A regény: hiba

Bárány Tibor kritikája Krasznahorkai László: Herscht 07769. Florian Herscht Bach-regénye című könyvéről (Magvető kiadó) a friss Műútból.

A thüringiai kisvárosban tevékenykedő neonáci csoport vezetője — bajtársainak, áldozatainak és a regény olvasóinak: „a Bossz” — szentül meg van róla győződve, hogy „Bach az élet titka”. A marcona férfi nem kifejezetten a zenehallgatás letaglózó és felemelő tapasztalatáról vagy a művészet csodájáról beszél. Hanem arról, hogy „Johann Sebastianban” a szó szoros értelmében véve „benne van az élet összes titka”, amelyek a művekben „meg is vannak fejtve”; a megfejtést persze „mindenkinek magának kell megtalálnia”. A regény főhőse, az angyali szelídségű (és döbbenetes testi erejű) Florian Herscht, a Bossz nevelt fia viszont valami egészen mást él át zenehallgatás közben. „El nem tudja képzelni, mire gondolhat a Bossz, amikor megfejtésről beszél”, tárja elénk Florian gondolatait az elbeszélő, hiszen Bach csodálatos kompozícióiban tapasztalata szerint a zenei „üzeneteknek nincs is jelentésük, önmagukban szépek, önmagukban csodálatosak, csak vannak, nem lehet lefordítani őket, és nem is kell, mert nem közvetítenek valamit, hanem pusztán azok, amik.” Krasznahorkai László új regénye (pontosabban: négyszázhúsz oldalas, egymondatos „elbeszélése”)1 szemlátomást ezt a második művészi lehetőséget ambicionálná: saját törvényeinek engedelmeskedve autonóm műalkotásként helyet követelni a létezésben — ám az elsőt valósítja meg.

A Herscht 07769 elsősorban és mindenekelőtt: szatíra. Az „elbeszélés” hol maró gúnnyal, hol szúrós (vagy épp csipkelődő) iróniával ábrázolja a fiktív thüringiai kisváros kortárs középosztálybeli miliőjét. A szereplők — javarészt aktív életet élő középkorú házaspárok és magányos idős emberek — csöndes és tevékeny mindennapjaikat a küszöbön álló katasztrófa fenyegetésében tengetik. És ahogy lennie kell, elég néhány különös esemény (graffiti-feliratok megjelenése a szomszéd települések Bach-emlékhelyein, farkastámadás a kirándulóövezetben, robbanás az ARAL-kúton vagy az új világjárvány betörése Thüringiába), hogy a relatív szociális biztonságban élő városlakókon úrrá legyen a pánik: a katasztrófa beköszöntött. Pár száz oldallal később természetesen a vész elvonul: a graffitiket lemossák a falakról, a farkasok elpusztulnak, a robbantás áldozatait csekély érdeklődés mellett eltemetik, a merényletért felelős neonáci csoport tagjait pedig halomra gyilkolja a már cseppet sem jámbornak tűnő Florian, így végre eltűnnek a színről (bár „a náciknak egy nyakkendősebb változata” a soron következő önkormányzati választáson bekerül a város képviselő-testületébe), a járvánnyal meg majdcsak megbirkózik valahogy a közösség… Egyszóval helyreáll az az állapot, amelyben a polgároknak „nem kell már attól tartani, hogy valamitől tartani kell”. Legalábbis ideig-óráig.

A Herscht 07769 kortárs keletnémet városi kisvilágában a szereplők számára a katasztrófa vagy a végítélet eljövetele egyetlen dolgot jelent: azt, hogy többé nem képesek a megszokott hétköznapi rutinjaik szerint élni az életüket. A világ és benne szűkebb környezetük folyamatos romlásához megtanultak alkalmazkodni; vagy már mindig is tudtak. A fiatalok elköltöznek Kana-ból, a látogatók messzire kerülik a települést, mert „rossz a híre” (állítólag „nácifészek”), Hopf asszony és férje mégis kétségbeesett elszántsággal éttermet és szállót üzemeltet a városban — a neonácik főhadiszállásának közvetlen közelében. A város szélén álló Porcelángyár tönkrement a német egyesülés után, így a külföldi vendégmunkásoknak épült Hochhaus elveszítette a funkcióját — a helyi önkormányzat azonban gyorsan reagált a helyzetre: jobb híján, egyszersmind a szociális gondoskodás jeleként egyetemistákat és idős embereket költöztetett az épületbe (Florian is itt lakik). Ingrid néni krizantémfesztivált szervez, a morózus, mizantróp erdész biomézet és házi kökényzselét árul a helyieknek, Köhler úr, a nyugdíjas fizikatanár ismeretterjesztő előadásokat tart a Felnőttek Iskolájában; és így tovább. A regény tanúsága szerint a kisközösségi normalitás — bármiféle átfogó történetfilozófiai perspektíva híján — képes mindent magába fogadni, amihez a „lakosok” alkalmazkodni tudnak, azaz ami nem fenyeget a hétköznapi életgyakorlatok hirtelen, radikális megváltozásával. Azt viszont, ha valami „megmagyarázhatatlanul” betör a magára zárult kisvilágba, a közösség tagjai végveszélyként és katasztrófaként érzékelik — legyen szó „robbantgató” neonácikról, agresszív „migránsokról” vagy éppen megvadult farkashordákról.

Szatírát olvasunk, így hát a Herscht 07769 négyszázhúsz oldalas, mellérendelő szerkezetű óriásmondatát követve mindvégig fölényben érezhetjük magunkat a szereplőkkel szemben. Mi tudjuk, hogy a kisváros lakói képtelenek felismerni a valódi katasztrófa jeleit — amely egyfelől mintha a világ alapállapota lenne, azaz a regénybeli kanaiak talán már mindig is a végítélet közegében éltek; másfelől pedig ebben a kisszerű környezetben az összeomlás is kizárólag hétköznapi díszletek között, jószerivel észrevétlenül mehet végbe. Továbbá mi mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy esendő hőseink tévesen azonosítják és határozzák meg a világbeli Rossz természetét. (Ha véletlenül elvesztenénk a fölényünket, az általában háttérbe húzódó, mégis rendkívül tudatosan komponáló elbeszélő gúnyosan összekacsint velünk,2 vagy néhány futó magyarázattal segít eltávolodni a szereplői perspektívától.3) Ahogy Florian fogalmaz Merkel kancellárnak írt sokadik levelében: a kanaiak „nem attól félnek, amitől kellene, hanem attól, amitől nem”. Bár elsőre nem veszi észre, hogy a papírlap betelt, és a regény kulcsmondatát véletlenül a konyhaasztal lapjára körmöli…

A kisváros lakosainak talán legkínosabb — egyben legmulatságosabb — tévesztése, hogy nem veszik észre: a Gonosz nem politikai jelenségként tölti be a mindennapjaikat. Röviden: a Gonosz nem politikai fogalom. A meggyőződéses antifasiszta Ringer úr a Bossz tökéletes ellenfele: tagbaszakadt, tekintélyt parancsoló figura (akitől „mindenki tart” a városban, bár „nagyon nehéz lett volna megmondani”, miért), a környezete zsidóként tartja számon, ráadásul feleségét, Ringer asszonyt „az izomagyú ősnácci” tizenhét éves korában megpróbálta megerőszakolni (bár erről a férfi „tudni nem tudott semmit, csak sejtette, hogy valami lehetett”). A Bossz és Ringer úr szembenállását a regény szinte tökéletesen szimmetrikusan ábrázolja. Az elbeszélő ironikusan egymás mellé állítja a neonácik és az antifasiszta csoport kocsmai tanácskozását: a résztvevők hasonló retorikával adják elő hasonló politikai diagnózisukat („Thüringia megtiszítása” a „beteg szerencsétlenektől”) és érvelnek a radikális politikai cselekvés szükségessége mellett (beleértve egy „Bach-védelmi bizottság” létrehozását) — és még a kedvenc sörük is ugyanaz. Nem sokra rá pedig a Bossz lövi le a Ringeréket megtámadó farkast; amiért később sem a zsidó autószerelő nem érez valódi hálát, sem a neonáci faltisztító valódi büszkeséget. A kajánul ellentételező szimmetria az egész elbeszélés kompozícióját meghatározza. A popkultúrát megvető, Bach-rajongó Bossz temetésén saját zenekara, a Kanai Szimfonikusok a Yesterdayt játssza; Florian az agyát „lekapcsolva”, ösztönvezérelt ragadozóként egyenként levadássza és meggyilkolja a neonáci csoport tagjait, ám eközben a fülében mindvégig Bach muzsikája visszhangzik: az a zene, amelyből egyedülálló és megismételhetetlen szerkezeti tökéletessége folytán „egyszerűen hiányzik a ROSSZ”… A katasztrófa, a teljes összeomlás annak rendje és módja szerint elmarad, a kisvárosra békésebb napok virradnak — majd a regény fináléjában, az utolsó húsz oldalon a fontosabb szereplők zöme meghal (négyen banális okokból, Ringer úr pedig öngyilkos lesz). Nagy örömet okozva ezzel a helyi temetkezési vállalkozóknak.4

A Herscht 07769 a politikum világának ábrázolása során sem lép túl a kliséken: az antifasiszta demonstrációk nevetségesek és hatástalanok; a neonácik szegényszagú, lecsúszott, testileg-lelkileg leromlott figurák (Florian meg is sajnálja őket, amikor a főhadiszállásuk ajtajánál megcsapja az orrát „a dohos, savanyú szegényszag”; magában „csak annyit tudott mondani, hogy szegény nácik”); az állami és önkormányzati szervezetek nem képesek elejét venni az erőszak és a pánik elharapózásának, e helyett látszatintézkedésekkel próbálják fenntartani a rendet, és nem vállalják a saját felelősségüket a helyzet kialakulásában (talán a farkastámadás hátterében is egy elhibázott tudományos kísérlet áll); és még sorolhatnánk. A regény szereplői — a „furcsa” alakok, azaz Florian, és esetleg a Bossz és Köhler úr kivételével — egytől egyig precíz vonásokkal megrajzolt típusfigurák: pontosan olyanok, mint amilyennek a durva felbontású, apolitikus társadalomkritika perspektívájából elképzelnénk őket.

Ebbe a közegbe lép bele az elbeszélés első oldalán Florian Herscht a maga különös karakterével (felsorolásos hosszú mondat következik!): a naiv és ártatlan gyermek, aki nem ismeri fel, hogy a „jótevője” neonáci agresszor (bár a „bajtársaktól” zsigerileg viszolyog), aki az emberi viszonyokat kizárólag az odaadó, önzetlen szeretet és az őszinte, kölcsönös rokonszenv mintájára képes elgondolni, ezért szinte semmit nem ért meg a körülötte zajló eseményekből — ugyanakkor a létezés titkainak avatott kutatója, akit patológiásan nyomaszt a kvantumelmélet által leírt „sátáni szimmetriasértés”, amelynek köszönhetően az Univerzum létrejött (hiszen a jelenség fordított előjellel bármikor megismétlődhet, ezzel a létből a nemlétbe taszítva a fizikai világot, aminek tehát természetes állapota az apokalipszis), és aki mániákus futóbolondként levélben tájékoztatja Merkel kancellárt szellemi útjának állomásairól, hátha a politikus hasznát veheti az információknak, és végre „intézkedéseket foganatosít”, talán még éppen időben… Florian metafizikai kutatómunkája, ahogyan sejthető volt, nem áll le az első döccenő után. Miután a fiú belátja, hogy „a kvantumelmélet csődje” a tudományos megismerés eredendő korlátozottságára vezethető vissza (mestere, Adrian Köhler ezt már a regény 24. oldalán kimondja!), a megoldást, a végítélet ellenszerét a tökéletes művészi struktúrák szemlélésében, tehát Bach muzsikájának megértésében találja meg. Hiszen a hibátlan struktúrákból hiányzik a véletlen, az esetlegesség, így végre a gyarló emberi elme is beláthatja: a tökéletesnek nincs lényege, „a tökéletes csak van, de lényeg nélkül, amikor nekünk nem marad más, mint a csodálat”. (Majd az agya újból „lekapcsolódik”, és folytatja a gyilkolást.)

Bár Florian részben maga is komikus figura — az olvasó vele szemben is fölényben van: mindent hamarabb értünk meg, mint a fiú, különös tekintettel a benzinkutas házaspár elleni merénylet részleteire, és gondolati útjának lépéseit is jó előre meg tudjuk jósolni —, a regény főhősét nem lehet egykönnyen elhelyezni a szatirikusan ábrázolt világ koordinátái között. Hogyan férhet meg ennyi különböző karakter egyetlen személyben?5 Mint ahogyan a Bossz kisajátító Bach-rajongása sem levezethető a jól ismert klisék szerint megalkotott figura karakteréből. Szintén nem nagyon érthető, hogy Adrian Köhlernek miért okozhatott egzisztenciális szorongást a fekete lyukak létezése (amelyben elmélete szerint azok az antianyagi részecskék rejtőznek, melyek az Ősrobbanáskor és az azóta eltelt időben nem keletkeztek), és hová tűnt el a regény világából a férfi több mint egy évre. Valamint nehéz mit kezdeni a fantasztikus cselekményelemekkel: mit keres a regény világában a szuperképességekkel felruházott sasmadár, amely a végső leszámolás közben időnként lecsap Florian legszívósabb ellenfelére?

A Herscht 07769 azt várja el tőlünk, olvasóktól, hogy a saját képzeletünkre és az interpretációs találékonyságunkra támaszkodva kitöltsük a műben szándékosan üresen hagyott helyeket. A regény világán és szövegén belül az iménti kérdésekre nincs válasz: a személyiség titka és az Univerzum rejtélye nem megfejthető, a lényeg nem kimondható, csak szemlélhető (miként a Bach-művek világalkotó teljessége) — méghozzá úgy, ha mozgósítjuk az imaginatív kapacitásainkat és az értékes magasművészet befogadása során szerzett jártasságunkat.

Ezt a poétikai ajánlatcsomagot azonban nagyon nehéz egyben elfogadni. Ha a regény elbeszélője közkézen forgó „társadalomkritikai” kliséknek megfelelően ábrázol és mozgat kéttucatnyi szereplőt egy vérbő szatíra szövegterében, aminek során mindvégig arra apellál, hogy az implicit olvasó többet tud a korlátozott perspektívájú karaktereknél, ezért könnyedén felismeri az irónia célpontját és tartalmát, azaz megfejti a regény titkait (kizárólag a narráció működésére és a korábbi szociokulturális ismereteire vagy képzeteire támaszkodva), nos, ebben a helyzetben az interpretációs „üres helyek” halmozása óhatatlanul irritáló rejtélyeskedésnek vagy epikai megoldatlanságnak fog tűnni. (Hogy melyik a rosszabb, ki-ki döntse el ízlése szerint.) Innentől fogva viszont a Herscht 07769 irodalmi projektje tetszetős, de csinált kártyavárként omlik össze: a lenyűgözően szerkesztett, világépítő óriásmondat tartalmatlan narrációs bravúrrá válik („mesterségfitogtató technikázás”, írhatná egy goromba kritikus), a szöveget szervező kultúrkritikai attitűd üres pózzá merevedik (vö. például azzal, hogy a narrátor magánhangzók nélkül írja le a „trágár” szavakat, mivel még idézett formában sem szeretné beengedni ezeket a kifejezéseket a művészet világába), a szellemes irónia és a fekete humor, illetve a fordulatos cselekmény hatásvadász irodalmi fogásként lepleződik le.

Az olvasó húzódozása érthető. Ha az új regényhez a Krasznahorkai-életmű felől közelítünk (és ki ne így tenne?), keserűen meg kell állapítanunk, hogy bizony a szerzőnek a korábbi nagy műveiben sikerült véghez vinnie azt, amit itt nem: szociológiai szempontból hitelesen felépített egy szövegvilágot (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája), esetenként éppen a szatirikus ábrázolás eszközeit használva (Báró Wenckheim hazatér) — egy olyan szövegvilágot, amelynek a belső viszonyait és törvényszerűségeit mégis kizárólag a művek sajátos természete, „lefordíthatatlan” egyedisége határozta meg. Bár ezek a jelentős regények részleteikben pontos képet adnak a számunkra ismerős-ismeretlen társadalmi valóságról, ezen felül valóban „nem közvetítenek valamit, hanem pusztán azok, amik”. (Florian igen találóan fogalmazott.) A Herscht 07769 viszont nagyon is közvetít valamit; és hogy az olvasó megteszi-e a szükséges értelmezői lépést, azaz olyan sajátszerűségként tekint-e a regény „furcsaságaira”, amelyek magából a műalkotás lényegéből fakadnak, ekképpen nem szorulnak további magyarázatra, az kizárólag az együttműködési hajlandóságán múlik — a mű szövegében ugyanis nincs semmi, ami erre sarkallná. Kana világát akkor is pontosan értjük, ha nem képzeljük el, hogy a kisvárosban él egy különös fiatalember, aki a lét végső kérdéseit kutatja; és fordítva, a regény belső összefüggéseiből nem következik, hogy Floriannak egyszer csak meg kell jelennie a kisvárosban, leveleket kell írnia Merkel kancellárnak, majd Bach zenéjét hallgatva szelíd angyalból öldöklő angyallá válva le kell számolnia a neonáci hordával.

Mégis előfordulhat, hogy lesznek olvasók, akik megteszik ezt a lépést. Ha nem a szerző korábbi remekműveihez mérjük az új regényt, továbbá nem a művészi megismerés és világteremtés kérdéseit állítjuk az értelmezés középpontjába (azaz nem tulajdonítunk túlzottan nagy jelentőséget Florian és a Bossz fent idézett vitájának), hanem engedjük, hogy a profin összeállított irodalmi gépezet mozgásba lendüljön, akkor a Herscht 07769 egészen más oldaláról mutatja magát. Krasznahorkai László regénye ugyanis minden hibája ellenére rendkívül élvezetes olvasmány: az izgalmas cselekmény, a színes karakterek, a precíz információadagolás és a feszes dramaturgia, a jól komponált polifón óriásmondat lehetőségeit kihasználó szerkezet, vagy a parodisztikus túlzásra és ironikus ellentételezésre épülő humor végig fenntartja a figyelmünket. (Még akkor is, ha némelyik fordulat kiszámítható, és a szereplői szólamok között olykor nincs jelentős különbség.) Jelen sorok szerzőjének olvasás közben az a tiszteletlen gondolat is megfordult a fejében, hogy Krasznahorkai regénye milyen remek irodalmi alapanyagként szolgálhatna egy nyolcrészes HBO-minisorozathoz…

Egy szó mint száz: nem tartom kizártnak, hogy a Herscht 07769 sikert arat, hiába fanyalognak a kritikusok; és ha tényleg így történik, az csak arra utal, hogy vannak még együttműködő olvasók a világon. Ami mindent egybevetve azért egyáltalán nem katasztrófa.

 

1 Mivel nem nagyon ismerek olyan érdekes regénydefiníciót, amelynek a Herscht 07769 ne felelne meg, ezért a továbbiakban olykor regényként hivatkozom Krasznahorkai „elbeszélésére”.

2 Például: „[…] a béke és az egészség, pontosabban az egészség és a béke, ez volt Kana-ban és talán az egész Bundesrepublikban a bázisa a létről való eszmecserének, a többit meghagyták azoknak, akik gyerekek, fiatalok, vagy akik úgy általában véve naivak, és még nem tudják, mi az igazán lényeges, vagy végül azoknak az elvakultaknak, akik erősen törekedtek valami úgynevezett nagy cél felé, s közben elfelejtették, hogy hiába az erős törekvés valami nagy cél felé, ha az egészségfronton valami hibádzik […]”. (407)

3 Például: „[…] nehéz volt elfogadni, hogy így volt, és hogy megtörténhetett, volt, aki nem is hitte el, de a többségében a régi félelmek rögtön feltámadtak […], olyan mélyen beépült az emlékezetükbe, mennyire veszedelmes közelségben él egymás mellett ember és farkas […]” (154); „[…] különösen persze Ringer asszony szavai fájtak, nagyon fájtak, amit pedig maga Ringer asszony a legkevésbé sem akart, ő tényleg szerette Floriant, mint ahogy az egész város szerette […]”. (142)

4 Az elbeszélő kaján kommentárja: „[…] az egymáshoz közeli halálesetek az életnek folyton valami olyan oldalára látszanak rámutatni, mintha volna a halál időpontjának eldöntésében valami megszervezettség, valami ijesztő összefüggés, pedig nem volt, csak egymás utáni napokon haltak meg […]”. (407)

5 A kisváros lakói közül egyedül Ringer asszony gondolja, hogy „[…] az a Florian, akit ismert, és az a Florian, aki ölt, egy és ugyanaz az ember, Florian nem változott, minden, amit tett, halálpontosan abból következett, aki ő volt, és marad […]”. (418) Persze Florian esetében nem csupán a „szelíd angyal” és a „bosszú angyala” különbségéről van szó; a Bossznak az nem fér a fejébe, hogyan lehetséges, hogy „[…] az egyik oldalról egy zseni, de a másikról egyszerűen tökhülye ez a gyerek […]”. (30)