A 20. századi magyar irodalomban a queer témák finoman szólva is csak sporadikusan bukkannak fel: Szomory Dezső Ünnep a Dühöngőnjétől — mely novella történéseit olvashatjuk két férfi egymás iránti megvallatlan szerelmének következményeiként — Galgóczy Erzsébet Törvényen belüljén át — ahol Szalánczki Éva életének feltárása során az elhallgatott leszbikusság kulcsmotívumnak bizonyul — Géczi János szociográfiájának, a Vadnarancsoknak a második kötetéig vagy Gordon Agáta Kecskerúzsáig találunk ugyan homoszexuális férfiakról és nőkről szóló történeteket, de túlzás lenne azt állítani, hogy bármifajta diszkurzív metszéspontot fel lehetne fedezni ezek között. Főleg nem beszélhetünk arról, hogy az említett művek láncolata valamifajta beszédmódbeli folytonosságot mutatna, esetleg megszakítottságokkal teli, mégis rekonstruálható hagyományt rajzolna ki. A queerségről való beszédben az egyetlen közös pont sem nevezhető éppenséggel progresszívnek: egyoldalú megközelítés jellemzi a témát a szerelem és a szexualitás felől — nem véletlen, hogy az általam említett művek közül épp Géczié nyújt árnyaltabb, több tényezőre kiterjedő képet arról, milyen a Kádár-rendszerben megélni a homoszexualitást, igaz, ez magából a szociográfia műfajából is fakad. Ha pedig a kortárs felhozatalra tekintünk itthon, az úgynevezett GLAAD-indexen — mely azt méri, hogy egy nem ciszhetero szereplő mennyiben a sztereotípiák megtestesítője egy adott műben, illetve mennyire határozzák meg a karakterét a szexuális irányultságán túl egyéb jellemzők is — igen kevés regénykarakter felelne meg, de biztos, hogy ezek közé tartozik például Kali Bódi Péter Hipsteréből.
Meglepő módon viszont az elmúlt évtizedben a próza helyett a líránk tett kezdeti, de annál határozottabb lépéseket afelé, hogy valamit kezdjen a queer-tapasztalattal, így Gerevich Andrásnak a Barátok című kötetében megnyitott nem konvencionális szerelmi és testi kapcsolatokról való versbeszédét Rosmer János (egyesek szerint ez pszeudonüma, és a név Csehy Zoltánt takarja) folytatta a Hátsó ülésben, valamint nemrégiben szintén a heteronormativitástól eltérő tapasztalatot, illetve e másság önmagától idegenségét, heteronómiáját világította meg Olty Péter Hetero közegbenje. Nádasdy Ádám A szakállas Neptunja a lírai folyamatokkal párhuzamosan hajt végre egy jelentékeny fordulatot a kortárs próza terepén, a férfiak egymással való viszonyáról szóló diskurzust kimozdítva Nádas Péter szenzuális beszédmódjának bűvköréből.
Amikor nemzetközileg egyre nagyobb reprezentációhoz jutnak a saját nemükhöz vonzódó emberek, legyen szó új sorozatokról (leginkább olyanokról, amelyekben benne van a hamar kultrendezővé vált Ryan Murphy keze), régiek rebootjáról (ilyen az anno itthon a Dallas népszerűsége miatt kisebb közönséget vonzó Dinasztia) vagy egyéb multimédiás termékekről, például videójátékokról (a tavaly minden kategóriában nyertes The Last of Us II nemcsak nyíltan leszbikus protagonistával operál, de a konvencionálisnak vélt nőiességtől eltérő, illetve transz nő karaktertereket is szerepeltet). Megfigyelhető, hogy a ’80-as és ’90-es évek narratíváival ellentétben a szexuális másság ma már nem konfliktuskiváltó tényező, hanem a fikciós világok realista berendezésének ugyanúgy részét képezik a homoszexuális szereplők, mint ahogy mondjuk a kék szemű szőkék — e két halmaznak természetesen van metszete. Tehát Nádasdy melegséggel kapcsolatos, jórészt a férfiszerelemről szóló fikciós írásai egy ilyen klímába érkeztek meg 2020-ban, ugyanakkor a szövegek elsősorban a magyar irodalmi nyilvánossággal számolnak mint befogadói közeggel. Ezért kulcskérdés, hogy a honi olvasóközönség elvárási horizontjára tekintettel mit kíván A szakállas Neptun megmutatni: a homoszexuális férfiak életének egyediségét, vagy párkapcsolataik hasonlóságát a férfi–nő-viszonyhoz, esetleg elutasítva mindenfajta viszonyulási kényszert, teljesen szubverzív akar lenni, ennyiben egész biztosan horizontváltást előidézve. A kötet, mondjuk úgy, minőségi biztonsági játékot játszik ebben a tekintetben: megőrzi a magyar irodalomból azt a megközelítést, hogy a szerelmi kapcsolatok felől világítsa meg a queerséget, egyúttal viszont az ahhoz kötődő tabukat skrupulusok nélkül boncolgatja, az intimitást pedig ugyanolyan természetesnek mutatja bennük, mint a heteroszexuális kapcsolatokban — persze nem kerülve ki azt a sajátosságot sem, hogy ezért az intimitásért az azonos nemű pároknak meg kell dolgozniuk, sosem csak ketten vannak, mindig ott van köztük a társadalmi jóváhagyás vagy éppen annak hiánya.
A kötet valamennyi szövege ezért a tabu, illetve a hallgatás és a titok dinamikája mentén szerveződik. A szereplők kénytelenek elrejteni érzéseiket, vágyaikat a társadalom feltételezett uralkodó hozzáállása miatt, a megvetéstől és a kiközösítéstől tartva. A lelepleződéstől való rettegés valamennyi szereplőt állandó feszültségben tart, majd végül neurotikussá is tesz; görcsben vannak attól, hogy a leghétköznapibb dolgokat nem cselekedhetik meg: nem foghatják meg a barátjuk kezét, nem mutathatják be őt párjukként a barátaiknak vagy a szüleiknek. Ez a rejtőzködés aztán sok esetben rányomja a bélyegét a párkapcsolatra, deromantizálja azt (a két fiú az Angolkeringőben nem azért ül a Duna-parton, mint a párok általában [ti. hogy az milyen romantikus], hanem mert ott jól lehet takarni, hogy mit csinálnak), vagy egyáltalában gátolja, hogy párkapcsolat alakuljon ki (Családban marad), sőt, ellenségessé teszi a feleket, egyiket a másik ellen fordítja mintegy „preventív” jelleggel (szintén az Angolkeringőben Dénes egyrészt a benne felgyülemlett sérelem miatt, másrészt pedig csoportnyomásra buzizza le Lajost). Néha azonban a bujkálás, a be nem vallás játékként integrálódik a kapcsolatba (ilyen a Birkahúsban az a jelenet, amikor Alex büntetéséből, hogy meg kell ennie a faggyús húst, az apa semmit nem vesz észre), vagy éppenséggel az teremt kapcsolatot idegenek között (a címadó novellában a melegség elfedése, hogy nehogy köztéri orgiának nézzék a rendőrök a négy férfi véletlenszerű találkozását, olyan játékhoz vezet, amely egy csapásra sorsközösséggé formálja őket).
E szubverziói mellett A szakállas Neptun még egy lényeges stigmát épít le azzal, hogy a gyakran megfordított ok–okozati viszonyokat rendbe rakja: amikor a mássággal nyíltan szembesülő, előítéletes Karesz Bukta és Csongor felé intézi a kijelentést, mely szerint a melegek „mind labilis emberek”, ezt azután teszi meg, hogy a nála jóval elfogadóbb Dezső szintén megfogalmazott egy (jogos) kritikát a srácoknak: „Hát ez az — mondta Dezső, közben elkészült a lófarokkal. — Senkit se zavarnátok, ha nem pofozkodnátok itt. Ezek hol betegre titkolóznak, hol meg a Vérnászt adják elő.” A Nagyhideghegy ezzel rávilágít arra, hogy a labilitás nem az általánostól eltérő szexuális orientációnak mint valami betegségnek az idegi szövődménye, de nem is független attól, mert amennyiben valaki a saját magánéletét folyamatosan titkolni kényszerül, az felfokozott állapothoz és túlzó reakciókhoz vezet. A novella pedig szépen kitartja ezt a szálat: hiába rendeződtek a dolgok, és derült ki, hogy a két srác kapcsolatát elfogadja a társaság, Karesz rosszul megválasztott szóhasználattal élő, de ártatlan kérdésére („Hol az a köcsög?”), Bukta egyből ugrik, mert azt hiszi, hogy a fiú Csongornak szólt be.
És ez a tagadásra és védekezésre való állandó készültségben lét okozza a szereplők önmaguk iránti idegenségérzetét is, mely idegenség aztán további másságtapasztalatokkal párosul. Ilyen az idegen kultúra a Vár a századosomban, amikor a londoni tanulmányi úton a másság megélése éppen azáltal válik idegenné az elbeszélő számára, hogy az az angol világvárosi éjszakában nagyon is természetesen van kezelve. De nem is feltétlenül kell interkulturális távlat ahhoz, hogy a két fél közt súrlódások alakuljanak ki, elegendő ehhez az eltérő családi háttér vagy társadalmi környezet is, mint az Adnál tüzet?-ben. Néha pedig az egyazon társasághoz tartozók is kiismerhetetlenek egymás számára, ilyen a Júliusi délutánban az elbeszélő önmagában lefolytatott analízise, amellyel egyre inkább felhergeli magát: „Talán ezért próbált kooperatív lenni. Aztán mikor letette a kagylót, fölfordult a gyomra: Malaclopó meghalt, és ő elmenjen szexelni, énvelem, aki (mint valóban kiderült) azt se tudom, hogy hívták? Nem. Nem is tudta első nekifutásra megmondani, mi baja van. A mi viszonyunk tisztán praktikus jellegű. Praktikus szeretősdi. Nincs is viszonyunk, csak időnként lefekszünk. Gyógytorna. Én stabil vagyok és megbízható és türelmes, egyszóval rendes, a Malaclopó biztosan nem volt ilyen rendes hozzá, amikor a gyógyszer miatt hullott a haja és olyan meghökkentő vegyszerszaga volt a bőrének.” Tehát az egyazon kisebbséghez való tartozás amennyire összekötő kapocs, mint azt a címadó novellában a négy különböző nációjú férfi gyorsan létrejött sorsközössége sugallja, ugyanannyira jelen vannak benne a markáns elválasztó vonalak is, melyek túlmutatnak a kinézet vagy a nemzetiség kérdésén. A vidék és a főváros közötti különbségtétel az egyik ilyen sarkos aspektus a szövegek tanúsága szerint. A fővárosi éjszaka egyrészt, és persze sztereotip módon, a szabadság szimbóluma, a „felmenni Pestre” egyet jelent az önmagaléttel (Családban marad). Másrészt ez az önmagalét egyben szünet is lehet, vagyis a normális párkapcsolati dinamika felfüggesztése (leginkább a színlelésé), amelybe belefér az is, ami egyébként a hétköznapokban megcsalásnak számítana (Birkahús).
A kötet szépen kidolgozott témái mellett némi csalódottságot jelentenek az olcsónak nevezhető megoldások, például amikor a főszereplő éppen az anyja új barátjának a fiával fekszik össze (Családban marad), Balázs kvázi-sógorának nagymonológja Szilárdról, akinek a normális életre az utolsó esélyt éppen Balázs jelentené (Ha egyszer kibillen), vagy amikor teljesen megalapozatlanul happy enddel zárul a novella (Angolkeringő). Azért is bosszantók az ilyen egyszerű fogások, mert A szakállas Neptun legnagyobb erőssége a tabuk és stigmák folyamatos mozgásban tartása, átvitele, ami a viszonyok komplexitását eredményezi. Erre példa a Nagyhideghegy, amely a kamaradarabok legjobb hagyományát idézi meg akkor, amikor a hüttében összezárt párok morális-etikai kérdést kezdenek csinálni mindenből. Az először egyértelműen a homoszexualitáshoz kötődő stigmatizáltság fokozatosan áthelyeződik a KISz- és párttagságra, illetve arra a félillegális munkára, hogy Bukta pénzért mások helyett dolgozatokat ír. A sztereotip álláspontok ugyanúgy csapnak össze e kérdések mentén, mint a homoszexualitás témájánál. Ezeknek a sztereotípiáknak az érvényesítését a kötet a fikció különböző szintjein is végrehajtja, ekképpen pedig a melegekhez társított promiszkuitás az elbeszélői diskurzus egyik sarokpontja lesz, efelől érthető meg leginkább a novellák nyers nyelvezete. De a stigmaáthelyeződésre lehet példa az is, amikor az Adnál tüzet?-ben a főbérlőnek nem azzal van problémája, hogy lakója homoszexuális, hanem a választásával, hogy miért éppen azzal a fiúval folytat viszonyt, amelyik sátánistának néz ki; ebben az esetben ugyanúgy érvényesül az előítéletesség, mindössze a tárgya változik meg. Ez a változás márpedig egy heterokonform tapasztalatot eredményez, amelyet, mondjuk, egy olyan anyós esetében is tetten lehet érni, aki nem helyesli gyereke párválasztását. Nádasdy egyébként is jó érzékkel mutatja be, mennyire mindegy, hogy azonos vagy eltérő neműek közötti párkapcsolatról beszélünk, a vitatémák ismerősen ugyanazok mindenhol, például, hogy ki mennyit keres, és ahhoz képest mennyit és mire költ (Nagyhideghegy). Ahogy Vásári Melinda a Dunszton megjelent (2020. 10. 22.) kritikájában megállapítja, a címadó novella allegorikus olvasata is nyilvánvalóvá teszi, hogy a kötetegész szempontjából sosem az ideológiák és az elvek szintjén kell keresnünk a szövegek nyitját, hanem az egyéni sorsokban.
Nádasdy a kötethez írott előszavában egyrészt eltávolítja a novellákat saját személyétől, ugyanakkor elismeri azt is, hogy azok háttereként ifjúságának helye és ideje, vagyis a ’70-es, ’80-as évek Magyarországa szolgál. Ez utóbbi miatt tűnhetnek fel a szövegekben a Kádár-korszak melegtársadalmának olyan kulthelyei, mint az Egyetem presszó, vagy ismerhetünk rá bizonyos szociológiai dinamizmusokra, mint amilyen a rendszer által stigmatizált exarisztokrata családok bezárkózása, vagy a nyugati cserediákokhoz való esetlen hozzáállás. Ugyanakkor azt az előszó nélkül is észre lehet venni az ingadozó nyelvi minőségen, hogy A szakállas Neptun darabjai különböző időszakokban és eltérő publikációs fórumokra íródtak: a kivétel nélkül jól megírt párbeszédes részek között gyakorta lehet az az érzésünk, hogy az elbeszélés csak átkötőként szolgál a gyér és ötlettelen narrációs stílussal. Nádasdy első novelláskötete ezért nem fogyatkozásoktól mentes, de kimondottan erős vállalkozás arra, hogy a heteronormatív tapasztalati tértől eltérő horizontokat jelenítsen meg a kortárs magyar prózában. Bár kétségtelenül hozzátársítható lenne A szakállas Neptunhoz bizonyos társadalmi felelősségvállalás, a novellákból szerencsére hiányzik a didaxis és az ismeretterjesztés kényszere, helyette a kötet az ironikus hangvétellel — ennek esetenkénti elmaradása okozza a melodrámát és a kevésbé élvezetes pillanatokat —, a feszült helyzetek komikumba átfordításával képes még a másság legszorongatóbb megélését is el- és befogadhatóvá tenni.