Krusovszky Dénes Áttetsző viszonyok című verseskötete kapcsán a fellapozás előtti állapotában a borítón látható fotó és a hátsó fedőlapra írt kiemelés miatt — „Az összeomlás előtt kellene megnézni / mindent, csak azt nem tudom, / hogy az összeomlás előtt vagyunk-e még” (Ha ilyen lesz a vége) — logikusan arra következtethet az olvasó, hogy a szövegek a klímakatasztrófa kérdése köré fognak gravitálni, az azokból következő individuális élmények, érzések, az úgynevezett klímaszorongás poétikai diagnózisát kívánják megadni. A klímaváltozás fontos témája a kötetnek, de tény, hogy ezen az aktuális problémán (milyen bizarr a klímaváltozást aktuális problémának nevezni) keresztül nagyon sokrétűen lehet írni arról, ami talán a kötet valódi „célja”: a mindenre kiterjedő reménytelenség érzését, az otthontalanság és/vagy az elvágyódás folyamatos tapasztalatát megfogalmazni, az emberi önfelszámolás végzetes spiráljának néhány érzékletes fotóját felvillantani. A kötet töredékes, nincs nagy látlelet, se tanulság, vagy ahogyan Domján Edit fogalmaz a Revizorra írt kritikájában: nincs ítélet,1 de ez önmagára irányuló reflexió is: vajon kinek és minek írjuk a nagy történetet arról, hogy ha volt is valaha nagy történet, akkor azt végletesen elrontottuk?
A kötet ciklusokon kívüli első verse izgalmas felütés. Az első ciklus meghatározó eleme a folyamatos mozgás, indulás, érkezés, céltalan bolyongás, ezt pedig bevezeti A te partod felé című vers a Noé nélküli bárkával, az indulás pillanatát rögzítve, ami elegánsan vonatkozik maga a kötet által elbeszélt történet útnak indítására is: „ott ülnek mind, / a sötét bárka aljában kuporogva, / és megállíthatatlanul közelítenek / a te partod felé”. (A te partod felé)
A 2020-ban megjelent könyvet 2021-ben (újra)olvasva kísérteties jóslatnak tűnik, ahogyan a klímatagadók és a klímaszorongók mellett az oltáspártiak és az oltásellenesek is a bárkán ülnek. Az első szöveg felsorolásszerű, részben ellentétpárokra épülő szerkesztése rögtön jól rámutat arra, ami az egész kötet eszmei/ideológiai tétje is valahol: a klímaváltozás következmény, ami által sajátos természete és alakja miatt rengeteg Nagy Kérdés elbeszélhető. Ám nem egyszerűen eszköz, mivel egyszerre szimbolikus és valós szinten is összefüggéseket láttat számos társadalmi problémával. A Visszaveszi a nevét címre hallgató első ciklusban tehát a mozgás különböző formái a legfőbb allegória, amivel a szerző dolgozik, ennek pedig az egyik hangsúlyos típusa a turizmus képe. A turista egyszerre képes megjeleníteni a „vándor” soha otthont nem lelő melankóliáját és a globalizált világban a klímaváltozás szempontjából kardinálissá vált (átvitt, nem konkrét értelemben vett) határok nélküli utazások aktorát. Jó példa erre a Pompa, valamint az Azt hittem fehér című versek, illetve az Észrevételek 3/3 érzékletes sorai: „Sorban állnak a téren / az emberek, hogy lefényképezzék / egymást ott, ahol a mártír / felgyújtotta magát.”
Az első ciklus legizgalmasabb és egyben legeklektikusabb verse a Tolvaj Zoltánnak ajánlott Minótaurosz, amelyben a már többször említett mozgás–bolyongás háttérzaja mellett furcsán sejlik fel az az egyébként néha egy-egy sorra máshol is visszatérő, kicsit az önsajnálat és az öngyűlölet közötti hangütés, ami annak a millennial (tehát 1981 és 1996 között született) generációnak a tapasztalataival és megszólalásaival rokonítható, amellyel kapcsolatban az utóbbi időben sok cikk és elemzés született, és ami elválaszthatatlan összefüggésben áll a klímaváltozás és a kötet által tematizált egyéb társadalmi problémákkal. („Odalent, a rángatózó, villogó / sötétben vár rám valami, / az izzadtan összedörzsölődő testek / puha darálójában vesszek el én is, / és ne legyen hajnal, / amíg meg nem dolgoztam érte.”) Ezzel a megközelítéssel Hermann Veronika a kötetről az Élet és Irodalomban írt recenziója alapján vélhetően nem értene egyet, ugyanis szerinte Krusovszky a kötetben végleg eltávolodik a nemzedéki kérdéstől a közérzetiség felé,2 bár én nem vagyok meggyőződve a kettő szétválaszthatóságáról. Ezt támasztja alá az is, hogy ez az egyébként túl sok direkt politikai konkrétummal nem dolgozó költészet a Minótauroszban mégis felidézi ennek a generációnak a legnagyobb magyar kulturális emlékét/közhelyét/mémjét, az Antall József halála miatt megszakított Kacsameséket: „Befejezetlenek maradunk, / akár egy rosszkor megszakított rajzfilm, / és semminek, amire számítottunk, / nem jutunk majd a végére”.
Az eggyel fiatalabb költőgeneráció két tagja is kiemeli és fontos generációs metaforává teszi az eseményt: Fehér Renátó Férfinak szegődni, Dékány Dávid pedig Ethernal September című versében. A Minótaurosz a kötet furcsa darabjaként az ötödik versszakban is meglepi az olvasót, amikor a szerkezet és a retorika kicsit egy LGT-dal benyomását kelti: „Nem lesz vége a hajnali didergésnek, / a gyenge lámpafényben kószálásnak, / a soha oda nem érésnek, / és a soha vissza nem fordulásnak. / Nem lesz vége a névsorolvasásnak, / a magasság szerinti sorba állításnak, / nem lesz vége a fenyegetésnek, / és nem lesz vége a rimánkodásnak.”
A szöveg különös, ám fontos verse a kötetnek. Kilép a kötet egyébként szinte tökéletesre csiszolt, koherensen megkomponált rendszeréből, ha úgy tetszik, komfortzónájából. Vélhetően a szerző szándékai szerint is fontos versről van szó, ugyanis a ciklus címe visszatér a két zárósorban. („Aztán a ruhatárban visszaveszi / a nevét, és némán hazamegy.”)
A Számozott mondatok című ciklus az egyetlen katatón hömpölygő verssé összeálló száz mondatával a Krusovszkytól megszokott minőségű, ám néhol talán önműködővé váló poétikától való elmozdulási kísérletnek tekinthető és akként értékelhető. Ám a megidézett számozott mondat-formának az indokoltsága nincs megalapozva, sőt, mintha le is határolná, korlátozná is ez a forma az önmagától való ellépés igényét. Domján Edit is jelzi recenziójában, hogy ennek a szövegnek a megértés problematikusságának jelzésén túl nem igazán tulajdonítható más jelentésképző szerep.3 Pedig jókor érkezik a szöveg: megtöri az első ciklus nagyjából homogén hangját, és a szabályos ritmusban himbálózó gondolati íveket is kitörésként/kiáltásként szakítja félbe. A következő, Szépen eltüntetnek című ciklusban érnek össze a szálak, és az eddig leginkább érzületként, hangulatként megragadott válságtapasztalatok jó értelemben véve állításokká merevednek. Megfogalmazzák annak a hátborzongató és feloldhatatlan ellentmondását, miszerint miként lehet az, hogy a sorsunk közös, a kollektivitásélményt azonban nem tudjuk megélni, és — tévesen — individuális szinteken viszonyulunk a társadalom problémáihoz: „van, aki, ha magára marad, / zokogva kaparja arcáról / a csillámport, ami nincs is ott, / de hát nem így ragyogunk / mindannyian?” (Ragyogunk) Ehhez szorosan kapcsolódik az a megoldás is, hogy a kötetben többször is kiderül, a lírai alany nehezen viseli a csendet (=magányt). „Kissé csalódott voltam / a zajok miatt, hogy se egy unottan / vijjogó riasztó, se lehúzott ablak / mögül kitóduló szikár basszus, / de még egy távoli kacagás / se követi utunkat.” (Faun)
Krusovszky jól adagolja a kötet végén a feszültséget és jó ritmusban dobja le a „bombákat”. A kötetcímadó vers tömény esszencia a könyv végén, és a Krusovszky-féle atmoszférateremtés egyik fontos példája: „Sosem értettem azokat, / akik az autópályák felüljáróin / a nyirkos korlátnak dőlve / órákig nézik a hömpölygő gépeket, / sosem értettem, de aztán / magam is lenéztem egyszer, / és elviselhetetlen vánszorgássá / változott át minden azután.”
Kritikám elején úgy fogalmaztam, hogy Krusovszky a kötetben igyekszik felvillantani az emberi önfelszámolás végzetes spiráljának fotóit. A szóhasználat nem véletlen: a kötet záróverse a Spirál címre hallgat, és a szöveg tördelésében is igazodik a címhez, a Számozott mondatokkal ellentétben itt megvalósul tartalom és forma egysége, különösen szép szakasza a szövegnek a: „Báltalanították a világot, / a társastánc is gyanúba keveredett, / az etikettet eltörölték, az öltözködés / szégyellnivaló, inkább rongyokat / hord, aki teheti, drága rongyot, / olcsó rongyot, aki szmokingot vesz, / hamarosan a szívéhez kap / és összeomlik, frakkot már csak / hullák hordanak, az öltöny határeset, / olyankor a nyakkendőn múlik minden.” (Spirál)
Az Áttetsző viszonyok jól és okosan szerkesztett könyv, és fontos dolgokról akar beszélni. A közepesen hosszú kötetet azonban érdemes lett volna megszabadítani egy-egy olyan rövidebb verstől, amelyek nem illeszkednek szervesen a kötetegészbe, és inkább csak frappánsnak szánt képekként lógnak a levegőben. Ilyen például a Vers című vers, a Képeslap, az Egy irányba, az Ima, vagy az 1989. június 16.
Krusovszky poétikájának egyik legfontosabb különlegessége a már említett autentikus atmoszférateremtés, ennek fő eszköze pedig az a képalkotási eljárás, amelyben a giccshatár letapogatása zajlik, az utolsó pillanatban a jó irányba húzva el kormányt: „mégis, mire nyílik akkor / a tagadás ablaka, szemed?” (Szerzetes a tengerparton); „Mégsem olyan egyszerű / meggyőzni magamat, / hogy a szélvédőn végigfutó / cseppeknek semmi köze sincs / az emberi könnyhöz, / hiszen gördülésük annyira hasonlít, / talán még az ízük is, / ha megkóstolnám egyszer” (Az út vége); „ha felnézek, már nem felhőket / látok, hanem az ég hibáit” (Szüntelen motyogás).
Az ilyen sorok adják és adták a Krusovszky-líra egyediségét, ami nem kopott meg ebben a könyvben sem. Néhol biztonsági játékot játszik a szerző, és erősen épít erre a technikára, ritkán feszegeti ennek a költészetnek a határait, pedig érdemes lenne erre törekedni, hisz a Minótaurosz kicsit groteszk újszerűsége sokkal emlékezetesebbé teszi a könyvet (Hermann Veronika is „kötetmagyarázó igényű” szövegként hivatkozik rá4), mint a fentebb felsorolt rövid versek, amelyek a Krusovszky-féle képalkotás gyorsfagyasztott változatai. Az Áttetsző viszonyok fontos és jó könyv, és rengeteg kérdést hagy maga után: vajon melyik utat választja az életmű második felében ez a líra?
1 Domján Edit: Mégis, miféle part felé? Revizor, 2020. 09. 08., elérhető ITT.
2 Hermann Veronika: Már semmi nincsen itt, Élet és Irodalom, 2020. 06. 26., elérhető ITT.
3 Domján, I. m.
4 Hermann, I. m.