Nem akkora szégyen

Balássy Fanni verse a legutóbbi Műútból

Elindulok, hogy beváltsam az ígéretet.
Azt mondják,
a párhuzamosok a végtelenben találkoznak,
de azt kevesen tudják,
hogy kettejük metszéspontjába esik egy város,
szántóföldekben mérni az utat odáig,
tarlók és kiszáradt legelők sárgájának váltakozásában,
a pillantás óramutatóként ugrál egyikről a másikra,
aztán hirtelen,
mint neonáci behízott tarkója,
felgyűrődik a táj,
damilra fűzött hamis gyöngyökként
csúsznak egymásra a kihalt települések,
leomlott gyárépületek siratófala előtt vezekel a mozdony,
új egyházak vasbeton templomai
kémlelnek a horizont fölött,
hátamon tengeri szél illatú ruhák túrazsákba gyűrve,
kezemben vászontáska,
benne harmadnapos rántott hús nejlonszatyorba bugyolált ételhordóban,
mozgó szemétszigetként sodródom automatától BKV-ellenőrig,
terelővonal ammóniaszagból,
torkolatában lépcső,
azt hazudták róla, a mennybe visz, és szentül el is hittem,
de csak torz tükröket látok magam körül,
és nagy elődök kifejezéstelen bronzarcát,
fülük mögött összecsomósodott pókháló konzerválja
az elporlott időt,
magára zárul a szárazkapu,
kortyonként fogy a levegő,
kötelet sodrok a lefolyóba ragadt hajszálakból,
és leereszkedem az épület körül gomolygó, neoklasszicista ködbe,
hahó, ez nem én vagyok,
kiáltom a miheztartás végett,
de elnéznek felettem,
csak a hegyek visszhangozzák tompán hangomat,
minél közelebb érek a folyóhoz,
annál több emléktábla nevet az arcomba,
pedig azt mondták, itt semmi nem lesz kőbe vésve,
idegenek sorakoznak előttem,
hogy számonkérjék rajtam a beváltatlan ígéreteket,
engem meg fojtogat a nevetés,
mert azt hittem, rám kíváncsiak,
holott csak arra, akit látni akartak bennem,
és hiába ordítom teli torokból,
ez nem én vagyok,
tenyerükkel eltorlaszolják a hang útját,
így nem is tudhatják meg soha:
mivel a kudarcnak nincs SI mértékegysége,
kevésnek találtatni nem akkora szégyen,
hiába köszönök, senki sem köszön vissza,
én más ígéretet jöttem behajtani, de ennyi lett, maradhat?
karjaimat törzsemhez szorítva fekszem az ágyon,
beszélgetés szűrődik át a szomszéd szobából,
távoli reflektorok fénynyalábjai tűznek be az ablakon,
és sebesre karmolják arcomat,
ez nem én vagyok,
lihegem erőtlenül,
szeretném magam megmutatni,
csak épp senkit sem érdekel.