Ványa Zsófia: A redukció öröme

Szíj Kamilla grafikáiról

Rajzoló — így definiálja önmagát Szíj Kamilla. De vajon mit csinál egy rajzoló, mondjuk a grafikussal szemben? Szíj Kamilla például papírra vagy lemezre ceruzával, tussal vagy hidegtűvel vonalakat vezet fel, sajátos rend szerint. És ezzel a — hol az alkotó döntései folytán, hol az alkotás belső szükségszerűségei révén — kialakuló renddel foglalkozik egyik mű után a másikban, majd a következőben és az azt követőben. Ez a rend, rendszer a témája, művészetének nagy kérdése. Strukturálja és redukálja a rendszert, azaz miközben látszólag alakítja, valójában értelmezni igyekszik azt. Nem ábrázol semmit, nem mond el semmiféle történetet vonalrendszerekből felépülő grafikáival. Helyette azt az egyetemes tételt fejezi ki minden alkotásával, hogy igenis létezik egy rend bennünk, a világunkban. Több köze van ennek a szelíd, önmagát a nagy egésznek alárendelő rajzolói attitűdnek és a halványan visszafogott rajzoknak az ősbizalomhoz és valamiféle hithez is, mint a vallási áhítat hevében született, barokkosan áradó műalkotásoknak.

A rajzoló mint kifejezés egyébként nagyon jól jelzi azt a másfajta, egyedi viszonyt, ami Szíj Kamillát választott hivatásához köti. Kicsit olyan a rajzoló a grafikushoz képest, mint a krónikás a költőhöz képest: nem az átadott művészi tartalom foglalkoztatja elsősorban, hanem a rajzolás folyamata, gesztusa. A vonalak, melyek szigorú, mégis játékos rendszer szerint vagy sűrű, beláthatatlan örvénylésben sorakoznak lapjain, a rajz és a gondolat — a rajzolás és a gondolkodás — szisztémáját követik le. A folyamat rögzítéséhez pedig önként lemond minden feleslegről, és csak a legszükségesebb művészi eszközökre (a vonalra mint alapelemre, összesen négy színre és leggyakrabban mindössze egyetlen ceruzára) hagyatkozik.

Szíj Kamilla grafikai munkássága két nagyobb, technikailag elkülönülő csoportra bontható, ezek azonban szervesen kapcsolódnak egymáshoz és következnek egymásból. Alkot a sokszorosító grafika területén, hidegtű munkákról készít nyomatokat — ugyanezzel a módszerrel készült, fadúc alapú szitanyomatokkal találkozhatunk majd legközelebbi, szeptemberben a Vintage Galériában nyíló egyéni kiállításán is. Munkássága másik nagy csoportját a szabadkézi rajzok képezik, melyeket ceruzával vagy tussal készít.

Ugyanakkor mindkét műfajban szembefordul a megszokott feltételezésekkel. A sokszorosító grafika eszközeivel például csak unikátokat hoz létre — azaz olyan, egymás folytatásának, de egymás kiegészítésének is tekinthető darabokat, melyek variálásával és újbóli összerendezésével folyton alakuló, állandóan mozgásban lévő alkotások jönnek létre. A folyamatnak azonban mindig megvannak a maga szabályai. Például az egymás mellé rakott lemezekre mint egy egészre húz előbb vonalat, majd a lemezek elforgatása után a félbeszakadt vonalakat folytatja tovább. Újabb forgatás, újabb vonal — így jönnek létre a nyomatokat behálózó vonalstruktúrák. Egy művészeti kirakóshoz hasonlít ez a nagyon is komoly játék, melynek időnként a nézők is résztvevői lehetnek (közösségi alkotásként több alkalommal volt lehetőségük a látogatóknak maguknak is ezzel a módszerrel rajzolni, de „Szíj Kamilla interaktív rajzolója” az interneten is kipróbálható).

Hasonló szabályoknak engedelmeskedik számos szabadkézi rajzánál is. A leginkább (és az alkotó által is) rizsszemekhez hasonlított elemekből felépülő grafikák alapját például egy tetszőlegesen a papírra húzott hullámvonal képezi — innentől kezdve azonban meglehetősen kevés hely jut az önkényességnek. Az ívre mint egy láthatatlan fonalra felfűzi a rizsszemeket, melyeket meghatározott irányban és meghatározott mennyiségben ismétel meg a papír adta keretben. Az így létrejövő vonalstruktúrák interferenciába kerülnek egymással, szinte pulzálnak és lüktetnek.

Ez már szinte kombinatorika vagy statisztika, gondolhatnánk, azonban ennek a sajátos rajzolói attitűdnek, mely szerint a művész diszkréten a háttérbe vonul és átadja a helyét egy számsornak vagy egy-két geometriai alapvetésnek, nagyon is artisztikus alapja van. Méghozzá a művészi alkotás talán leginkább alapvető fogalmához, a kompozícióhoz — azaz annak megtagadásához — kötődik. Szíj Kamilla, aki a főiskolát Németországban végezte (Hochschule für Gestaltung, 1984–89), 1975 és 77 között a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakmunkásképző Iskolába járt. Az itt megtanult és elvárt esztétizálási norma, ahogy azt később észrevette, akaratlanul is befolyásolta művészi döntéseit. A komponálás kényszere, mely esztétikai alapvetésekből fakadt, egyre inkább teherként tűnt fel a szemében, amitől azóta is igyekszik megszabadulni. Ilyen radikális elkerülő utat jelentett elsőként a modulokként felfogott és helyzetüket megváltoztató nyomólemezek adta véletlenszerűség — ezeknél a műveknél sikerült először kiiktatnia a komponálást —, és hasonló célokat szolgál a műveket meghatározó belső logikai szabályrendszer követése is minden művében.

