Kolozsi Orsolya: Családi történetek — kísérletek a megértésre

(Szaniszló Judit: Leli élete. Magvető, 2020)

A púderrózsaszín borító könnyen félrevezetheti a gyanútlan könyvvásárlót, mert Szaniszló Judit második könyve, a Leli élete nem egy giccshatáron egyensúlyozó lányregény, nem szentimentalista naplóregény, nem is a chick lit kategóriájába sorolható írás, semmi olyan, ami indokolná a borító színét. Hacsak nem (ön)ironikus gesztusként értelmezzük, mert akkor viszont telitalálat, mint ahogy a borítón szerényen meghúzódó, viszonylag kicsi, néhány vonalból felskiccelt nőalak — lehetne akár Leli, az elbeszélő, aki vázlatosan, a dokumentarista részletezést kerülve rajzolja fel történetét, családjának történeteit. A szöveg ugyanis, a címnek némileg ellentmondva, nem csupán a címszereplő életét, de családjának rövid históriáját is felvázolja, a szülők és a nagyszülők generációjáig visszatekintve.

A szerző első kötete, a 2016-ban megjelent Beenged (és persze a majdnem két évtizede a www.combfiksz.wordpress.com címen indult blog) rövid írásai már megismertették Szaniszló Judit összetéveszthetetlen, öniróniával átitatott, mindeközben rendkívül személyes írásmódját, azt a sajátos nézőpontot, melyhez egy nagyon egyedi, friss, a regisztereket bőszen keverő nyelvhasználat társul. Akkor talán még nem látszott egyértelműen, hogy a rövid, nagyon plasztikus, erős atmoszférát teremtő helyzetek leírásának biztos tudása ötvöződik-e egy nagyobb narratíva létrehozásának képességével. Az új kötet, az első regény azt bizonyítja, hogy igen, még akkor is, ha ez a családregény nem a klasszikus, nagyívű családtörténet. Inkább olyan családtörténet, melyben nem szívódott fel, hanem nagyon is megmaradt Szaniszló Judit jellegzetes technikája, az apró skiccek; a jelenetekben, helyzetekben megbúvó többletek megmutatásának képessége. A nyelvvel való különös és sokoldalú játék mellett ugyanis a szerző fontos erénye a sűrítés képessége: arckifejezésekben, mozdulatokban, buszon elkapott beszélgetésfoszlányban, vagy egy konyhában ülő család félperces összenézésében ugyanis éveket, bonyolult kapcsolati hálót és személyiségeket tud megmutatni. Úgy tűnik, az írónak sikerült továbbvinnie jellegzetes beszédmódját, nem kellett feláldoznia belőle semmit, mégis képes volt elmozdulni a tudatosabb szerkesztés, a nagyobb epikai formák felé.

Még akkor is igaz ez, ha a Leli élete tényleg nem hagyományos családregény, például azért, mert az időrend, a kronológia nem a legfontosabb szervezőelve. Az egymásutániság ugyan rekonstruálható, de igazából lényegtelen, olyan, mintha minden egyszerre történne, és valójában minden egyszerre is történik ebben a családban (és az összes többiben is). Hiszen a múlt nem zárul le, nem válik hatástalanná, hanem tovább él a jelenben, így minden család története szimultán — talán épp ezt fedezte fel a manapság nagyon divatosnak számító transzgenerációs pszichológia is. Szaniszló Judit könyve azonban nem ezt a leckét mondja fel, a Leli élete kreatívabb és rétegzettebb szöveg. Az azonban — mindenféle didaktikusság nélkül — benne van, hogy a múlt, bár valójában már nem létezik, mégis folyamatosan ott pulzál a jelenben: „Talán nem is egymás után történnek az itt- és ottlevések, hanem egyszerre.” (155) Béres mama csoportos megerőszakolása például soha nem múlik el, életének legszörnyűbb napja folyamatos jelenben létezik (mint a nagy, fel nem dolgozható traumák általában); nem volt, hanem van, kis túlzással mindig éppen történik: „Nem látszik sem az ágyon, sem rajta a kilenc orosz katona nyomvonala. Nyikorog. Mindig nyikorog azóta is. Neki is, a fiának is, az unokájának is ugyanaz az ágy nyikorog majd.” (61) A múlt folyamatos jelenléte miatt az elbeszélő nem áldoz semmit a kronológia elvesztésén, hanem éppen ezt a működést húzza alá.

A családtörténet egyébként egy fényképekkel teli doboz kibontásával indul, a család históriája ezeknek a képeknek a leírása, a fényképen látható emberek élettörténetének ismertetése: „Egy fotó leírása következik. Egy családregény következik.” (5) Leli családjának nagyszülőkig visszamenő bemutatása az 1940 és 2019 között a család tagjaival történtek kaleidoszkopikus felrajzolása, melyben a hasonlóságok miatt sokszor az időbeli távolságok ellenére is egymásra úszó történetek egyszerre konstrukciók és rekonstrukciók. Az elbeszélő ismeri a családi legendárium alaptörténeteit, de nem ismeri a hozzájuk kötődő érzéseket, a tabuként kezelt, vagy el nem mondható rétegeket. Éppen ezért, amit nem tud, azt kitalálja: „Most jött rá, hogy mindent le akar írni. Amit tud, azért, amit nem, azt meg azért.” (9) Realitás és fikció mosódik össze, mint minden családtörténetben, képzelettel töltődnek fel a hiátusok, a kimaradt jelenetek. A fotók állóképei az imagináció, a fantázia segítségével kelnek életre, válnak mozgóképpé, egyéni sorsokká, árnyaltan bemutatott jellemekké. Az előző kötetben a műfaji sajátosságok miatt még nem juthatott fontos szerep a jellemábrázolásnak, a kibontott, több oldalról bemutatott szereplőknek. A Leli élete lapjain azonban már összetett személyiségeket épít a szerző, szereplői nagyon sok aspektusból válnak láthatóvá. A Sükösdi és a Béres nagyszülők, a szülők (Gyuri és Juli) plasztikus figurák, rengeteg kis történettel, melyek segítségével megérthetőek, felépíthetőek. Talán egyedül Kisgyuri, az elbeszélő mozgássérült bátyja lóg ki a kötetből, az ő lehetséges nézőpontja, történetei a többiekhez képest mintha kisebb hangsúlyt kapnának.

Bár a kötet címe azt jelzi előre, hogy a középponti alak Leli lesz, ez az előfeltevés nem igazolódik be, Leli ugyanis nem válik főszereplővé, az ő történetei nem dominálnak a többiekéhez képest. Az elbeszélői nézőpont, hang azonban hozzá tartozik, így mégiscsak ő áll a fókuszban. Bár a narrátor Leli életéről ugyanolyan távolságtartóan, egyes szám harmadik személyben tudósít, mint a többiekéről, mégis úgy tűnik, hogy az elbeszélő a főhősén keresztül voltaképpen saját magáról beszél. Bár az egyes szám első személyű megszólalást mellőzi, óhatatlanul is azonosítjuk az elbeszélőt és a főhőst, például azért, mert tudjuk, hogy Leli is éppen a családjáról ír, mesél, csakúgy, mint a narrátor. A narrátor és a főhős között megképzett távolság az objektivitást kívánja szolgálni, és kiváló talaja az öniróniának, mely szinte kicsordul a rózsaszín fedőlapok közül. És mi egyéb az önirónia, ha nem éppen ez a távolság, az önmagát kívülről szemlélő én nézőpontjából történő önértelmezés? Leli tud nevetni saját magán, gyakran reflektál a saját élethelyzetére, problémáira. Távolító gesztusai azonban soha nem annyira erősek, hogy megkíméljék a valódi, erős érzelmektől. Közel is van és távol is, kintről is látja magát és bentről is, hol közeli nagytotált látunk, hol távoli, kontextusba veszett kis ént. Az elbeszélő arra is utal, hogy minél közelebb vagyunk valakihez, annál nehezebb a távolítás: „Leli az utolsó időkben nem tud akkorát hátrafelé lépni, hogy egyben legyen képes meglátni az apját.” (228) A távolítás, az önirónia (mely nagyon szerethetővé teszi ezt a könyvet) néha elszabadul, sokszor karcos, akár bántó is önmagával az elbeszélő–főhős. Nem csak az írással kapcsolatban tesz negatív megjegyzéseket (például arra vonatkozóan, hogy nem tud párbeszédet írni), de egyéb helyzetekben is rendkívül szigorú saját magával. Másokkal azonban mindig megértő, hatalmas empátiával közelít meg minden eseményt; nem megítélni, hanem megérteni szeretné a szereplőit, a családját, és végül arra a következtetésre jut, hogy „van, akivel egyetértünk, van, akivel nem, de végül is mindenkit meg lehet érteni”. (117) Erőteljes öniróniája kapcsolatban van kiemelkedő empátiájával: mivel gyakran kívülről szemléli önmagát, nem „ragad bele” saját pozíciójába, nem tekinti azt kiemeltnek, fontosabbnak a többinél, így mások interpretációját, helyzetét is könnyebben megérti.

