Walter Benjamin: Hasis Marseille-ben


Előzetes megjegyzés: A hasis hatásának egyik első jeleként „tompán érezni vélünk valamit és szorongunk; valami idegen, elkerülhetetlen közeledik… képek és képsorok, rég elsüllyedt emlékek merülnek fel, egész jelenetek és helyzetek lesznek jelenvalóvá, először érdeklődést keltenek, esetenként élvezetet, végül, ha már nem háríthatóak el, kimerültséget és fájdalmat okoznak. Minden, ami történik, de az is, amit az ember maga mond vagy tesz, meglepő és lenyűgöző. Saját nevetése, megnyilatkozásai is úgy hatnak rá, mintha kívülről érkeznének. Sugallat- és megvilágosodásszerű élmények is érik… A tér kitágulhat, a talaj erősen lejteni kezdhet, a légkört különlegesnek érezzük: ködpára, átláthatatlanság, nehéz levegő; a színek kivilágosodnak, ragyogóbbak lesznek; a tárgyak megszépülnek, ám az is lehet, hogy tömbszerűvé vagy fenyegetővé válnak… Mindez nem folyamatosan fejlődik ki, hanem inkább az álomszerű és az éber állapot szüntelen váltakozása a jellemző, végső soron a kimerítő ingadozás két teljesen eltérő tudatvilág között; akár egy mondat közepén is előfordulhat ez az elmélyülés vagy felemelkedés… Minderről gyakran a normától nagyon is elütő formában számol be, aki átéli a mámort. Az összefüggések bonyolulttá válnak, mivel a korábbiakra való visszaemlékezés rendszerint hirtelen megszakad, a gondolkodás nem ölt szóbeli alakot, a helyzet olyan kényszerítően derűs lehet, hogy a hasisfogyasztó percekig csak nevetni tud… A mámor emléke meglepően éles.” — „Különös, hogy a hasismérgezést mindeddig nem dolgozták fel kísérletileg. A hasismámor legkiválóbb ábrázolása Baudelaire‑től származik (Paradis artificiels).” In: Joël és Fränkel: Der Haschisch-Rausch, Klinische Wochenschrift 1926, V, 37.

Július 29., Marseille.[1] Hosszú vonakodás után este hét órakor hasist fogyasztottam. Napközben Aix‑ben voltam. Annak feltétlen bizonyosságában fekszem az ágyon, hogy nem zavarhatnak meg ebben a több száz ezres városban, ahol senki sem ismer engem. És mégis megzavar egy síró kisgyerek. Azt hiszem, már eltelt háromnegyed óra. Majd kiderül, hogy csak húsz perc… Itt fekszem az ágyon; olvastam, dohányoztam. Átellenben folyton Marseille gyomrába[2] látok. Az unásig ismert utca olyan, mintha kés hasította volna.

Végül eljöttem a szállodából, mert úgy tűnt, elmarad vagy gyenge lesz a hatás, így nem szükséges óvatosságból otthon maradni. Az első állomás a kávéház a Cannebière és a Cours Belsunce sarkán. A kikötő felől nézve jobbra, szóval nem a megszokott helyem. És most? Csak egyfajta jóindulatra számítok, barátságosan viselkedő emberekre. A magány érzése egész gyorsan elpárolog. A sétapálcám különös örömmel kezd eltölteni. Érzékennyé válik az ember: fél, hogy egy papírra vetődő árnyék is kárt okozhat. — Az undor megszűnik. A piszoárok feliratait olvasgatja az ember. Azon sem csodálkoznék, ha valaki megszólítana. Ám az sem zavar, hogy nem teszik. A hely viszont túl zajos nekem.

Egyszerre csak fölbukkannak azok az igények, amelyeket a hasisevő támaszt az idővel és a térrel szemben. Ezek köztudottan abszolút fejedelmiek. Annak, aki hasist evett, Versailles nem túl nagy, és az örökkévalóság nem tart túl sokáig. És a belső megélés hatalmas dimenziói, az abszolút időtartam és a felmérhetetlenül kiterjedt világ hátterében még szívesebben időzik el a csodálatos, üdvözült humor a tér és az idő világának esetlegességeinél. Végtelennek tűnik ez a fajta humor, amikor a Basso étteremben megtudom, hogy a konyha zárni készül, miközben épp most telepedtem le, hogy átdőzsöljek az örökkévalóságba. Később ugyanígy azt éreztem, hogy hiszen itt minden világos, vendégekkel és élettel teli, és az is marad.

Fel kell jegyeznem, hogyan találtam meg ezt a helyet. Számomra a vieux port-ra nyíló kilátás volt fontos, amely a felső emeletekről nyílik. Séta közben, még odalentről kifigyeltem egy szabad asztalt a második emelet egyik erkélyén. Végül azonban csak az első emeletig jutottam. A legtöbb ablak melletti asztal foglalt volt. Ekkor egy kifejezetten nagy asztalhoz léptem, amely éppen most szabadult fel. Amint leültem, szégyenteljesnek tűnt az aránytalanság, hogy egy ilyen nagy asztalnál foglalok helyet, ezért elindultam az egész emelet másik vége felé, hogy egy kisebb asztalnál üljek le, amelyet csak ekkor vettem észre.

De az evés csak később volt. Először jött a kikötői kiskocsma. Már éppen azon voltam, hogy tanácstalanul visszafordulok, mivel onnan is egy koncert hangjait hallottam, méghozzá egy rézfúvós zenekarét. Az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy az autódudák bömbölését hallom. Már a vieux port felé vezető úton is azt éreztem, hogy lépéseim könnyűek és határozottak, s az átszelt széles tér köves, szabálytalan talaját országúttá változtatják, ahol edzett vándorként rovom éjjeli utamat. Ekkor ugyanis még elkerültem a Cannabière‑t, hiszen nem teljesen bíztam az önszabályozó funkcióimban. A hasis aztán a kikötői kiskocsmában olyan elemi élességgel kezdte kifejteni sajátosan kanonikus varázserejét, amit korábban aligha éltem meg. Tudniillik fiziognómussá változtatott, legalábbis a fiziognómiák megfigyelőjévé, és korábbi tapasztalataimhoz képest valami merőben újat éltem át: szabályosan belehabarodtam az engem körülvevő arcokba, amelyek részben feltűnően nyersek és csúfak voltak. Arcok, melyeket rendszerint két okból elkerültem volna: sem pillantásaikat nem kívántam volna magamra vonni, sem brutalitásukat nem bírtam volna elviselni. Egy jócskán előretolt helyőrség volt ez a kikötői kocsma. (Úgy hiszem, a legutolsó, ahová még veszélytelenül betérhettem, és amit ekkor a mámorban azzal a biztonsággal mértem fel, ahogy hullafáradtan színültig töltjük a poharat, s egy csepp se csordul ki, amire friss fejjel képtelenek lennénk.) Még mindig elég messze a Rue Bouterie-től, de mégsem ült ott egyetlen burzsoá sem; legfeljebb néhány szomszédos kispolgári család a valódi kikötői proletariátus mellett. Most egyszerre csak megértettem, miként tűnhet egy festő számára — nem ez történt Rembrandttal és másokkal? — a csúfság a szépség valódi tárhelyének, sőt, kincseskamrájának, egy kettéhasadt hegységnek a szépség összes rejtett aranyával, amely felvillanhat a ráncokból, a tekintetekből, a vonásokból. Kiváltképp egy határtalanul állatias, közönséges férfiarcra emlékszem, mert hirtelen megrázott a „nélkülözés ránca”. Főként a férfiarcok érintettek meg. Így kezdődött az az elhúzódó játék is, hogy minden új orcában egy ismerős jelent meg. Gyakran tudtam a nevét, máskor pedig nem. Az ábránd úgy foszlott szét, ahogyan álmunkban foszlanak szét az ábrándok, tudniillik nem szégyenteljesen és leleplezően, hanem békésen és barátságosan, mint egy olyan lény, aki megtette kötelességét. Ilyen körülmények között magányról már szó sem volt. Magamat szórakoztattam volna? Ennyire torzítatlanul talán mégsem. Azt sem tudom, vajon ennyire boldoggá tehetett-e volna. Inkább így lehetett: saját magam legdörzsöltebb, legkifinomultabb, legszemérmetlenebb kerítője lettem, és a dolgokat annak az embernek a kétértelmű biztonságával engedtem közel magamhoz, aki alaposan megismerte és tanulmányozta megbízója kívánságait. — Egy örökkévalóságig tartott, mire a pincér újra megjelent. Vagyis már nem tudtam kivárni. Beléptem a bárpultos helyiségbe, és helyben fizettem. Nem tudom, szokás‑e borravalót adni ezekben a kocsmákban. Máskor mindenképp adtam volna. Tegnap, a hasis hatása alatt, inkább szűkmarkú voltam; félve attól, hogy feltűnök az extravaganciáimmal, igazán feltűnő lettem.

A Bassónál ugyanez történt. Először egy tucat osztrigát rendeltem. A férfi rögtön a következő fogáshoz is föl akarta venni a rendelést. Megneveztem valamiféle szokványos ételt. Erre azzal a hírrel jött vissza, hogy az már elfogyott. Így hát végigvizslattam az étlapot az étel környékén, mintha meg akarnám rendelni egyiket a másik után, de végül mindig az egyel följebb lévőre tévedt a pillantásom, majd még följebb és följebb, míg végül ki nem kötöttem a legfelsőnél. Ezt azonban nemcsak a torkosság tette, hanem a kimondott udvariasság az ételekkel szemben, hiszen egyiket sem akartam megsérteni azzal, hogy visszautasítom. Egy szó mint száz, egy pâté de Lyon‑nál maradtam. Oroszlánpástétom, gondoltam jókedvűen felnevetve, amikor már tényleg ott feküdt előttem a tányéron, majd megvetően: zsenge nyúl- vagy csirkehús — vagy mi a fene ez. Mivel éhes voltam, mint egy oroszlán, nem tartottam volna illetlennek, ha egy oroszlánnal lakom jól. Egyébként csöndben eldöntöttem, hogy amint végzek a Bassónál (fél tizenegy volt), átmegyek máshová, és másodjára is megvacsorázom.

Ám először még arról, hogyan jutottam el a Bassóhoz. A rakpart mentén csatangoltam, és az ott kikötött hajók neveit olvasgattam, egyiket a másik után. Eközben felfoghatatlan vidámság tört rám, és szépen sorban az arcába nevettem Franciaország összes lánynevének. Csodásnak, szépnek, meghatónak tűnt az a szeretet, amelyet nevükkel ígértek a hajóknak. Pusztán a légi háborúra emlékeztető „Aeor II.” mellett mentem el kelletlenül, éppen úgy, ahogyan a kocsmában is, ahonnan jöttem, el kellett kapnom a tekintetem egyes túlságosan is torz arckifejezésekről.

Odafenn a Bassónál, amint lepillantottam, elkezdődtek a korábbi játékok. A kikötő előtti tér volt a palettám, amelyen a képzelőerő összekeverte és tét nélkül próbálgatta a helyi adottságokat, mint a festő, aki palettája révén álmodik. Vonakodtam, hogy ráfanyalodjak-e a borra. Egy fél üveg száraz Cassis volt. A pohárban egy darab jégkocka úszott. A bor végül remekül illett a droghoz. A nyitott ablak miatt választottam ki ülőhelyemet, ahonnan lepillanthattam az elsötétült térre. Majd amikor hébe‑hóba így is tettem, láttam, hogy minden újonnan érkező ember után alakot szokott váltani, mintha hátteret adna neki, amelynek — értsük jól — semmi köze sem volt ahhoz, ahogy az adott ember látta a teret, hanem inkább annak a tekintetnek a függvénye volt, amelyet a 17. század nagy arcképfestői, az oszlopcsarnok vagy az ablak elé állított magas rangú ember karakteréhez mérten, kiemelnek az adott csarnokból vagy ablakból. Később ezt jegyeztem le a térre pillantva: „A dolgok évszázadról évszázadra egyre idegenebbekké válnak.”

Itt általában véve meg kell jegyeznem: a mámorban érzett magánynak megvannak az árnyoldalai. Kizárólag a testről szólva, a kikötői kocsmában volt egy pillanat, amikor a rekeszizmon érzett heves nyomásra dúdolásban kerestem megkönnyebbülést. Hiszen nem kétséges, hogy nem élednek fel valóban szép és megvilágító erejű dolgok. Másfelől a magány szűrőként is működik. Amit az ember a rá következő napon lejegyez, több a benyomások felsorolásánál; a mámor az éjszaka során szép, prizmatikus szélekkel elkülönül a hétköznapoktól; egyfajta alakzatot képez, és emlékezetesebbé válik. Azt is mondhatnám: összezsugorodik és virágformát vesz fel.

Ahhoz, hogy közelebb jussunk a mámor rejtélyeihez, Ariadné fonaláról kellene elmélkednünk. Miféle gyönyört jelent már a legombolyítás puszta aktusa is! És ez a gyönyör egészen közeli rokona a mámor és az alkotás gyönyörének. Haladunk előre; ám eközben nem pusztán a barlang kanyarulatait fedezzük föl, ahová épp előremerészkedünk, hanem a felfedezés örömét csak a másik, ritmikus boldogság révén élvezzük, amit a legombolyítás szerez. A művészileg feltekert gombolyag lefejtéséből adódó bizonyosság — nem ebben áll minden produktivitás boldogsága, de legalábbis a prózai produktivitásé? És a hasisban a leghatványozottabban élvező prózalények vagyunk.

Minden korábbi érzésnél nehezebben férek hozzá ahhoz a mélyre süllyedt boldogságérzethez, amely később jelentkezett a Cannebière-ről nyíló egyik téren, ott, ahol a Rue Paradis a bevásárló negyedbe torkollik. Szerencsére rábukkanok erre a mondatra az újságomban: „Az azonosságot a valóság dolgai közül kanállal kell kimerni.” Hetekkel ezelőtt jegyeztem föl magamnak Johannes V. Jensen másik mondatát, amely látszólag valami hasonlót állított: „Richard egy fiatalember volt, és érzéke volt mindahhoz, ami hasonlít egymáshoz a világon.”[3] Ez az állítás nagyon tetszett nekem. Most pedig lehetővé teszi számomra, hogy ütköztessem a politikai–racionális értelmét, amellyel bírt számomra, a tegnapi tapasztalatom egyéni–mágikus értelmével. Míg Jensen mondatának a lényege szerintem abban állt, hogy a dolgokat köztudottan áthatja a technika és az értelem, és a különösség mára már csak a részletekben rejlik, az új belátás kifejezetten más volt. Ugyanis kizárólag részleteket láttam: ezek viszont ugyanolyanok voltak. Elmerültem az előttem elterülő flaszterben, amely valami balzsam révén, amellyel mintegy végigcsúsztam rajtam, pontosan ugyanúgy lehetett volna akár a párizsi flaszter. Gyakran mondják: követ kenyér helyett.[4] Ezek az utcakövek kenyeret adtak a fantáziámnak, amely hirtelen hatalmas étvággyal kóstolt volna bele az összes többi hely és ország utcakövébe. És mégis rettenetesen büszkén gondoltam arra, hogy itt ülök Marseille-ben a hasismámorban; arra, vajon ki osztozik még mámoromban ezen az estén, és vajon milyen kevesen. Hogy nem vagyok már képes rettegni az eljövendő szerencsétlenségtől, az eljövendő magánytól, hiszen mindig ott lesz a hasis. Ebben a stádiumban szerepet kapott egy szomszédos éjszakai mulató zenéje, amelyet idáig követtem. G. elhajtott mellettem egy konflisban. Elsuhant éppúgy, ahogy korábban a hajók árnyékából egy kikötői csavargó vagy kerítő alakjában U. bontakozott ki. De nem csak ismerősök jelentek meg. Abban a stádiumban, míg mélyen elmerültem, két figura haladt el mellettem — nyárspolgárok, csibészek, mit tudom én — Dante és Petrarca alakjában. „Testvér most már minden ember.”[5] Egy gondolatmenet kezdete volt ez, amit már nem tudok végig felidézni. Ám az utolsó eleme biztosan sokkal kevésbé banális alakot öltött, mint az első, és talán állatképekhez vezetett.

„Barnabe” — ez állt az egyik villamoson, amely megállt egy percre a tér előtt, ahol ültem. És úgy tűnt nekem, Barnabás szomorú–zavaros története nem is rossz úti cél egy Marseille külvárosába tartó villamos számára. Nagyon tetszett, ami a táncos mulató ajtaja előtt történt. Néha kilépett egy kék selyemnadrágot és rózsaszínen világító selyemzsakettet viselő kínai férfi az ajtón. Ő volt az ajtónálló. Lányok tűntek föl a nyitott ajtóban. Nagyon vágytalan hangulatban voltam. Vicces volt látni, ahogy megérkezett egy fiatalember egy fehér ruhás lánnyal, és azonnal arra kellett gondolnom: „Épp most szökött el előle a hálóingében, de a fiú visszaszerzi magának. Hát, igen.” Hízelgett a gondolat, hogy a kicsapongások egyik központjában ülök, és az „itt” nem a várost jelenti, hanem azt a kis, nem különösebben eseménydús földdarabot, ahol éppen voltam. De hát az események úgy jöttek létre, hogy a jelenség varázsütésként megérintett, majd elmerültem a vele kapcsolatos álomban. Ezekben az órákban az emberek és a dolgok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a réges-régi bodzabél-kellékek és bodzabél-emberkék egy üvegezett falú óndobozkában, amelyeket az üveg dörzsölése elektromosan feltölt, s így minden mozdulatnál a legszokatlanabb kapcsolatba kell lépniük egymással.

Az időközben újra és újra felhangzó és elhalkuló zenét a dzsessz szalmavirgácsának hívtam. Elfelejtettem, miféle okból engedtem meg magamnak, hogy a lábammal kövessem az ütemet. Ez neveltetésem ellen való, és önmagammal folytatott belső vita előzte meg. Voltak időszakok, amikor az akusztikus benyomások intenzitása minden más benyomást elnyomott. Főleg a kiskocsmában egyszerre csak minden eltűnt, méghozzá nem az utca zajában, hanem az emberi hangok között. Az volt a legkülönösebb ebben a hangzavarban, hogy az egész úgy hangzott, mint egy nyelvjárás. Hirtelen úgy véltem, a marseille-iek nem beszélnek elég jól franciául. Megragadtak a nyelvjárás szintjén. Az ebben rejlő elidegenítő jelenség, amelyet Kraus ezzel a szép mondattal írt le: „Minél közelebbről nézünk egy szót, annál távolabbról néz vissza”,[6] úgy tűnik, a látványvilágra is kiterjeszthető. Mindenesetre ezt a csodálkozó megfigyelést találom a feljegyzéseim között: „Mennyire állják a dolgok a tekintetet.”

Majd mindez lecsengett, amikor átmentem a Cannebière-en, és végül lekanyarodtam, hogy a Cours Belsunce egyik kis kávéházában még egyek egy kis fagylaltot. Ez a hely nem esett messze attól a másik kávéháztól, az este első kávéházától, ahol a szerelmi boldogság, amellyel a széltől fodrozódó néhány rojt szemlélése ajándékozott meg, hirtelen meggyőzött, hogy a hasis hatni kezdett. És amikor most visszaemlékszem erre az állapotra, szeretném azt hinni, a hasis képes rávenni a természetet, hogy hagyja jóvá létezésünknek azt a fajta elpazarlását, amit a szerelem ismer — kevésbé önös módon. Ugyanis amíg szeretünk, létezésünk arany pénzérmékként pereg át a természet ujjai között, amelyeket nem tud megtartani, ezért elszórja őket, hogy így alkudozhasson az újszülöttre, most viszont anélkül, hogy bármit is remélhetnénk vagy várhatnánk — két marokkal vet minket a lét elé.

 

Eredeti megjelenés: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 4. 1. k., szerk.: Tillman Rexroth, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1991, 409–416.
Zsellér Anna fordítása.
A fordítást az eredetivel egybevetette Kerekes Amália.

[1] Eredeti datálás, szeptember 29., Marseille. Nem tudni, miért kapott a HiM fiktív júliusi dátumot: a drogkísérleti jegyzőkönyv, amely megelőzi a Hasis Marseille-ben szövegét, 1928. szeptember 29–30-án keletkezett.

[2] Az eredetiben franciául: „ventre von Marseille”.

[3] A Jensen‑novellát Benjamin egy naplóbejegyzése alapján 1928. szeptember 19-én olvasta, tehát a marseille-i hasisélmény időszakában: „Korán aludni tértem, és Jensen »Egzotikus novelláit« vittem magammal az ágyba, amelyek már hónapok óta várakoztak az íróasztalomon.” Ld. Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 6. k., szerk. Rolf Tiedemann – Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 415. Az idézet a dán novella századeleji német fordításában így hangzik: „Richard war ein junger Mann, der Sinn dafür hatte, was überall gleich war, er hatte sein Singapore schnell gefunden.” [„Richard olyan fiatalember volt, akinek volt érzéke ahhoz, ami mindenhol egyforma, gyorsan megtalálta hát a maga Szingapúrját.”] Ld. Johannes V. Jensen: Arabella. Eine Erzählung aus Singapore = März. Halbmonatsschrift für deutsche Kultur, 1907/2, 448–456, itt: 449. (Magyarra átültette: Berend Miklósné = Magyar Nemzet, 1941/8, 234. A fenti mondat nem található meg a magyar fordításban.) A szöveghely annál is fontosabbnak tűnik, mert módosított formájában az idézetet Benjamin még A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című nagy hatású tanulmányában is felhasználja, amely jóval később, 1935 őszén keletkezett. Kurucz Andrea és Mélyi József fordításában: „a világban lévő egyformaság iránti érzék[e]”. Elérhető ITT.  Az érzék „mindahhoz, ami hasonlít egymáshoz a világban” a mimetikus képességgel is kapcsolatba hozható (és ezért jelen kontextusban a hasonlóság fogalmát részesítenénk előnyben az egyformasággal szemben), amelynek gyökereit Benjamin a gyermeki imitációs képességben tárja fel a Berlini krónikában, és nyelvfilozófiaként, pontosabban az írás filozófiájaként fejti ki A hasonlóról szóló tanításban. Magyarul ld.: Walter Benjamin: „A szirének hallgatása”. Válogatott írások, ford.: Szabó Csaba, Osiris, Budapest 2001, 58–63.

[4] Az eredeti német szófordulat jelentése: üres ígéretek, üres vigasztalás, hathatós segítség helyett.

[5] Schiller Örömódájának egyik sora, enyhén módosítva. Eredetileg: „Testvér lészen minden ember.” (Ford.: Jankovich Ferenc)

[6] Karl Kraus: Die Fackel, 326–328. szám, 1911. július 8., 44. Magyarul: Walter Benjamin: Karl Kraus = Uő: Angelus novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok, szerk.: Radnóti Sándor, ford.: Tandori Dezső, Magyar Helikon, Budapest, 1980, 643–685, itt: 678.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük