Versek

Acsai Roland versei a legutóbbi Műútból

Naphalaknak
 
                Zalán Tibornak, földimnek és ifjúkori mesteremnek
 
A kis Téglagyári-
tó veszélyes volt.
Titokban tudtunk kijárni.
 
Vöröslött a folt
a naphalak kopoltyúján,
és nád hajolt
 
a víztükör innenén-túlján.
Még ma is látom
ezt, a gyerekkor múltán,
 
pedig már nem pecázom.
Az idő eltelt, oké, vagy nem oké,
de az agyagban pár lábnyom
 
megmaradt, mint a dinoszauruszoké,
a mi lábnyomaink,
ahol é-
 
rintettük a földet. A mi semmink, valamink.
Emlékei annak,
hogy itt jártunk egykor. A van, a nincs.
 
Emlékei felkelő és lenyugvó naphalaknak.
 
 
Vigasz
 
Itt ciripelt az a tücsök,
az erkélyen,
a küszöb
 
előtt minden éjen,
meg bent is, mert behoztuk a dobozát,
ha éppen
 
rossz idő volt, és ciripelt tovább.
Nem volt válogatós, mindent megevett,
és nyári rétté változtatta a szobát,
 
még azelőtt, hogy Johanna megszületett.
Pár hónapot lakott
nálunk, vagy hetet,
 
aztán elhallgatott,
és elengedtük, ahol
fogtuk, a sok
 
bogár közé. Tücsök, ha szól,
mindig eszembe jut azóta.
Elrabol
 
belőlem valamit az a nóta
és valamit ad.
Látom a csápjait, két napóra,
 
mintha közös nyarunkat mutatná, ami az
első volt. Most újra ciripelnek, szokás szerint.
Hangjuk a múló időre vigasz
 
megint.