Zsellér Anna: Jegyzetek a Hasis Marseille-ben (Walter Benjamin) fordítása közben


„Und wir sind im Haschisch genießende Prosawesen höchster Potenz.” A bekezdés, amelynek végét és egyben csúcspontját is ez a mondat jelenti, „a mámor rejtélyeihez” közelít: a közvetlen fizikai és érzékelésbeli tapasztalatok leírása után azok összefoglalására, már-már elméletalkotásra vállalkozik. Ezért kockáztatom meg a kijelentést, hogy a Hasis Marseille-ben kulcsmondatáról van szó. Ugyanitt jelenik meg az az emlékezetről szóló megfigyelés is, miszerint a hasisélmény a visszaemlékezésben „emlékezetessé válik”, „virágformát vesz fel”. Emléktárgy vagy szuvenír (Hölderlin szép szavával az Andenken) jellegével bíró tapasztalati összegzést ígér tehát ez a szövegrész. Ha elfogadjuk, hogy a fent idézett mondat a Hasis Marseille-ben kulcsmondata, akkor már nem lesz meglepő az sem, hogy a fordítás szempontjából egyidejűleg az egyik legproblematikusabb mondata is. Ha ebben a kijelentésben csúcsosodik ki a hasisfogyasztás elmélete és praxeológiája, egyszersmind a „Prosa” szó révén bejelentkezik a mámorról történő írás önreflexiója is, akkor nem lehetetlen, hogy más, korábbi elméleti tapasztalatok és megfontolások szedimentumát is felfedezhetjük benne. Ez utóbbi gondolat először természetesen csak intuitíve, valahol a gyomrom környékén fogalmazódik meg bennem, miközben mondatról mondatra haladok a szöveg fordításával. Szintaxissal, fogalmakkal és tárgymegjelölésekkel birkózom. A szöveg tág környezetét képező világot ismerő, azt tapogatózva feltáró fordítóként először enyhe nyomást, izgalmat érzek a zsigereimben, amikor efféle több irányba mutató mondatba ütközöm.

Mindenesetre először az ilyen helyek esetében is a nyelvtannal kell megküzdeni (tűnjék bár a szintaxis első ránézésre egyszerűnek): a mondat kötőszóval kezdődik, amelyről minden kisiskolás megtanulta, hogy a rossz stílus jellemzője. Megtartsam‑e a kötőszót? Segítségemre van-e az a bizonyos tiltott nagybetűs „És”? — rögtön ezután pedig: „wir sind”: ki az a „wir”? Bekebelezve érzem magam. Előfordulhat, hogy az olvasó nem szeretne a szerzővel közösséget vállalni a hasistapasztalatával kapcsolatban. Lehet általános alany… De miféle? A természet- és orvostudományok általánosításával operál-e vajon (mint például „a magas vérnyomástól szenvedők”), vagy inkább retorikailag szeretné magával vonni olvasóit az élmény másodkézből történő átélése érdekében egy közös „mi” tapasztalatába? A „minden olyan ember, aki…” vagy a „közös beavatottak” általánosítását tartalmazza‑e?

Mit jelent az, hogy „im Haschisch” [„a hasisban”]? A „hasismámorban”? A „hasis révén”? A „hasis élvezete közben”? Időbeli, netán térbeli tapasztalatot vagy mentális elmélyülést jelöl itt az „im” („benne”)?

Tovább bonyolódik a helyzet, amikor megpróbálom vizualizálni, hogy mit jelent vajon a „Prosawesen” kifejezés. Ez az összetett szó tán maga is egy komprimált költemény? Kizárom a „prózai lény” fordítást, mivel számomra inkább az rezeg benne, hogy valaki, aki életvitelszerűen prózát olvas, a prózán nevelődött, idővel maga is a próza médiumává, előállítójává lesz. Szerencsés, hogy a „prózalény” összetett szó magyarul leképezi az itt létrejött szókapcsolatot, így nem feltétlenül kell a magyarázó fordítás mellett döntenem. Az interpretáció mint a fordítás alapja és esetről esetre felmerülő lehetősége ez esetben nem szükséges, hogy magyarázó fordítás formájában belépjen a képbe.

De mégis értenünk kell valahogy, valami gyakorlatilag és konkrétan is megragadható módon, hogy mit jelent ez a kifejezés, hiszen sajnos–szerencsére jelzője is akad: „genießende” („élvező”, „az élvezetet átélő”, „élvezetben leledző”, „gyönyörködő”). Ezen felül a „prózalény”-nek ráadásul még egy birtokos szerkezettel kifejezett, hátravetett jelző is jutott: „höchster Potenz”. A „Potenz” szó erősen elbizonytalanít, hiszen a magyar „potencia” szó szexuálisan konnotált, de egyúttal sejtem, hogy talán megnyit majd valami mást is: egy kifejezetten benjamini jelentésmezőt. Benjamin művészetelméleti disszertációja jut eszembe, amelyet A műkritika fogalma a német romantikában[1] címmel 2004 óta Ábrahám Zoltán fordításában magyarul is olvashatunk. Ekkor a mondat fordításának útvesztőjében hátradőlök egy szusszanásnyi időre, mert belátom, hogy emiatt az összefüggés miatt a mai napon úgysem fogok végezni vele. Mivel nincsen kéznél itthon a magyar nyelvű kötet, először még mindenképpen el kell jutnom a könyvtárba.

*

Következő lépésként A műkritika fogalma… eredeti, német nyelvű változatából kikeresem azokat a szöveghelyeket, amelyek relevánsak lehetnek a „Potenz” fogalma kapcsán. Benjamin első tudományos monográfiájából kiderül, hogy a Potenzieren szó a Romantisieren legközelebbi szinonimája, és a disszertáció megadja ennek a lehető legpregnánsabb definícióját is: „Steigerung in der Reflexion”, azaz „reflexiójuk fokozása”.[2] Hozzájutván a magyar fordításhoz, fellapozom az érintett szövegrészeket, hogy lássam, hogyan járt el a fordító, Ábrahám Zoltán, és ily módon egyszerre kerülhetek közelebb a „Potenz” kifejezés Benjamin számára releváns jelentéséhez, fordítási lehetőségeihez és kulcsmondatunk jelentésének egy újabb dimenziójához is.

A „Potenz”, „Potenzieren” kifejezést felmutató (talán) legfontosabb szöveghely A műkritika fogalmában a következő:

A schlegeli értelemben vett abszolútat önmagában véve a leghelyesebben a reflexió közegeként [Medium – Zs.A.] jellemezhetnénk. Ezzel a kifejezéssel összefoglalóan jelölhetjük Schlegel elméleti filozófiájának egészét, s a következőkben nem ritkán így is fogunk még hivatkozni rá. Ezért szükséges még pontosabban megmagyarázni e fogalmat és rögzíteni jelentését. A reflexió konstituálja az abszolútat, és valamiféle közegként konstituálja azt. Schlegel a legnagyobb értékkel az abszolútumban vagy a rendszerben megvalósuló folytonos, ugyanolyan formának engedelmeskedő összefüggést ruházta föl fejtegetéseiben […], még ha a ’közeg’ kifejezést nem használja is. A következőképpen fogalmaz: »Az akarat… az Én tehetsége, hogy önmagát[3] az abszolút maximumra vagy minimumra növelje vagy csökkentse; mivel ez a tehetség szabad, ezért nincsenek határai.« Igen világos képpel érzékelteti ezt a viszonyt: »az önmagába visszatérés, az Én Énje, a hatványozás [Potenzieren – Zs.A.]; az önmagából kimenés[4] a matematika gyökvonása.« Egészen hasonló módon írta le Novalis ezt a reflexió közegében végbemenő mozgást. Úgy látja, olyan közel áll a romantika lényegéhez, hogy a ’romantikusnak lenni’ (romantisieren) kifejezést használja rá: »Romantikusnak lenni semmi egyéb, mint valamiféle kvalitatív hatványozás. Az alsóbbrendű önmagam valamiféle jobb önmagammal azonosítódik e művelet során. Mint ahogy mi magunk is hatványok ilyen kvalitatív sora vagyunk […]. Romantikus filozófia […]. Kölcsönös felemelkedés és lealacsonyodás.«[5]

Eltekintek attól, hogy itt megörülhetnék a „közeg” vagy „médium” fogalmának benjamini bevezetése felett, ha tanulmányt írnék a témáról. Meglepve konstatálom emellett, hogy a fordítás a médiaelméleti boom kellős közepén a szerényebb közeg kifejezést használja a latin médium helyett. Inkább azon a vonalon indulok tovább, hogy e helyen a romantika novalisi meghatározására bukkantam, s egyszersmind egy zavarba ejtő metaforára is. A „kvalitatív hatványozás” Benjamin szerint „igen világos kép”, amely „érzékelteti a viszonyt” Én és abszolútum között. De nem fából vaskarika ez? Egy mennyiségekre vonatkozó matematikai fogalmat (amely ráadásul az algebra területéről származik) minőségi változásra lefordítani?

Már kellőképpen össze vagyok zavarodva, amikor egy ötlettől hirtelen felderül az arcom; enyhül a gyomromban érzett ideges szorítás is: hiszen én most éppen fordítom ezt a szöveget — nem az jelenti‑e a felfedezést magát, hogy rájöttem: a hatványozás mennyiségi műveletének minőségi változásra történő lefordítását, ezt a képet, metaforát, azaz magát az Über‑tragung által nyert ismeretet Benjamin átemelte a filozófia és a művészetelmélet terén írt tudományos művéből a hasisfogyasztás és -mámor praxeológiájába?

