Tömeg a stadionban

Hans Ulrich Gumbrecht: Tömeg a stadionban. Csécsei Dorottya fordítása a friss Műútból

Üres stadionok

Úgy sejtem, ez mégiscsak valami függőség lesz, nem csupán „valami ahhoz hasonló”. Legjobb esetben is valamiféle „másodlagos függőség”. Tudniillik szó szerint fájdalmat okoz, ha úgy kell elmennem egy számomra még ismeretlen stadion mellett, hogy nem állhatok meg megkérdezni, van-e vezetés vagy egyéb módja annak, hogy belülről is megnézhessem, főleg, ha olyan stadionról van szó, amelyben híres csapatok játszanak. Ezért ha első alkalommal látogatunk egy városba, a feleségem, a két lányom, sőt még a két sportrajongó fiam is mindig készen áll jelentős időt (és energiát) fektetni abba, hogy messziről elkerüljük a stadionokat. Egyrészt valóban jót akarnak nekem, másrészt így magukat is megkímélik azoktól a témába vágó, fennkölt előadásoktól, amelyeket egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani, noha tudom, hogy senki sem kíváncsi rájuk.

Így tehát minden érintett jól jár, ha egyedül vagyok, amikor egy stadionra bukkanok — vagy időt tudok szakítani arra, hogy egyedül fedezzem fel. Mint például 1990 végén, amikor Buenos Airesbe utaztam megtartani néhány előadást (ez mind a mai napig utazásaim legfőbb oka), és egy egész délutánt csak a korábbi kikötőnegyed, a „La Boca” turistalátványosságai számára tartottam fenn. A La Boca különleges szerepet játszott a tangó történetében, és házainak hol festett, hol kopottas hullámlemez-homlokzataival a 19. század végének hangulatát idézi meg, amikor a város több bevándorlási hullámtól megrohanva nemzetközi metropolisszá vált. Akkoriban számos európai Dél-Amerikában és elsősorban Argentínában látta a jövő kontinensét, illetve a jövő országát. Mindenekelőtt azonban Buenos Airesnek ehhez a részéhez tartozik a „La Bombonera”, a Boca Juniors 1940-ben felavatott stadionja, azé a csapatá, amelyiki a River Plate-tel együtt az argentin futball legsikeresebb és minden bizonnyal legnépszerűbb klubja.

A címvédő és aranyérmes Uruguay után elsősorban az argentin labdarúgó-válogatott volt az, amelyik az 1928-ban Amszterdamban megrendezett Olimpiai Játékokon nemzetközi szintű lelkesedést váltott ki a futball iránt — és a Boca Juniors már akkor is ott játszott, ahol ma a La Bombonera áll. A stadion (természetesen nem hivatalos) nevét a legtalálóbban „bonbonier”-re lehet fordítani, ami arra a (főleg a két kapu mögött elhelyezkedő) három különösen meredek lelátóra utal, amelyek egy hozzájuk képest szűk pályát fognak közre (melynek méretei épphogy csak megfelelnek a FIFA minimális követelményeinek), miközben a mélység általuk keltett sajátos vizuális hatását a negyedik, lapos és eredetileg nyitott, manapság azonban luxuspáholyok számára fenntartott oldal csak még jobban kiemeli. Ez az évtizedek során létrejött, valójában sosem igazán tervezett architektúra magyarázza azt az akusztikát is, amely a La Bombonerát híressé, az idegenből érkező csapatok számára pedig inkább hírhedtté tette. A nemzeti futballtörténelem legszínesebb pillanatait a La Bombonera tere jobban magába sűríti, mintsem a nála nagyobb, 1938-ban felavatott és felépítését tekintve hagyományosabb „Cancha Monumental”, amely a Boca riválisának, a Buenos Aires-i felső osztály klubjának, a River Plate-nek a stadionja. Bár Argentína 1978-ban, egy kegyetlen katonai diktatúra csúcspontján a „Monumental”-ban nyert először világbajnokságot Hollandia ellen, mégis a La Bombonera az, ahol Diego Armando Maradona sztár lett, és ahol még ma is van saját páholya. Sok szempontból hasonlíthatjuk hozzá Lionel Messit, de mégiscsak Maradona maradt a legnépszerűbb argentin játékos, és számomra az 1958 és 1962 közötti brazil generációhoz tartozó Mané Garrinchával együtt ő a futballkarizma valódi megtestesítője.

Bármennyire is elbűvölő a tangó, én természetesen a stadion miatt mentem La Bocába, és látogatásomnak ezt a fénypontját késő délutánra tartogattam. Kétkedve vettem egy belépőjegyet a Boca Juniors Museumba, „kétkedve”, mert az volt a nem pusztán titkos meggyőződésem, hogy egy sport megmozdulásait és a stadionesemények intenzitását aligha közvetíthetik a még bőrszínű labdák vagy az agyonmosott mezek, bármilyen érdekesek is tudnak ezek lenni néha, sem a számos képernyőn futó, jobbára fekete-fehér dokumentumfilmek (mert ezekből éppen a játék kimenetelének nyitottsága hiányzik). Cseppet sem zavart, amikor meghallottam, hogy az aznapi utolsó vezetés már elindult. Épp ellenkezőleg, tudtam, hogy még egy szerény, de a megfelelő zsebbe csúsztatott borravaló is elég ahhoz, hogy az alkalmas pillanatban egyedül mehessek fel mindhárom lelátóra.

Így is volt. Arra már nem emlékszem, hogy hány (akkoriban Argentína hivatalos pénznemének számító) „austral”-t adtam a sötétkék–sárga overált viselő fiatalembernek (ezek az egyesület színei), de ő rögtön „caballero”-nak nevezett, és bevetett egyéb olyan udvariassági formulákat is, amelyeket hallhatóan nemigen szokott. A La Bombonera teljesen lenyűgözött. A lelátói olyan meredeken ívelnek felfelé, hogy minden lépésnél félelemmel vegyes izgalom lesz úrrá az emberen, nehogy megbotoljon, lecsússzon vagy lezuhanjon. A bejárattól távolabb eső kapu feletti utolsó sorból hasonlóan meredek kilátás nyílt lefelé. Itt, valóban itt játszott a fiatal Maradona — aki a kilencvenes évek elején még aktív volt Spanyolországban is. A labdarúgás hosszú története lengte be a stadiont, és valamiféle nemzeti súlyként vált érzékelhetővé, noha jómagam csak keveset ismertem a hozzá tartozó nevek és évszámok közül. Beleképzeltem az üres karéjokba az ötvenezer nézőt, a dalaikkal együtt, amelyeket azelőtt sose hallottam.

A kora esti stadionban egyszer csak kialudtak a fények. Hogy ez egy Buenos Airesben akkoriban szokásos áramszünet volt-e, vagy engem akartak ottfelejteni a Boca alkalmazottai, sosem derült ki. Azon az immár bezárt, magas rácskapun, amely a pályát a lelátókkal elválasztotta a pénztártól, a múzeumtól és a shopoktól, nem mertem átmászni. Miért is tettem volna? Az évszak alapján éjszaka nem lesz hideg. Akkoriban amúgy sem nagyon jutott eszembe semmiféle veszély, hacsaknem magam láttam őket vagy tudtam róluk. Így hát berendezkedtem arra, hogy a lelátó közepén, a távolabbi kapu mögött fogok ülni és feküdni kissé szűkösen, és átengedtem magam a leggyermekibb vágyaimnak és vágyképeimnek: hosszú keresztlabdákat rúgni Diego Maradonának vagy együtt énekelni Boca-szurkolók ezreivel a késő negyvenes években, Juan Domingo és Evita Perón idején, a híres Alfredo Di Stéfano korában, aki amúgy a Riverben játszott. Azon az éjszakán egy percig sem unatkoztam, és (ha emlékezetem nem csal) a hajnali fényekre és nagy fekete madarak károgására ébredtem. Az, hogy egyedül tölthettem el tíz órát egy üres stadionban, inkább valóra vált álom, mintsem rémálom volt a számomra, az egész olyan volt, mintha egy történet részesévé váltam volna, mintha ez az éjszaka lett volna a tűzkeresztség, és a belépőm egy közösségbe. A távolból nemsokára megláttam a fiatalembert a kék–sárga overálban, amint épp kinyitja a rácskaput. Nem tűnt se meglepettnek, se rémültnek, és én ismét a kezébe nyomtam néhány austrált. „Gracias, caballero”. Nem volt nehéz taxit találni, amely visszavitt a belvárosi szállodába, ahol még felszolgálták a reggelit.

Azóta már tudom, hogy az üres stadionok iránti szenvedélyemmel nem vagyok egyedül. Amilyen gyakran ez egy Kaliforniában élő ember számára lehetséges (tehát nem gyakrabban, mint egyszer egy évben), én is szeretem a szívem legkedvesebb focicsapatának, vagyis a Borussia Dortmundnak a játékát élőben látni a saját híres stadionjában. Az utóbbi időben többször összefutottam ott Jochen barátommal. Azzal a Jochennel, aki a játékot egész másképp, sokkal analitikusabb és hozzáértőbb módon szemléli, mint én, és aki amúgy nem is Dortmund-szurkoló, rögtön a meccs után a kötelező „magasabb árkategóriába tartozó jegy” birtokosaként beugrok a lounge-ba, ahol megiszom a napi (azévi) második (és egyben utolsó) sörömet. Jochen ezután mindig vissza akar menni a lelátóra, ami nemcsak hogy megoldható, meg is engedett. Mindketten rágyújtunk egy cigarettára (érdekes, hogy ott ez is engedélyezett), majd éppannyira kimerülten, mint amennyire izgatottan, bámuljuk a gyepet. A gyep körül, ahol egy fél órával korábban még több mint nyolcvanezer ember állt vagy ült — a teret kitöltendő, helykihagyás nélkül — egyetlen misztikus testként, most majdhogynem tüntető üresség honol. A tompa, meleg fényű lámpák még égnek, de a szépen mozgó játékosok helyett három-négy alkalmazott áll a pálya szélén, akik a gyepet javítgatják.

Egyetlen másik üres stadion sem vált ki bennem (sok más emberben sem) olyan intenzitást, mint a dortmundi, talán mert egyik sem feketéllik olyannyira az emberektől már akkor, amikor fél órával a kezdés előtt odaérsz. Soha nem látni szabad helyet az egyik kapu mögötti „déli tribünön”, amely Európa legnagyobb állóhelyes lelátója. Be kell vallanom, hogy életem második felében (és ezt súlyos „vallomásként” élem meg), szóval életem második felében, huszonkilenc év tanítás után az amerikai Stanford Egyetemen, az ottani egyetemi amerikaifutball-csapat még inkább a szívemhez nőtt, mint a Borussia. Az óráimon időről időre megfordultak stanfordi játékosok is, néhányuk meggyőzésében segítettem, tanuljanak nálunk és játsszanak a mi csapatunkban. S noha a tetszetős és kompakt stanfordi stadionban tartott minden hazai mérkőzés több mint ötvenezer eladott jeggyel telt házas, egyes sorok mégis teljesen üresen maradnak (a bérleteket ugyanis az öregdiákok leginkább adományként vásárolják meg), mi, a rajongók pedig sosem vagyunk elég hangosak, így a többi csapat szurkolói „könyvtár”-nak hívják a stadionunkat, ami számomra meglehetősen kínos.

Csalódást okozott a hetvenes évek közepén a Santiago Bernabéu stadion, amikor még gyakran jártam Spanyolországban, és a Real Madridban például Günter Netzer és Vicente del Bosque voltak a középpályások. Csalódást, mert a vezetésen elhangzott, alapvetően érdekes kommentárok, de még az öltözők bejárása is elvonták a figyelmemet attól, hogy elképzeljem a szurkolókkal teli stadiont. A montevideói Estadio Centenarióra viszont olyan elevenen emlékszem, mint a dortmundi stadionra és a La Bombonerára. Ezt a stadiont 1930-ban, a nemzetalapítás centenáriumának az alkalmából, pontosan öt nappal az első világbajnokság döntője előtt nyitották meg, amelyben július 30-án Uruguay 93 000 néző előtt nyert 4:2-re Argentína ellen. Itt szintén elfogott az az érzés, hogy egy olyan alig ismert történet részesévé válok, amelyet ezek a falak rejtenek, és ez a történet befogad engem.

De hogyan lehet megmagyarázni — és nem csupán megidézni — az üres stadionok keltette lelkesedést? Figyelemre méltó, hogy a leghíresebb stadionok szinte sosem a nagyvárosok peremére épülnek, ahogy azt gyakorlati szempontok alapján elvárhatnánk. A városaik fejlődése szó szerint utolérte őket, néhány évtizede pedig az a tendencia látszik kirajzolódni, hogy a stadionokat a magas ingatlanárak ellenére behozzák a városközpontokba. Itt — a játéknapokat leszámítva használaton kívüli terekként — a mindennapok nyughatatlan elevensége veszi körül őket. A szakrális terek világi változatai ezek, amelyek rituálék végrehajtásának olyan röpke pillanatai számára vannak félretéve (a latin „sacer” szó pontosan erre utal) és fenntartva, mint amilyen például és elsősorban — a középkori katedrálisokban és napjaink katolikus templomaiban — az Isten valós jelenlétének előállítása az eukarisztia szentségének ünnepében.

Csakhogy a stadionok és a templomok efféle hasonlósága ellenére semmi esetre sem annak a túlzottan elmés (mindamellett aligha találó) tézisnek a megújításáról van szó, hogy napjaink látványsportja a vallás funkciójának ekvivalensévé vált volna. Ahogy a katedrális üressége és csendje, úgy a stadion egész heti üressége is egy rendszeresen ismétlődő rituális időintervallum intenzitására vonatkoztatott — és ez a specifikus időszak a játék időtartama. A stadion a vallási–szakrális tereknél világosabban és mindjárt többszörösen is meghúzza a határokat a belsője, vagyis a rituális történések helyszíne, valamint a különbözőképp számított külvilágok között. A mérkőzés napján beléptetőkapukon át jutunk be a stadionba, hogy aztán ott elfoglaljuk a nekünk kiutalt helyet; a csapatok kimennek bemelegíteni az üres pályára, ami egy újabb küszöb, majd hamarosan elhagyják, hogy az öltözőben elvégezzék az utolsó előkészületeket; utána együtt térnek vissza a pályára; hogy hangsúlyozzák, mindjárt kezdődik a mérkőzés (elsősorban az Egyesült Államokban), elénekelnek egy himnuszt; majd a félidők elején és végén megismétlik a kétszeri határátlépést, oda és vissza, mielőtt a mérkőzés befejeztével végérvényesen elhagyják a pályát.

Ám a mérkőzés ideje alatt — és ebben rejlik a templomoktól és a vallástól való eltérés — a stadion belseje az e világi élet sűrített formájának kompakt színpadává változik — mi sem lehetne kevésbé túlvilági. A játék előre meghatározott, mégis eseményként bekövetkező kezdete (kezdőrúgás, kickoff, bedobás) után a pályán ott van a nyitottság, a döntés, a stratégia és a rezonancia — mindez hol felénk tart, hol távolodik tőlünk. Minden, az egész élet, beleértve saját magunkat is, egybe van gyűjtve ilyenkor a stadionban, miközben az élettel és a léttel való telítettség feloldhatatlan ellentmondásban áll a stadion hét közbeni ürességével. Pontosan ebben a kettősségben teszi jelenlevővé a stadion azt, amit Martin Heidegger egyszer a „tulajdonképpeni” — az ember számára nem megválaszolható — filozófiai kérdésnek nevezett, nevezetesen azt a kérdést, hogy miért a Valami van, és nem a Semmi. Ennek a kérdésnek a „jelenlevővé tétele” természetesen nem „bemutatást” vagy „reprezentációt” jelent. A stadionban játszott mérkőzések nem filozófiai tényállások vagy problémák metaforái vagy allegóriái, hiszen mi sem lenne ártalmasabb a stadionbeli megélés intenzitására nézve, mint a filozófiai elmélkedés másfajta intenzitása. De ahogy engem a La Bombonera egy éjszakára olyan történetek részesévé tett, amelyek neveit és időpontjait nem ismertem, ahhoz, hogy a mérkőzésre koncentráljunk, hozzátartozik a feltétel nélküli jelentőség érzete, amelyben bizonyára a tulajdonképpeni filozófiai kérdés emelkedettsége sűrűsödik össze.

Stadionesemény tehát nem létezhet nézők nélkül, már csak azért sem, mert ez az esemény az életteliség rituáléjaként attól a kontraszttól függ, amelyet az üres stadionnal képez, miközben az üres stadion különleges státuszához hozzátartozik az, hogy elképzeljük őket tele nézőkkel — ehhez képest az, hogy a szurkolók „teli torokból” biztatják a játékosokat, mellékes dolog (és a statisztikák azt mutatják, hogy az úgynevezett „hazai pálya előnye” is egyre csökken). Nyilván követhetünk és elemezhetünk egy nézők nélküli meccset is a médiában (sőt akár a stadionban is), de akkor az a képernyő előtt ülő nézők számára sem a maga valóságában, sem a hatásában (sem „ontológiailag”, sem „egzisztenciálisan”) nem ugyanaz, ami rituáléként lehet, és aminek rituáléként lennie kell. És pontosan a stadionesemény sajátos potenciáljának e feltétele mellett nem úgy viselkedik a „tömeg”, a több ezer néző a stadionban, mint individuumok óriási gyülekezete, amelynek a magatartását számos egyedi viselkedés „átlaga” adná ki.

Másfajta jelenség mutatkozik meg a nézők tömegében, amely sem egy úgyszólván „nagyszabású individuummal”, sem pedig az állítólagos „tömegember” mentalitásával nem keverendő össze. A stadion a tömegnek ezt a különleges státuszát is behozza az élménybe, de anélkül, hogy megragadhatóvá tenné. A következőkben elsősorban erről írok majd, pontosabban: olyan fogalmakról, tézisekről és érvekről, amelyek a segítségemre lehetnek abban, hogy körvonalazhassak és kezdeti nekirugaszkodásban érthetővé tegyek egy másfajta emberi viselkedést — a tömeg viselkedését. Régi vágyam ez, mert nem csupán beteges szenvedélyt érzek az üres stadionok iránt, hanem mert életem néhány legjobb pillanatát egy tömeg részeként éltem át, például a déli tribün részeként Dortmundban. Soha nem éreztem ott magam veszélyben, hiába emlékeztetnek mind a stadion alkalmazottai, mind a barátaim folyamatosan arra, hogy hajlott koromra való tekintettel már nem ott lenne a helyem. Másrészt nem akarom a tömeget mintegy könnyes szemmel romantizálni. A tömeg affinitása a kollektív erőszak aktusaihoz tagadhatatlan, sőt, lehetséges, hogy ez a tömegviselkedéshez tartozó egyetlen olyan forma, amelyről empirikusan is megbizonyosodhatunk. Én azonban egyelőre tartom magam ahhoz a sejtéshez, hogy az erőszakra való hajlammal nem érhet véget a tömegviselkedés leírása.

Amint említettem, a téma régóta szívügyem, azokban a hetekben viszont, amikor ezt a könyvet — főleg Németországban — írtam (és már régóta terveztem megírni), kettős aktualitásra tett szert és kétszeresen is fontossá vált. A koronavírus által jelentett fenyegetés tudatosodásának kezdetén bekövetkezett egy rövid, az egész világra kiterjedő átmeneti időszak, amikor a stadioneseményeket elsősorban gazdasági okokból (hogy megmaradjanak a médiaközvetítések által megcélzott bevételek) felváltották az úgynevezett „szellemmérkőzések”, vagyis ugyan stadionokban, ám a nézőtömegek kizárásával tartott meccsek. Időközben (2020 áprilisának utolsó napjaiban írom e sorokat) világszerte beszüntették a nézők tömeges jelenlétével zajló sporteseményeket, ami először is az ilyen események néhány nyilvánosságban megmaradt ellenségének azt a véleményét látszik igazolni, miszerint ezek mindig is az élet „mellékes dolgainak” számítottak, másodszor pedig felerősítette azt a követelést is, hogy egy koronavírus utáni világban hosszú távon üres stadionokba száműzzék a látványsportokat. Talán ez lesz az elodázhatatlan következménye azoknak a tapasztalatoknak, amelyekkel jelenleg szembesülünk, és ha valóban rákerül a sor, akkor mindez valószínűleg alapvetőbben fogja megváltoztatni a látványsportokhoz fűződő viszonyunkat, mint ahogy azt jelen pillanatban el tudnánk képzelni.

A szellemmérkőzések fertőzésveszély miatti bevezetésével kapcsolatos első gondolatok hatására azonban, különösen Németországban, újra fellángolt az indulatos vita egyfelől a német labdarúgó-bajnokság vállalkozásokként működő klubjai, azok szponzorai, valamint a Német Labdarúgó-szövetség (pontosabban a Német Labdarúgó-liga) között, másfelől a klubok és a klubcsapataik iránt feltétlen hűséget tanúsító, erőszakra is hajlamos szurkolócsoportok között, akik előszeretettel nevezik magukat „ultrák”-nak. Különböző csapatok ultrái az 1899 Hoffenheim szponzorát, a SAP-vállalkozó és milliárdos Dietmar Hoppot majdhogynem szó szerint célkeresztbe vették. „Majdhogynem szó szerint”, mert több stadion szurkolói is olyan plakátokkal jelentek meg, amelyeken Hopp arcát egy célkereszt takarta. A Labdarúgó-szövetség tisztségviselői, a klubok vezető menedzserei, de a játékosok nagy része is úgy reagált erre, mintha a szurkolók ténylegesen rálőttek volna Hoppra — a kampány azonnali leállítása mellett bocsánatkéréseket is követeltek. Ezt „kölcsönkenyér visszajár” formájában meg is kapták, többek között a Schalke 04 ultráitól, akik formálisan bocsánatot kértek minden prostituálttól, amiért Hoppot „lekurvaanyázták”.

A dolog azonban már rég nem Hoppról szólt. Ő csupán pregnáns szimbólum volt, az ellenszenv jelképes céltáblája, nem pedig annak valós tárgya. A klubok közötti rivalizáláson túlmenően az ultrák épp annyira harsány, mint bizonytalan érzése fejeződött ki ebben, hogy a jelenlétük és az a viselkedési stílus, amelyet bevittek a stadionba, ott már nem kívánatos. Ezt a jelenlétet és a tömegeknek ezt a viselkedését kellő pontossággal senkinek sem sikerült még leírnia, hogy az alkalmassá váljon (ellentétben a kölcsönös szemrehányásokkal) egy valódi vitára vagy produktív tárgyalásokra — sem a menedzsereknek és az igazgatóknak, akik kizárólag az erőszak aspektusára koncentráltak, sem a tömegnek, mert az fogalmak helyett másképp fejezi ki magát. Számomra viszont épp pont erről van szó: a leírás és a kezdeti megértés lehetőségéről.

Csécsei Dorottya fordítása