Szíj Kamilla grafikáiban tehát nincsen esztétikai alapokon nyugvó kompozíciós szándék — és nincsen utólagos javítás, radírozás, törlés sem. Ez az alkotófolyamat jól tükrözi azt a bizalmat, amivel a művész ráhagyatkozik a folyamatot irányító rendszerre, hiszen a gondolatban összeálló struktúra alapján nem feltétlenül képzelhető el pontosan a végeredmény sem. Ahogy Szíj Kamilla fogalmaz: abban biztos, hogy rossz nem lehet — és nem önhittségből mondja ezt, hanem mert tudja, hogy a rendszer működik, abban nincs hiba.

Jól érzékelhető az is ebből a hozzáállásból, hogy a rajzolás nem feltétlen és nem csak a papíron történik, hanem az alkotófolyamat már a gondolkodásnál elkezdődik. Már valamilyen szinten készen áll a struktúra, amikor felviszi a papírra — az viszont, hogy a megvalósult mű végül pont ugyanolyan legyen, mint az eredeti elképzelés, már nem fontos: egy különös alkotói helyzet és állapot ez, amikor a folyamatot irányító rendszerre ráhagyatkozva az alkotó egyfajta flow-állapotban dolgozik. A rajz–gondolat összefüggésről mindennél pontosabban tanúskodnak Szíj Kamilla rajzkönyvei, melyekből mindig párhuzamosan kettőt csinál, és melyek 6–10 éven keresztül készülnek. Az életmű folyamatszerű alakulása, az egyes részek egymásra hatása is jól végig követhető ezekben a könyvekben.

Izgalmas részét képezik Szíj Kamilla művészetének azok a gyakran monumentális méretű, szabadkézi ceruzarajzai, melyek a lap szinte teljes egészét kitöltik, és azt az érzetet keltik, hogy az organikus burjánzás, ami a papíron történik, azon túl is folytatódhat, a végeérhetetlen vonalszőnyeg szinte lefolyik a lapról. Vajda Lajos utolsó, felkavaró szénrajzaival rokon darabok ezek — noha Szíj Kamilla alkotásaiból teljességgel hiányzik mind a Vajdára jellemző expresszivitás, mind a komponálási szándék.

Az időnként a háromméteres lapszélességet is elérő, hatalmas papírmunkákat Szíj Kamilla mindössze egyetlen, vékony, 0,5 mm-es rotring ceruzával tölti ki: változatosságot a ceruza keménysége (H, B, HB, 2B) kínál csak. Érdekes adalék, hogy a rotringhegyek apró darabkái, melyeket már nem tudott felhasználni, egy másik művészeti projektben, Bálványos Levente gipsz-rotring reliefjeiben keltek új életre.

A papír teljes felületét apró vonalakkal — ezzel a Szíj Kamilla által legfőbb alapegységnek kiválasztott, a végletekig redukált elemmel tölti ki. Hosszú és fizikailag is kihívást jelentő munka ez: kizárólag állva dolgozik, és minden munkáját ugyanazon a 80×160 centiméteres asztalon készíti el. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az igazán nagy munkákból mindig csak egy-egy részt lát (a felhengergetett papír egy részletét) — a rész és az egész összhangját a gondolatban meglévő teljes mű képzete biztosítja.

A végletekig visszafogott színhasználattal dolgozik: leginkább fekete, egyre gyakrabban piros, ritkán kék és sárga színeket használ. Mint mondja, nem tudná elképzelni, hogy zölddel rajzoljon: az a természet színe, amit egyszerűen nem érez beemelhetőnek ebbe az absztrakt rajzi közegbe. Az önredukció fontos lépése volt Szíj Kamilla számára, amikor elhagyta a színeket, és csakis feketével, csakis vonalakkal építette fel grafikai struktúráit. Ebbe a minimalista világba először a piros szín tért vissza — a kiindulópontot ehhez egy konkrét tapasztalat adta: egy egyiptomi ösztöndíj alatt magyar régészekkel eljutott egy nem nyilvános sírkamrába Deir El-Medina városában, ahol egy befejezetlen falfestés revelatív hatással volt rá. Megfigyelhette ugyanis a tanítvány még bizonytalan vázlatait — pirossal —, amibe a mester fekete színnel vezette át a javításait. A korrekciós szín ilyenforma, az európai megszokásokkal épp ellentétes használata arra ösztönözte, hogy egyrészt a piros színt beemelje művészi eszköztárába, másrészt, hogy saját korai munkáit utólagos önkorrekciónak vesse alá — így nyomtatta újra 1989-es hidegtű-technikával készült diplomamunkáját pirossal és egészítette ki feketével.

Az a redukció, mellyel Szíj Kamilla művészi gondolkodásában találkozhatunk, nem a lehetőségek összeszűkülését jelenti, hanem épp a szabadság keresését. A korlátok elhagyásával, a kényszerűségek levetkőzésével levegőhöz jutunk — a felesleg, a túlzás elvetése a lényegre irányítja a figyelmet. A redukció öröme a kevesebb több elvében mint élet- és művészetfilozófiában rejlik. Egyúttal szól egy újfajta rend kialakításának a szabadságáról is, az egyén és a művészet tiszteletéről és a saját rendszer megteremtésének a luxusáról. A rajzolóról — szemben a grafikussal.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük