Villanyborotva

Kószó Ádám prózája a legutóbbi Műútból

Az egyik elhanyagolt fiók aljában találtam. Ez volt az utolsó neki. A gyerekeknek nem szóltunk, pontosabban csak annyit, hogy apa beteg, de rendben lesz. Nem mondanám, hogy hazudtunk, mert mi sem gondoltuk, hogy történhet másképp. Én biztosan nem. A gyerekek meg elhitték, ők is szoktak betegek lenni, a kisebbiknek például minden télen begyulladt a torka legalább kétszer. Aztán napi háromszor fél Algopyrin, és a hét végére mintha mi sem történt volna.

A nappaliban nyitott meg a családi borbélyszalon. A konyhából hoztunk egy széket, arra ült a kuncsaft, ez esetben a férjem. Nem sokkal azelőtt kezdte meg a kezeléseket, amitől hullani kezdett a haja. Akkor még egyáltalán nem tűnt gyengének. Egy húsvéti abroszt választottak a gyerekek, azt kötötték az apjukra. Talán még az is megvan valahol az egyik konyhaszekrény aljában. Bekapcsolták a borotvát, és elkezdődött a munka. Borzasztóan élvezték. Alaposan dolgoztak, egy négyzetcentiméternyi bőrfelület sem maradt apa fején, amit haj borított volna. Emlékszem, a fejbúbját csak a kandalló pereméről érték el.

Én szemben ültem vele a bőrfotelben. Szinte végig egymás arcát fürkésztük. Mintha mindketten a másiktól vártuk volna, hogy jelezze: mit is érezzünk most. Nehéz volt. Ahogy a hajtincsek a fehér metlakira hullottak, egyre csak nehezebb lett. Mosolyogtunk egymásra, talán így próbáltuk magunkat a víz felett tartani. Leállt a borotva. A gyerekek felszaladtak a fürdőbe egy kézitükörért, mi közben megfogtuk egymás kezét. Nem szorítottuk, inkább olyan volt, mint mikor a víz beszivárog a kavicsok közti üres térbe. Mindketten könnyeztünk, előbb az enyém cseppent, aztán az övé. Ezen nevettünk. Aztán hallottuk, hogy szaladnak le a lépcsőn, eszembe sem jutott kivételesen, hogy rájuk szóljak, például hogy lassabban, vagy hogy ne rohanj, mert leesel, és kitörik a lábad. Megtörölte a szemét, és belenézett a tükörbe. Zseniális színész volt, minden szögből végignézte magát, fantasztikus munka, mondta, és adott egy-egy pacsit a fiúknak.

Aztán felkelt, lesöpörte magáról a hajszálakat, és kiment az udvarra fát hasogatni. Én visszavittem a széket a konyhába, és elkezdtem összesöpörni a tincseket a nappaliban. Furcsa volt látni, hogy a hajjal együtt mennyi por is összegyűlt a lapáton. Anyám imádott takarítani, én, ha lehet, halogatom a dolgot. Mire befejeztem, a férjem is végzett, s egy hatalmas fonott kosárban hozta be a megfelelő méretű fadarabokat. Rakott a tűzre, aztán a kanapéra ültünk. Hallgattuk a fák pattogását, és néztük a lángot. Gyújtósnak mindig az újság gyengébben sikerült cikkeit használta. Szokatlan volt számomra, hogy nincsen haja. Addig a napig el sem tudtam képzelni, hogy ne volna.

Soha nem volt képes elfogadni, hogy gyenge. Még a betegség alatt is inkább ő próbált nyugtatni engem, minthogy fordítva. Máig felnézek rá ezért. Volt, hogy a kórházban is úgy fogadott, hogy na mi van, Julcsa. Nem bírom, ha így hívnak, de ő ezzel mutatta, hogy rendben van. Olyan volt ez, mint egy cinkos összekacsintás a halál háta mögött. Még az utolsó hetekben is elhittem, hogy visszafordítható az egész. Vagy hogy nincs is. Arra gondoltam, hogy mikor hazaérek a kórházból, kinyitom a kertkaput, és hallom majd ahogy a füvet nyírja. Vagy aztán belépek a házba, és látom, ahogy vacsorázik, vagy csak készül, és várja, hogy a vaj kenhetőre melegedjen. Ki várja ezt meg?

Gondolkozom, hogy mi legyen a borotva sorsa. Többször megpróbáltam bekapcsolni, de semmi. Egy hajszálat tapintok. Nem tudom, hogy az imént hullhatott le az én fejemről, vagy az övé szabadulhatott ki a penge recéi közül. Nem indul a gép, mégis hallom a fülemben a zümmögését, a gyerekek nevetését, ahogy a metlakin pattognak az apró lábaik. Hallom a csendet, miközben egymásra nézünk. Húsvétkor lesz tizenöt éve.