Ez az empátia adja relativizáló hajlamát, ebben a kötetben minden viszonylagos, nincsenek egyértelmű értékek, többi fölé emelkedő szólamok, itt mindenkinek igaza lehet. Ez a viszonylagosság, a jó értelemben vett bizonytalanság végig meghatározó szemléletmód, mely a családtagok bemutatásakor is érvényesül. Leli családja „merő kivétel” (mint ahogy az elbeszélő szerint minden más család), sok csapást, bánatot hurcoló família. A második világháború traumáiból és középső gyermeke elvesztéséből soha fel nem épülő Béres mama, az egykori barátnőjét gyászoló Sükösdi mama, Juli és Gyuri első gyermeke, a nyitott hátgerinccel született Kisgyuri mind-mind meghatározó, traumatizált, vagy legalábbis tragikus sorsú szereplői a szövegnek. Minden családtagban ott bujkál a szomorúság, de vannak persze csodás, szép pillanatok, melyek világosítják az alapvetően sötét tónusú élettörténeteket. A családtagok hurcolják a saját bánatukat, de szükségszerűen egymásét is, az ősökét az utódok, az utódokét az ősök, egymásét a testvérek, vagy akár a házastársak. A család ugyanis olyan organizmus, melyben nem tud egymástól elválni a sokféle bánat, de persze nem csak a rossz, hanem a jó pillanatok is közösek. A családokban összeadódnak, sőt, talán hatványozódnak az egyéni fájdalmak, de meg is oszlanak, hiszen közösen hordozzák őket.

A címadó hős legnagyobb traumája talán a gyermektelenség, mely a könyv egyik fontos témája, s melyről mellbevágó őszinteséggel beszél. A korábbi kötet brutálisan őszinte megszólalásmódja itt is megfigyelhető, ezzel a „kényes” és nagyon személyes problémával kapcsolatban sincs köntörfalazás, mellébeszélés, panelek mögé menekülés: az olvasó látja, milyen zavartság uralkodik Leli lelkében, mennyire nehezen dolgozza fel azt, hogy nem született gyermeke. És nem azért fontos ez, mert így nem folytatódik a megírt családtörténet, és nem azért, mert ezt várja a társadalom egy nőtől — az elbeszélő sem családi, sem társadalmi problémát nem kreál belőle, a személyes fájdalomra helyezi a hangsúlyt: „Anyák napja. Mondhatta volna, hogy fura, ha nem próbálta volna szokni folyamatosan. Szokta a nincset. Az ő nincsét. Hogy ő ma nincs. Végignézett egy albumot a facebookon, amiben olyan anyák fényképei vannak, akiket a párjuk, a kedvesük, a férjük, a gyerekük nevezett a legszebb megyeszékhelyi anya címére. Az egyik nála öt évvel fiatalabb, két nagykamasz fia van. Aranylánca van. A másiknak szilikonpántos melltartója van, az ölében unoka. Egy harmadiknak padlástere van, egy negyediknek szűk belmagassága, ocelotmintája, csontos válla, esetleg túlsúlya, túlburjánzott natúr vagy épp filctollal rajzolt szemöldöke […]. Túlexponált és nyomasztó album a végtelenségig. Mindenkinek gyereke van.” (69) Az elbeszélő őszintesége lefegyverző, talán azért, mert nem elsősorban az olvasónak szól. Leli őszintesége azért rendkívüli, mert önmagának sem hazudik, nem mismásol, nem magyaráz, nem hárít, hanem szembenéz a fájdalommal, szembenéz a veszteséggel, az irigységgel, az ezek elleni küzdelemmel és saját hibáival is.

A Leli élete sok szempontból „mélyre megy”, többször taglóz le olvasás közben (például, mikor a szégyenről, vagy a már említett gyermektelenségről ír), mégis, minden belepréselt fájdalom ellenére, derűs könyv, melyben a sírás és a nevetés olyan természetességgel kapcsolódik össze, ahogyan Leli és családja életében. A kötet humorát az az ironikus világlátás adja, mely nem engedi a szereplőket belesüppedni az önsajnálatba, hanem a legborzalmasabb helyzeteket is képes távolságtartással, tárgyilagosan szemlélni. Ezt a sajátos nézőpontot és világértelmezést pedig egy ehhez szorosan kapcsolódó, nagyon friss, és nagyon plasztikus nyelvhasználat erősíti fel, mely sokszor a líra irányába mozdítja a szövegeket. Nem csak a nyelvben rejtőző sokféle lehetőséget aknázza ki újra és újra az elbeszélő, de képei gyakran rendkívül sűrűek, költőiek, erős metaforikusság jellemzi őket: „A család jó. A család rendes. Nincs szaga, nem ragad. Nem kell lemosni. Nem lehet. Mégis van közben valami igazán nehéz benne.” (20)

Sokrétű, játékos kötet Szaniszló Judit debütáló regénye, melyben nem csak bujkál, hanem nagyon is láthatóvá teszi magát a szomorúság. Az élet tragikus, és ebbe bele is lehet(ne) keseredni, de lehet rajta nevetni is — a könyv elbeszélője inkább ez utóbbit választja. Ironikus és empatikus világlátás, meglepő nyelvi megoldások, nyers őszinteség, a beszédmódok keveredése teszik igazi unikummá ezt a családtörténetet.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük