Bár azt lehet gondolni, hogy a képzőművészetet nem lehet zenei paraméterek alapján elemezni, Szíj Kamilla képeit nézve azonban hamar felfedezhetjük a zenével való rokonságot. Ez az interdiszciplináris nézőpont a művek értelmezési lehetőségeit gazdagítja. Egy ilyen összevetés során olyan összefüggésekre figyelhetünk fel, melyek alapján megláthatjuk, hogy merőben eltérő területeken alkotó művészek ugyanolyan eszközöket alkalmazva hasonló megoldásokra jutnak.
A művész munkásságáról írt esszékben1 sokszor előfordulnak olyan szókapcsolatok és fogalmak, melyek kifejezetten a zenéhez kapcsolódnak. Az alkotó műveiben felfedezhető zeneiség, zenei gondolkodásmód a leírt zenéhez és a zenei interpretációhoz hasonlítható. A klasszikus zene területéről nézve olyan formákkal és kifejezésekkel találkozhatunk a képeken, mint a ciklikusság, transzponálás, diminúció és augmentáció, variáció, polifónia, monotónia és ismétlés, dallamvezetés.
Szíj sajátos képi világa nehezen összetéveszthető, ha az ember egyszer megvizsgálta azt. Repetitív mozdulatokkal létrejövő hálózatok, geometrikus alakzatok különböző konstellációival találkozunk. A ciklikusság, ez a fajta rend, ahol kiindulásunk és megérkezésünk kódolva van, a zenében megfigyelhető például a szonátaforma vagy a triós formák esetében. Továbbá a fúgák plagális hangnemi rendje vagy úgy általában a tonális zene nagy része ugyanígy épül fel.
A képen megjelenő formák sokszor transzponálva vannak, gyönyörűen példázzák a hangnemi váltásokat. A köznyelvtől eltérően a zenében a hangnemváltás egy arány. Ekképp értelmezve a rajzokon látható ismétlődő, monoton alakuló vonalláncolatokban érzékelhetjük az arányosságot, ahol a meghatározott körvonal kisebb és nagyobb testvérei jelennek meg, melyek diminuált és augmentált változatok. Csakúgy mint a zenében, ahol egy téma azonosan tűnik fel egyforma hangtávolságokkal, viszont gyorsabb vagy lassabb ritmusértékekkel. Ilyen még a klasszikus súlyrend, ahol csaknem fraktálszerűen aránylanak a kis egységek a nagyobbakhoz, szinte ahogy a legkisebb lépés a darab egész egységéhez képest.
A formák egyenletes és megállíthatatlan ismétlődése a modern és kortárs zenét is eszünkbe juttathatja, gondoljunk csak a szerializmust követő szerzőkre.2 Szíj sztochasztikus képein a rendszerezett rendszertelenségei megjósolható véletleneket eredményeznek. Épp ahogyan a hidegtűnyomatain a variációs eszközök — fordítások és tükrözések — alkalmazásával is ezeket a várható váratlanokat hívja elő. Ehhez kapcsolódva egyre inkább érezhetővé válik az interpretációs művészettel való hasonlóság.
A klasszikus zene elsősorban a koncerttermekben és a felvételeken hallható darabok interpretációiban él, amelyekben az utóbbi bő évszázadban kifejezetten ritkán jelenik meg az improvizáció, így az ma már elsősorban nem alkotói folyamat. Van egy struktúra, ami a kontroll, és van a személyes beletett ízlés, készség és tapasztalat, ami pedig a sodródás élménye. Szíj is folyamatosan ezen a mezsgyén mozog, az általa kreált rendek és a létrehozott véletlenek, azaz a tökéletlenség között.
A művész maga mesél arról, hogy többször is megkérdezték tőle, miért nem számítógépes programban rajzolja a rajzait, hiszen ott könnyedén, a lehető legpontosabban tudná létrehozni őket. Szerinte azonban a képei így félreértelmezettek lennének, hiszen a művészetében pontosan ez az emberi tényező az érdekes. Vannak, akik a zenei előadásokat illetően is felteszik ezt a kérdést, hiszen sokak szerint a mesterséges intelligencia már képes kottát értelmezni és lejátszani. Azonban abból mégis hiányzik az előadói késztetés, a kulturális beágyazottság, az önálló megfogalmazás, nem beszélve az „itt és most” élményéről.
Talán nem meglepő, hogy hasonló kérdések merülnek fel Szíj alkotói folyamatát és a klasszikus zenei előadó-művészetet illetően. Nem csak képzési struktúráiban hasonlíthatóak a rajzok a zenéhez, de egy olyan érzelmi tapasztalatot is anyagivá tesz a rajzolás aktusa által, ami minden előadóművész számára ismerős lehet — sőt talán minden ember számára is; a tervek és struktúrák terében sodródunk és alkotunk. Látható, hogy a világ örökérvényűségének okán azok, akik a környezetüket vizsgálják ilyen-olyan eszközökkel, bár különböző médiumokon keresztül, de hasonló megoldásokra jutnak.
1 Dékei Kriszta: Végtelen struktúrák = Szíj Kamilla. Fehér lyuk, szerk.: Eln Ferenc – Szíj Kamilla, Modern Művészetért Közalapítvány, Dunaújváros, 2018.
Tasnádi József: Gondolkodásmintázatok. 9 reflexió Szíj Kamilla művészete kapcsán = Uo.
2 Michael Nyman: Experimentális zene — Cage és utókora, ford.: Pintér Tibor, Magyar Műhely Alapítvány, Budapest, 2005, 64–65.