Akkor a Hasis Marseille-ben szerzője ezek szerint romantikus hasisfogyasztó volna? — ideiglenesen úgy döntök: legyen a válaszom igen. A kijelentésnek abban az értelmében mindenképp, hogy a szerző önmaga tapasztalatát kvalitatíve hatványozta meg a hasisban. A tárgyalt mondat első fordításváltozata — „És a hasisban a lehető legmagasabb potenciával bíró, élvezetet átélő [vagy: élvező; vagy: gyönyörködő] prózalények vagyunk.” — a Prosawesen höchster Potenz tekintetében most már bizonyosan megbukott.

Miután átéltem mindezeket, megérkezik a kolléganőm javaslata: „És a hasisban a leghatványozottabban lehető legmagasabb potenciállal bíró élvező prózalények vagyunk.” Heuréka! A korábbi barangolások révén már a filológiai belátás, és nem egyszerű automatizmus révén cselekszem, amikor a Word review „Accept” gombjával helyben hagyom — a számos egyéb javaslat és korrekció mellett — ezt a javítást is.

Ám ezzel a folyamat még nem érte el a végét: az ismételt önellenőrzés során a mondat többértelműsége kezd el zavarni: a „leghatványozottabban” szó státuszával van a baj (brrrr, már megint ez a fránya romantikus Potenz); a „leghatványozottabban élvező”, vagy a „leghatványozottabban […] vagyunk”, vagy a „leghatványozottabb prózalények”… Nem elemi kötelessége-e a fordítónak, hogy letegye a garast valamelyik hangsúly, valamelyik értelmezés mellett? Erről a kellemetlen és végső soron aporetikusnak megítélt kérdésről eltereli a figyelmemet egy filológiai lelet: a Gesammelte Schriften 6. kötetében az 1928. október 10-ei naplóbejegyzés: „Tehát volt egy Joëllel töltött este. Azonkívül, hogy szó esett a hasisról — a marseille-i jegyzetemet a legszebbnek nevezte, amit erről a témáról írtak, nem jegyzek le semmit.”[6] Az este vélhetően számos közlése közül ezt a hiúságát legyezgető baráti megjegyzést nem mulasztotta el leírni: az általam nagyra tartott írónak e kisebb emberi gyengesége megjutalmaz és elszórakoztat.

Egy másik helyen részletesebben írtam arról, milyen műfaji eszközökkel dolgozta fel és távolította el magától Benjamin a hasisélményeit.[7] Arról viszont, hogy hosszú távon milyen nyereséget tulajdonított neki, még nem esett szó. Ide kívánkozik tehát a Hasis Marseille-ben egy jelenete: „És mégis rettenetesen büszkén gondoltam arra, hogy itt ülök Marseille-ben a hasismámorban; arra, vajon ki osztozik még mámoromban ezen az estén, és vajon milyen kevesen. Hogy nem vagyok már képes rettegni az eljövendő szerencsétlenségtől, az eljövendő magánytól, hiszen mindig ott lesz a hasis.” A félelemtől és a rettegéstől való megszabadulás ez a nyereség. Felmerül bennem, hogy ez a haszon legalábbis analógiában áll azzal a másikkal, amit az írás (mint a visszaemlékezést garantáló kultúrtechnika) révén fedez fel és könyvel el egyszersmind Benjamin a Berlini krónika lapjain.[8] A benjamini önéletírásnak e prózaköltői kísérletében megjelenik Ariadné is a fonalával, amely a visszaemlékezés folyamatának és a saját érzelmek útvesztőjének emblémájaként értelmezhető. A fonal még egyszer egymáshoz köti, és ezáltal megerősíti a drog élvezete és az írásbeli alkotás rokonságát: írás közben az alkotó szubjektum hasonlóan járja be a tudat barlangrendszerét, mint a mámor spontaneitásában, bár a prózai alkotás megköveteli az élmény (az írás) közben felmerülő tudattartalmak egyidejű rögzítését is — hiszen az aktus lényege a rögzítés maga —, de mégsem garantálhatja elvi rögzíthetőségét. Ariadné fonala — legyünk akár mámorosak vagy józanok — a labirintus járatainak csak egy véletlenszerűen kiválasztott töredékén futhat végig, ami nem zárja ki a romantika azon tételének érvényességét, miszerint: „Minden megismerés az abszolútban — vagy ha úgy tetszik: a szubjektumban — meglévő immanens összefüggés.”[9] „Ahol nem beszélhetünk az önmegismerésről, ott egyáltalán nincs ismeret […].”[10] Benjaminnál a szürrealizmus (mámoros) írástapasztalata tehát kiegészül és együtt érvényes a romantika szubjektumfelfogásának dimenziójával.[11]

Ezek után rákérdezhetek arra is, mi történik fordítás közben a szubjektummal: miféle (ön)ismeret az, amit a fordítás közben nyerek, nyerhetek el. Ariadné mitikus dimenziókba repít, és rájövök: hiszen amikor fordítok, magam is transznemű vagyok. Ám még ennél is biztosabb: amikor fordítok, transznyelvű vagyok. A nyelv által esem kettős transzba: sem nő nem vagyok, sem magyar nyelvű nem vagyok; de férfi sem vagyok és német ajkú sem, igazán. A kettő között vagyok: a nemek és a nyelvek közöttjében. „Ez az írás nem tőlem származik”[12] — mondhatná a fordító, egyszerre mondva — paradox módon — igazat és mégsem. Hiszen miközben fordítok, velem vannak a szerző mondatai: ott vannak előttem Ariadné fonalaként. Adott a megalkotott írás, a műfajilag és szövegszerűen is lezárt (bár nem mindig befejezett) szöveg- vagy műegész, és ennél eggyel tágabb értelemben is: a szerző szöveg- és filozófiai világának mondatai mind ott vannak velem. Elkísérnek. Kísértenek. Megkísértenek és támogatnak, szédítenek és szédületbe ejtenek, egyszerre.[13]

 

[1] A disszertáció elsősorban Schlegel műkritika-felfogását bontja ki, és helyezi a korai német romantika kontextusába.

[2] Ld. Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 1. 1. k., szerk.: Rolf Tiedemann – Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 57; magyarul: Walter Benjamin: A műkritika fogalma a német romantikában, Fford.: Ábrahám Zoltán, Gond – Cura Alapítvány – Palatinus, Budapest, 2004.

[3] Tudniillik a reflexióban. (Lábjegyzet az eredetiben.)

[4] Azaz a reflexió fokának csökkenése. (Lábjegyzet az eredetiben.)

[5] Uo., 45 sk. (A bibliográfiai lábjegyzeteket elhagytam.)

[6] Walter Benjamin: Gesammelte Schriften, 6. k., 416. „Da war eben ein Abend mit Joël. Soweit die Rede vom Haschisch war – er nannte meine marseiller Notiz das Schönste, was es darüber gibt, notiere ich nichts.” Benjamin írásbeli Marseille-élményével rokonságban áll egy szintén értékes optikai Marseille-feljegyzés, Moholy-Nagy László filmfelvétele a régi kikötőről: https://www.youtube.com/watch?v=g-Sbywbl7Yo.

[7] Walter Benjamin: Profán megvilágosodás: Marseille, ford.: Zsellér Anna, 1749, 2021. 01. 08.; elérhető ITT

[8] „A boldogsággal, amelyre visszaemlékszem, egy másik is összefonódik: birtokolni e boldogságot az emlékezetemben. Ezt a két dolgot ma már nem tudom elválasztani egymástól; olyan, mintha ez is csak egy része volna a pillanat ajándékának, amelyikről éppen beszámolok: hogy részesülhet abból a ritka adományból, hogy mint pillanat sosem tud többé végleg elveszni számomra — még akkor sem, ha évtizedek múlnak el a másodpercek között, amikor megemlékezem róla.” Walter Benjamin: A belső világ krónikája. Önéletrajzi írások, Ford.: Zsellér Anna, Kijárat, Budapest, 2020, 187.

[9] A műkritika fogalma a német romantikában, 76.

[10] Uo., 74.

[11] Müller Farguell következtetésével ellentétben, aki arra jut, hogy Benjamin a gombolyag programatikus képével elsősorban az „écriture automatique” szürrealista módszeréhez kapcsolódik, én úgy gondolom, hogy ebben az esetben az összefüggés kétoldalú: Benjamin egyszerre romantikus és eminens módon modern ebben az írásában. Roger W. Müller Farguell: Städtebilder – Reisebilder – Denkbilder = Benjamin-Handbuch. Leben – Werk – Wirkung, Sszerk.: Burkhardt Lindner et. al., Metzler, Suttgart; Weimar, 2011, 631: „Im porgrammatischen Bild eines Knäuels, von dem sich die Ereignisse wie ein Ariadne-Faden abwickeln, findet er schließlich zum Paradigma der surrealistischen ’écriture automatique’ […].”

[12] Az „ez a történet nem tőlem származik” analógiájára, ld. Walter Benjamin: Myslowitz – Braunschweig – Marseille. Egy hasismámor története, 1749, 2021. 01. 08., elérhető ITT

[13] A Hasis Marseille-ben német eredetije és francia fordítása hangzó formában meghallgatható itt ITT

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük