus elemeknek túl odavetett és egyáltalán nem megalapozott párhuzama Pilinszky János költészete.13 Ha Csehy Zoltán kérdésfeltevésére hallgatunk: „Többször is feltettem a kérdést, van-e ennek a szélnek humora?”,14 akkor kiderülhet, hogy e líra érzékeny figyelemmel és finom humorral közelít az antropocentrikusság kérdéséhez és elsősorban Tőzsér Árpád költészetének humoros–filozofikus, a kulturális elemeket gyakran rekontextualizáló mechanizmusait áthangolva abszurd költészeti problémaként nyúl témájához. Korpa költészete nemcsak motívumokban idézi Tőzsért, például a feltámadás (és eljön a feltámadás napja. / a Dobsinába elszármazott ezüstfenyő vágatlan kihajt. tétova, / szórakozott menyasszony”, 16) vagy a teremtéstörténet elviccelésében15 („az ádámkosztümös fa maga az elengedés”, 62), hanem a sokrétű kulturális beágyazottságával, de leginkább saját kötete nyelvi–filozófiai tétjének kifigurázásával is.
A posztantropocentrikus lírában ugyanis a különböző növényi és emberi nézőpontok ütköztetésével folyamatosan abszurdumok jönnek létre, ilyen lehet például az elemzett tér–idő viszonyok elbizonytalanítása vagy a lírai hang humán és non-humán kiszolgáltatottsága. Mindezen kívül folyamatosan emlékeztet arra a kötet, hogy emberi, sőt költői nyelven szólal meg, így a különböző emberi értelmezések, mint a megbetegedés konstrukciójának fára vetítése („a Parkinson-kóros fánál nem ismerek szívszorítóbb csapdát”, 36), valamint az egyszerű logikai ellentmondások, minthogy a következő két oldalon már másra vonatkoztatva jelennek meg ezen kijelentések szintén abszurditást sugallanak („a vajúdó hófelhőnél nem ismerek szívszorítóbb csapdát”, 37; „egy napokkal ezelőtti sóhaj mostanában ideérő szelénél / nem ismerek szívszorítóbb csapdát”, 38). Arról nem is beszélve, hogy az irodalmi paródia műfaja is megidéződik, hiszen a fentebb elemzett Hradisko vrch (770m) című vers autodidakta lombjai egyértelműen rekontextualizálják, sőt kifordítják Nemes Nagy Ágnes Tanulni kell című versét, hiszen itt nem az ember tanul a fáktól élni, hanem a fa tanul az embertől elhallgatni, meghalni. Korpánál tehát akképpen találkozik a Tőzsér-líra öröksége és a posztantropocentrikusság, hogy a kötet bár színre viszi a szubjektum egyetlen létező számára uralhatatlan, tehát a humán és non-humán beszédmódok közötti dialogikus mozgásban szerveződő versnyelvet, nem feledkezik meg arra reflektálni, hogy minderre egyrészt egy költői, tehát ember által művelt nyelven tesz kísérletet, másrészt hogy e kísérletben már mindig is csatlakozik különböző lírai hagyományokhoz. A lombhullásról egy júliusi tölggyel azáltal emelkedik ki a kortárs lírakötetek közül, hogy érzékeny figyelemmel, de finom abszurd humorral, elsősorban nyelvi és költészeti problémaként kezeli a posztantropocentrikusság kérdéskörét.
*Csehy Zoltán: Empátia, tékozlás, mámor, Kalligram, 2021/5, 96.
2 Vö. „Az architektúra egzaktságát az álom és ébrenlét közt lebegő nyelv bizonytalansága váltja fel. Térkép helyett marad a költői diagnózis, jobban mondva a nyelv mozgásait a kifejezés szenvedélye mentén dokumentáló kedélypartitúra.” Csehy Zoltán: Aki a zongorából jött haza, Műút, 2017062, 70.
3 „mégis ugyanazok / a közlekedési táblák várostérképek mint / a pillérek alatt a préri felé vonuló sztrádán / a sztráda alatt kígyózó metrón akár a bőr / egymásba tapadó rétegei”. (Egy híd térfogatáról) Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról, FISz könyvek, Budapest, 2013, 64.
4 „mintha az Én úgy érne véget, ahogyan elkezdődött / ma délután, hangtalan. egy évszázados nappali és / a benne villogó notebook ökonómiája, egy pillanat / két alibije. felépíteni egy zongorát a hegykúpra és / játszani, dominanciaharcot.” (A völgy erdőkerület) Uo., 31.
5 Bár egyelőre ezen eljárásokra csak utalok, mivel később bővebben is elemzem őket, már itt érdemes felhívni a figyelmet, hogy a rekontextualizációnak a Korpa-lírában nemcsak a referenciális jelölők rendszereinek felszámolásában, hanem hagyománytörténeti összefüggésekben is hangsúlyos szerep jut. Vö. „A gleccserből jött Szent történetében pedig a jézusi csodák és tettek, illetve szentek legendáiból vett elemek jelennek meg parodisztikusan, városi legendává torzulva.” Puskás Dániel: „[A]z áradás ütemére”, Tiszatáj, 2015/9, 76.
6 „a kötetkezdő vers az Inszomnia (Kalligram, Budapest, 2016) egyik, némileg módosított, (megkeresni a dilemmát) című darabja (Inszomnia, 55–56). Az átírások, húzások és betoldások közül egyet emelek ki: a (megkeresni a dilemmát) záró sora — »de ilyenkor még túl sok támpont kell« — A lombhullásról…-ban már nem található. Beszédes lehet a »támpontok« »eltörlése«, amennyiben az A lombhullásról… legfontosabb helyhatározói a mellé és a köré (»csak mellé érkezni. nem pont oda, köré. / a környékére csak.«, 18; »a hely kerületén egyensúlyozol, be nem lépsz a területére«, 16), amelyek a közelítő, pontatlan, valamit óhatatlanul el-, eltévesztő, elvétő szubjektumra vonatkoznak, és természetesen a fordításnak, a tapasztalat nyelvi közlésre fordításának is meghatározó élményére…” Bethlenfalvy Gergely: Elfelejteni a tapasztalat emlékét, Litera, 2021. március 20.
7 Závada Péter: Rakódj le szavaid alján, Alföld, 2018/3, 110.
8 „Annak ellenére, hogy A lombhullásról egy júliusi tölggyel versei, elsősorban címükben, rengeteg referenciát, helynevet, útnevet, GPS-koordinátát, álkoordinátát görgetnek, a versekben minimális a megnevezett, még inkább a játékba hozott valós hely, a dél-szlovákiai Szádelői-szurdokvölgy realisztikus, felismerhető megalkotásának a teljesítménye.” Lapis József: Az oltott fa kommunikációja, (Beszélgetés Korpa Tamással), Élet és irodalom, LXV. évf., 21. szám., https://www.es.hu/cikk/2021-05-28/lapis-jozsef/az-oltott-fa-kommunikacioja.html (utolsó megtekintés: 2021. augusztus 12.).
9 Christina Ljungberg: A térképek diagrammatikus jellege, ford.: Smid Róbert, Helikon, 2019/2, 200.
10 Demény Péter: Beleérző hűvösség, Könyvterasz, 2021. 11. 27., https://konyvterasz.hu/beleerzo-huvosseg/ (utolsó megtekintés: 2021. augusztus 12.).
11 További példa lehet a komplex dialogicitásra az Egy oltott fa kihallgatása című vers, amelyben egy megkettőződött szubjektum (hiszen oltott fa) folytat belső monológot („megismerem magamról, amikor hallottam rólad”, 78), majd a vers vége mégis megszólítja a humán kihallgatót: „minden irányba hallgattam. egy / fa, Tomaš, téged keres.” (79)
12 „A szavakban rejlő anomáliák, kétértelműségek (pl. a levél szó makacs kettős jelentése) és enigmák nem kezdenek »partinagyolni«, diszkrétek és finomak maradnak, a szintaxis nem kezd »juhászferencesedni«, csak a potenciált jelzi, nem is akar olyan józan lenni, mint pl. Sirokai Mátyás lomboldalában, vagy olyan enigmatikusan, szaggatottan mágikus, mint Mezei Gábor ugyancsak kiváló Natúr öntvényében.” Csehy, Empátia…, 96.
13 „A nyelvileg konstruálódó vidék bibliai képekkel telítődik (»és eljön a feltámadás napja«, »macskakövenként szedték fel a damaszkuszi utat«, »a lombok színeváltozása«, »a fűrészpor, ami a tudás fájából megmaradt«), amelyek a Pilinszky Apokrifjében megjelenő ember utáni világ atmoszféráját is e poétikai építkezés konstitutív jegyévé teszik…” Kolozsi Blanka: „levélzaj, éber másolás”, Tiszatáj, 2021/5, 91.
14 Csehy, Empátia…, 96.
15 További példák lehetnek a virágok rendszerezése („beülteted, naphosszat gyomlálod, s ha elvirágzik, / beszeded ismét”, 24) vagy a Tőzsérnél szintúgy felbukkanó Ariadné-fonala („a vércsík Ariadné-fonalát visszafűzi magába”, 50), valamint a Tőzsér-lírára jellemző parodisztikus jellegű transztextualitás is megjelenik A lomhullásról…-ban Rilke angyalainak versek közötti destruált szétszórása által („mint egy háziasított angyal, aki megpróbál újra és / újra felfeküdni a szélre”, 34; „egy korábbi tisztáson a sóhaj útjában egy angyal állt, / száj nélkül”, 38; „megduzzadt bokával egy eszelős angyal húzza maga mögött / vörös szárnyait”, 39) stb.