Visy Beatrix: Egy marék szívkagyló

(Láng Orsolya: Pályamatricák. Marosvásárhely, Lector Kiadó, 2020)

Nem tűnik túl izgalmasnak az önéletrajzok szokásos mondatával kezdeni egy kötet első szövegét, „Szatmáron születtem…”, pontosabban: „Itt születtem Szatmáron.” Ám, szerencsére, nemcsak a szöveg folytatása vesz éles kanyart, hanem már e felütést is megelőzi egy s más. A szöveg előtti oldalpáron helyet kap a szöveg címe és két fotó. A világ vége. Világom kezdete — már önmagában kezdet és vég, élet és halál, kezdődés és elmúlás dichotómiáit hozza játékba, s akár a heideggeri autentikus lét „előrefutása” is beóvakodhat a befogadó elméjébe, hiszen a vég tudata, a halál — így előre vetve — majd bizonyosan bevégzi ittlétem, „világom kezdetét”. Ezt a képzetet erősíti meg a nyári falombok alatti kép. Egy temető melletti koszorúkereskedés és egy buszmegálló fúziója a szocializmus idején épített közös betontestben. Az épület homlokzatáról lehullottak a BUS betűi, koszos körvonaluk éppen elegendő a funkció azonosításához. A képen emberek várakoznak a buszra, jobbról, balról élő virágok, koszorúk és műanyag társaik keretezik lázas semmittevésüket, vagyis várakozásukat. Az autentikus lét megtestesítői ők, az utazás még előttük áll, de nem kétséges, hogy fognak ők még találkozni e koszorúkkal. Ám bizonyára éppen nem gondolnak minderre. A szerzőnek viszont lehettek hasonló gondolatai, mikor mindezt, az élet, halál, út metaforahalmazát a befogadó elé halmozta kötetindításként. Esti Kornél „egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást” az utolsó fejezetben, Láng Orsolya egy buszutazás lehetőségeként vág bele életének, fontos megállóinak elmondásába. S rögtön a harmadik szöveg, Gondolatok egy busz várása közben, alátámasztja és kiszélesíti ezt a jelentést a — még mindig — gyerekkort időző Almásról való visszautazás kapcsán.

Fekete-fehér fényképek és szövegek kettőssége szervezi tehát a kötetet, kettő kivételével a szerző saját fotói, s ahogy a bevezetőből is sejthető, a fotók nemcsak illusztrációként ékítik és tagolják a szövegeket. Szövegek és képek szerves szkriptovizuális közösségben, kölcsönhatásban, jelentésformáló párbeszédben állnak egymással. Az utazás, az útirajz így lesz teljes.

A fekete-fehér fotográfiák alapvetően rendelkeznek valamiféle művészi(es) attitűddel, patinával, nosztalgiával. Ezek, napjainkra, levakarhatatlanul hozzátapadtak felületükhöz, közegükhöz, „üzenetükhöz”; aki szeret fényképeket nézegetni, ezzel együtt, vagy épp ezért szereti őket. Valóban, a kéttónusos képek mentesebbek a sallangoktól, a színek kavalkádja nem tereli el a néző figyelmét a formákról, terekről, a kép témájáról, az arcokról, tehát mindarról, amit a szerző ez esetben meg akar mutatni, amiről beszélni kíván képei és szövegei által. Nem felvillantja, „hergeli” a hangulatot, nem zsongít el, hanem megalkotja, létrehozza azt a szavak és a fekete-fehér képek átvittebb, áttételesebb elemei, jelentései által.

A Pályamatricák írásai két egységet alkotnak: az elsőt időben és térben is a mozgás szervezi, felnövekvés, távolodás, utazás. Egészen a világ végéig, vagyis csak Makaóig. És minden szöveg visszautazás is egyben, búcsúzással, lezárással. Visszaút az időben: a gyerekkorba, kamaszkorba, és a térben is: minden egyes távoli helyszínről vissza, haza. A második részt a Göttingenben töltött ösztöndíjas hónap esszéi adják ki: az ottlét elidőzősebb mindennapjai, kószálás, megismerés, megmerítkezés a helyiek mindennapjaiban. A tapasztalatok másfélék, társadalmilag szerteágazóbbak, aprólékosabbak. Az első egységhez képest nem csupán egy (át)utazó, egy idegen hellyel való gyors randevúja, benyomásai, hanem beavatás, egy élő város mindennapjainak, (szín)tereinek panorámája.

Az első pályamatrica tehát A világ vége. A világom kezdete címet kapta. A világ vége azonban sokkal többet fed, mint amennyit a bevezető gondolatok kapcsán már megfogalmaztam. A szerző — s e szövegek kapcsán nyugodtan lehet önéletrajzról, vallomásról, memoárról és a beszélő által átélt és megfogalmazott útirajzok szubjektív műfajairól beszélni — két évvel a romániai rendszerváltás előtt született. A Ceauşescu-diktatúrának, a szocializmus világának a végén. Majdnem egyidős az új világgal, az új rendszerrel, eszmélkedésének évei már mindenképp ahhoz tartoznak. Az új világ persze még sokáig átmeneti, az épületek, lakások, az emberi sorsok, fogyasztói szokások, társadalmi berögződések és reflexek még sokáig viselik, hordozzák a korábbi rendszer nehezékeit, koloncait. És a gyerekkor még ezer szállal függeszkedik a korábbi korszakon, a második szövegben megidézett marosvásárhelyi blokkház lakását és a szocreál lakótelep közegét is ez határozza meg. Mégis ismerős tartomány, ahogy a cím fogalmaz. Valóban, hiszen innen még indul, és ide még tér meg utazó. Ez az otthon. Még akkor is, ha a közelben volt a Securitate kaszárnyája, ha az ablak szedett-vedett tömbházakra néz, a másik meg a Téglagyári úti gyárépületre és kéményére, ahonnan a haláltáborok kéményei felé terelték 1944-ben az összegyűjtött zsidó lakosokat. „Terhelt zóna”, mégis ez az otthon, a biztonságérzet és az otthonosság helye. Azért hangsúlyozható ez ilyen erősen, mert az otthon, az otthoni és az otthonosság a kötet kulcsfogalmai. Nemcsak az első három szöveg helyszíneinek szentháromságában (Szatmár, Vásárhely, Almás), a nagyszülői és szülői közegek helyszínein, a gyerekkorba merülő emlékekben kap említést vagy kifejtést, hanem a szövegek szinte mindegyikében jelen van.

Láng Orsolya olyan utazó, aki mindig az otthonosat keresi a másban, a kapaszkodót, az olyan, mint-et, azt, ahogyan az ismeretlen helyet keres magának az énben, ahogyan hozzáhurkolódik az ismerthez, a már átélthez. A Koszovót övező hegyek a Békás-szorosra emlékeztetik, Göttingen felé, egyre távolodva, a Körös völgyét fedezi fel minduntalan a tájban, „Isztambul olyan, mintha egy gyerekkori altatódalt hallgatnál maximális hangerőn. Mélyről ismerős, de nem ebben a formában.” (86) Jóféle utazó az ilyen: nem elutasít, elhatárol, tiltakozik, hanem addig járja, nézi, tapogatja, szippantja, míg valamiképpen magához csalogatja, magába dolgozza az idegent, a furcsát, a távolit. Mintha nem is nyugodna addig, amíg nem talál valami számára igazán otthonosat, látványban, életérzésben, hangulatban, bármiben. Vagy másképp nézve: azért otthonos neki a világ, mert van otthona. Van valamije, amihez mérni tudja a mást, az idegent, a nem ismertet. Mert ahonnan jön, oda van visszatérés. Az a bizonyos ismerős tartomány. „Arra gondolok, hogy reggel még otthon voltam. És hogy ahol otthon voltam, az sem az igazi otthonom, oda is eljöttem otthonról. És hogy testileg nem is olyan nehéz elmozdulni valahonnan valahová, de lélekben ez lassúbb folyamat.” (117) A gyerekkor városainak felkeresése, az utazás, az ismeretlen helyek (és benne a már ismert) felfedezése önkéntelenül az emlékezet aktusaihoz vezet, hiszen a legfőbb otthonosság, biztonság szinte mindig a gyerekkorhoz kötődik. Az utazás jelene során, amit az elbeszélés jelen ideje is kiemel, pedig minden otthon — átmenetileg — múlttá foszlik, a térbeli távolság az időt is messze távolítja. Az időviszonyok relatív mozgásában természetesen az sem tudható, a jelen mely pillanatai őrződnek meg, s melyek hullanak át az idő rostáján. „Legtöbbször nem tudjuk, melyik eseményből lesz tartós emlék, a hosszú időre konzerválódó pillanatok általában meglepnek minket.” (76) Talán ezért is fontos, a felejtés ellenében, a dolgok összehurkolása, az ismeretlen hozzáláncolása valami jól ismerthez: az emberi zsigerekbe ivódott tájakhoz, szagokhoz, dallamokhoz, hangulatokhoz, hogy mindez ne vesszen el, épüljön be a világban-lét otthonosságába, a saját-lét komfortzónájába.

Ám mindez egyáltalán nem válik szirupossá, mert az idegenség–otthonosság dinamikája eleven, reflektív: a „tökéletes vendégnek sehol nem lenne szabad otthon éreznie magát. Én szeretem magam otthon érezni, tehát soha nem válhat belőlem tökéletes vendég.” (70) Másrészt, és főként azért, mert az utazó megismerésvágya sosem felszínes: apró látványokra, fényegyüttesekre, emberi mozzanatokra, gesztusokra rezonál. Lát és megfigyel, ami a fotózáshoz nélkülözhetetlen. Ahogy Susan Sontag írja ismert művében, a fotográfia a látást és a látáshoz való viszonyunkat változtatta meg.[1] A pontos megfigyelések — út közben — Láng Orsolya útirajzainak alapjait adják, a városok, helyek látásában és más érzékszervi megfigyelésében, majd érzékletes leírásában fotografikus látása segíti. Ahogy képei is az apró részleteket, a városok, falvak nem feltétlenül látványosságnak szánt, pusztuló vagy csak egyszerűen hétköznapi részleteit kapják el, leírásai is az apró elemekből, első benyomásokból, mások által felszínesen figyelmen kívül hagyott détail-okból indulnak. Ám ezek szerencsére nem maradnak magukban, magukra, legtöbb esetben viszonyulnak, viszonyíttatnak az elbeszélő érzéseihez, életéhez, eddig megélt tapasztalataihoz, vagy nem ritkán még általánosabb, elvontabb gondolatokhoz, magához a lét partjaihoz érkeznek. Mert az utazó figyelme mindenfélére kiterjed, nemcsak egy-egy város hangulatát, nyüzsgő életét „közvetíti”, emberekkel találkozik, fesztiválokra utazik, várják, vendégül látják, helyzetekbe keveredik — a beszámolók mindig lehetőséget adnak arra, hogy a helyiekről, népekről, társadalmi viszonyokról szóljon, vagy az adott hely kulturális életébe kalauzolja olvasóját. Esetleg a benyomásaiból filmekre, irodalmi művekre, műalkotásokra asszociáljon. Az érzéki befogadás (van, hogy „szagtérképet” rajzol), az események leírása és a társadalmi, civilizációs, művészeti gondolatmenetek, kitérők szerencsés módon egyensúlyozzák egymást a szövegekben, a fókusz folyton mozog, az objektív lencséje igyekszik: mindig észrevenni valamit, ami leginkább odakívánkozik, amiből elindul és kifejlődik egy gondolat minden erőltetettség nélkül. „A végtelenről jólesik a közelire fókuszálni, aztán vissza a totálba.” (42) Olyan, mintha mindez, a gondolat kifejlése az olvasó szeme előtt történne meg, ami nyilván nem így van, de éppen ebben rejlik Láng Orsolya útirajzainak legnagyobb ereje.

A Göttingenben ösztöndíjasként töltött hónap szövegei megint csak újabb nézőpontokat, fókuszokat és zársebességeket hoznak játékba. A távlatok inkább vertikálisan, rétegekben nyílnak meg, a horizont — maga a város — szinte mindvégig ugyanaz, viszont a tekintet, az egy hónapnyi „vendégség” eseményeinek, feladatainak köszönhetően, mindig máshová nyerhet bepillantást, és mintha ez a patinás német kisváros gondoskodna is arról, hogy ösztöndíjasa mindent lásson, mindent megtapasztaljon az ő sokarcú hétköznapi életéből. A kortárs szobrok kapcsán várostörténeti, kultúrtörténeti esszét olvashatunk Göttingen szellemi óriásairól, A német csúnyaságról pedig még nagyobbra nyitja a blendét a német festészet kapcsán, a reneszánsztól az expresszionizmusig, vagy még tovább. De külön szöveget kap a németek sorsnapja, november 9-e is, az 1938-as Kristályéjszaka emlékezetbe idézése, amely egybeesik a berlini Fal ledöntésének napjával, sőt Kertész Imre születésével is. A Goethingen című részhez sorolt írások összességében történetté állnak össze. Az odafelé tartó vonatutazás és megérkezés képkockáitól a Búcsúkörökig, amely pontosan az, amit a cím ígér: a barátoktól, vendéglátóktól, patrónusoktól való személyes búcsú, és a szerző a hazaút leírásával kerekíti le az egyhónapos ösztöndíj eseményeit.

A két kötetrész eltéréseinek ellenére a fotók karaktere nem változik összességében, talán több személyes kép látható az ösztöndíj eseményeihez kapcsolódva, a megismert emberek, személyes terek emlékbe idézéséhez. Ám alapvetően ennél az egységnél is sok az apróbb részlet, a kompozíciók bátran csúsztatják el a középpontból vagy szabják ketté az adott témát.

Láng Orsolya kötetét jó kézbe venni, érdemes követni őt utazásaiban, bolyongásaiban, gondolataiban, igazán ritkán válik sablonossá, ami útirajzokkal gyakran megesik. Végig érdekes, amit mond, és ahogy mondja, leginkább komolyan, egyfajta kitartott távolról zsongó rezignációval, fegyelmezetten, összeszedetten, üresjáratok nélkül. És ez nemcsak szövegeire érvényes, amelyekben néha azért apró modorosságok, erőltetettebb művészeti, irodalmi utalások olvastán húzhatjuk fel a szemöldökünket, hanem képeire is.

A pályamatricák engedélyt adnak a szabad utazásra, bolyongásra, áthaladásra, a pályán való alkalmi pihenőkre, a kilátások megcsodálására. A szerző élményei és emlékei az olvasót is beengedik mindebbe, az élményekbe, asszociációkba, gondolatokba, érzetek közvetítésébe. Képek és szövegek úgy ragadnak ránk, mint (levakarhatatlan) matricák, vagy mint saját emlékképeink. És valahogy úgy kapjuk meg ezeket a nagyon személyes, vallomásos, jelenükben is nosztalgikus esszéket, ahogy a bukaresti koldus, hirtelen és némileg ironikus felismeréssel, a zsebekben csörgő maréknyi szívkagylót. Csak mi még ennyit sem kértünk. De amit kaptunk, mi más lehetne, mint egy szép adag felnyitott kagylóhéj.

 

[1] Susan Sontag ismert megállapítására, mely szerint a fényképezőgép feltalálása magát „a látást változtatta meg: megérlelte az önmagáért való látás gondolatát”. Susan Sontag: A fényképezésről, ford.: Nemes Anna, Európa, Budapest, 1981, 141.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük